Zsuponyó Gábor

Csak!

felemel a bársony

 a mindenben a gyermeki látásmódot kereső ember önmaga

a rácsodálkozást legalább úgy

mintha akkor még agyunk előállított  volna valamiféle hallucinogént

fogékonyságaink csupán csak az újdonságokra

érzéstelenítés az álom

nem szokás már elmerülni egy lepedő szöveteiben

és idő sem mindig akad rá

ezért csak egymás mellé fekszünk  vagy egymásra

és míg álmaink felé haladunk

szép lassan összenövünk egymással

egymásba süppedünk

sejtek vagyunk csak

csak egy egyetemes rend sejtjei

nincs itt más és kész

csak a mindig készülőben lévő beteljesedetlen vágyak folyton pofára esett hiábavaló törekvései

a szivacsos lehelet

 a hólyagossá vált tájak hangokból szövődött színfonalai

ami miért is ne, ne , ne nekünk ne kedvezne

mint egy instant sziget

a szivárványszínekben pompázó beteljesedés

a fürdő forró vize

ami úgyis olyan már mintha az amazonasban fürdenénk

majd megszületünk a fürdőkádból a kilépések szőnyegeire

melyek lilák és hullámosak

közelről szemlélve épp olyanok rojtjai

mint a korallok vagy mint az erdő

a fésülködés élénkítő

mintha mindhiába ragaszkodnánk ehhez a fokú józansághoz

hogy szivárványhártyái vagyunk csak mindennek

és szemlélődni jöttünk csak megint

mint mikor idegen bolygókra holdjárókat meg robotokat küldenek

foltokból áll össze minden

és nem is kell mást megtenni mint szétesni

szétesni mert kapcsolat van köztünk

mintha töveinkben két madzagot szorosan összekötnénk

és nincs újdonság

ragaszkodunk mindenhez

mikor csak jönnek a gondolatok

mint a kötőszavak

hogy csak sűrűn egymáshoz simuló szálakból állunk

és ezen nincs mit szégyellni

színekké lesznek egyszer a szavak

melyekre nem sok szükség van már

válaszolni  elég csak akkor

csak akkor ha kérdeznek

a gondolatok nem kérdeznek

van bennük mindig valami különös határozottság

a kisszobában pulzálnak mint egy kiadós szeretkezés

de hogy felébredjünk figyelnünk kell rájuk

magunkba végezzük a tandemugrást

és ettől csak a születéseket végzik magasabb emeletről

mintha csak egy sziget lenne a bolygó

por és gyémánt

prizmáján csillan a napfény

öngyilkos sugarak vetik le maguk hozzánk minden hajnallal

és színes tükörnek látjuk önmagunk

pupilláinkba belehalnak a sugarak

és markunkban tartjuk magunk mindenkori alulöltözetlenségünk darabjait

melyeknek megvan az a szokásuk

a szokásuk, a szokásuk

az a szokásuk

hogy szokások legyenek

megszokások

és nincs szó, se beszéd 

mint a kolibrik

virágmintás feketelyukak felé haladunk

ahol hálózsákok a falak

de a kivetített szalagokat követve

mi még időben születtünk

és mint a fátyolos istenek arcain

úgy arcainkon is végigoson a szivárvány

a szivárvány, a mosolygás,

mely egyenértékű az orgazmusokkal

Kovács Szilvia Andrea

Az elme hatalma olyan magas

hogy a sarokvas

nagyot csikordul,

s befordul jobbra..

Bal agyféltekém

maszatokba

mázolt,

áttolt,

s az őszi nyárfáktól

hunyorognom kell..

A legcsendesebb

ismer,

forgolódik,

kehely

a sok vér(t)ezet

tartója..

Mi lenne?

De, most tényleg

mi volna

ha hagynám

magam?

Lennék unalmas,

felszínes,

gondtalan,

aki megadja magát?

Azonnal leköpném

a hangját

a belső idegennek!

-Tessék!

Kötözz meg!

Tapassz hazug-cédulát

a nyelvemre!

Tedd a tüdőmet tele

szeméttel!

Ésszel

akkor sem foghatom fel..

- Miért lettél önmagad gyilkosa?-

Kránitz Laura

Önmagamtól távol

Üzenőfal

a testem,

üzenete:

elmentem.

Lélekben

az vagyok

csak, mit

magamra

aggattam,

nyomasztó

lehúzó

torzuló

képtelen kép.

Hol van

mi volt,

ez itt,

nem Én!

Mészáros László

Féltelek

Hideg szirmokról reszket fel a harmat,

valami más virít, mint ami virág.

Szívünkből, Kedves, még mennyit akarhat

e hunyt szemekkel tapogató világ?

Fortély hálóiból szőtt, idegen szél

fonja szálaiba egymást kért szavunk.

Mi is lehetne szebb, míg a csend beszél,

hogy koccanó pillantásunkba halunk,

rejtőző csillagok szikrái alatt?

Szelíden, ahogy a tavasz felriadt

színein tisztulnak le a vén telek.

Miként bokrok kócos ágain feszül

meg lepke, s szárnya terhével szembesül:

majd elejt az álmom, attól féltelek.

Banka László

Hajnali órák

Hűvösek e hajnali órák
és a borzas lámpafény sem
melegít. A kocsiplató zörög,
hordják szét a szódát.
A szelet hideg rázza,
libabőrösen felnyerít
miközben megannyi ráncolt
szemöldök, anyjától régen
elvágott köldök ásít balga
pofámba szemtelen.
Zsebembe dugva egy szelet
szerelem...
Álmom még vállalom ül.
Könnyű teher és zöldséget
beszél. Borzolja kedélyem
a sok savanyú ember...
arcuk a világ fájdalmáról regél,
miközben oly színes
e szürkén bágyadt forgatag
és sehol egy viszonzott mosoly?
Sebaj! Tárcámban találok valahol.
Hűvösek e hajnali tájak,
a jelzőlámpa fáradatlan robot,
lassan puha ágyat vet a Hold
és feje alá gyűr egy marék csillagot.

Gaudi Éva

Egy csendes szerelem margójára

Homlokunkra ráncot,

 múló évek falfirkái festenek.

Világmegváltó álmaink,

 megfakulnak, csendesek.

Szép szavadból pántlikád,

még hajamba fonod,

Kandalló tüzének fényénél ,

 kezemet lágyan megfogod.

Szivárványhártyádról,

fáradt testemre hull, a vágy-parázs

Egymásnak vagyunk mi ,

ölelésben összeforrt végállomás.

Szerelmes szomjunk,

 szelíden  csillagösvényen csillapul.

Csókok csizmáján sarkantyú ,

se  tép már ajkunkra sebet vadul.

Éjjel, ha az álom pókhálója

 csendből  köréd csavarodott.

Mikor  fordulsz  átkarollak ,

 vigyázva,  veled fordulok.

Válladra apró, virág-csók

nektár- cseppet lopok.

Tenyeredben szívem pihen

érezd .. csak neked dobog.

Lantos Tímea

Meditáció

Pára csipkézi a hajnalt,
s amit pőrén bordáim közt dúdolok
nem üvegtest-dallam.
Vonatfütty is hasíthatja,
s komponálhat fáradt szólamot,
ha idebent Ő betakar,
a Föld gömbölyűn buja szerelmén
fortyoghat vihar.
Lassan kitapogatom
és belélegzem ezt az áttetsző világot.
Csak akkora, mint hópihében fogant angyal
vagy mint márciusban moccanó élet-iram.
És mégis itt van!
Tenyeremből számíthatnám a sorsom,
-többismeretlenes egyenlet-
dombok és völgyek…
S hívhatnának kopár hegyekre
önkínzó vezeklések.
Hasztalan!
Nem taposhatom el bűneim,
mint pislogó cigarettacsikket,
hisz húsomban,
zsigereimben viselem vétkeim,
mint izzadt, kopott inget.
Előveszem magam,
vándor-tekintettel
bújom az élet-térképet,
egy felé mutatva mennyi út vezet.
Mosoly nyílik belső szememben,
térképpel is eltévedhetek.
De mint az ég madara tudja, hazatalál.
Lehet bármi is a neve,
valaki vár!

Huber Vilmos

álom

kitátott számból édes nyál csorog

felettem világok repülnek őrülten

és velük az enyém is forog

karnyújtásra vagy tőlem de nem érted szavam

szám a szavakat formálja de te nem értesz magam

vagyok a szónak gyöke és ragja is

és ha kell füledbe ordítom te is

mennyire vagy hamis

szám a szavakat formálva

és édes nyál csorog

madarak repte az égen

elszenderült elmúlt korok

kezeim mellettem bénán taglózva élettelen

lábaim lukas cipőkben

éhbérem elverem

üveges homály a tekintet s az arc rettegve tát

a szájból édes nyál csorog

és édes altató szavát

Kocsis Mária

IDŐS ASSZONY

Csak ment előre az
úton
egy hajlott hátat
láttam,
egy darabig néztem
majd elébe
vágtam.
Idős néni volt
kacattal tele a
szatyra,
nem is tudta már,
hogy vigye-e vagy
hagyja.
Élelmet nem talált
a lába már nagyon
fájt,
gondolta elcseréli a
kacatot
hátha kap érte egy
falatot.
Arca szürke és
barázdált,
szeme beesett
összegörnyedve állt
előttem
elkerülik az
emberek.
Az út végénél egy
oltár van
odament botjával
letérdelt,
nem siet sehová
nem baj, ha nem
ebédelt.
Panaszát az Úr
így is hallja,
meghalna már
a kereszt előtt
bevallja.

Felsegítem a zokogó
asszonyt
vállára akasztom
a szatyrot
tettem bele almát,
kenyeret…
az élet terheit
te tovább
cipeled.

A jó Isten fizesse meg!


Péter Éva Erika

Holnap-fénykép

Borzas lámpafények verekszenek
szándékok megkövesedett utcáin,
az arcukon átfutó enyhe pír kármin.
Aranyvesszők ringnak, mind egy-egy zsineg,
 
és szétfolyó cigarettafüst a hold.
A járdákra fittyedt az éjszaka szája,
pár krókusz árnya a csendet kaszálja:
egy városba kell ennyi imbolygó kobold.
 
Az egymásnak vetett vállú tömbházak
közös tartása csupán vak látszat,
mert olyanok mind, akár az emberek.
 
Szemükből kiesett a holnap fényképe,
az álmoknak egyetlen felriadás a vége.
És az a maradandó, mi sosem lehet.

Lukács Mária

Fénykép

Már kivettem részemet a jóból,
fél lábbal is viselem, mi maradt:
méregtelenítésem kárpótol.
Megtart még, mint a lázas jelen,
lengedez, mint rúdon a zászló;
felírtam rá kedves a neved
emlékül, szélbe kiáltottalak...
tudom nem hallottad meg.
 
Kifosztott lett a madár.
Holnap szárnyaszegetten ébred,
szava megtörik, kicsi lélek,
lábán viszi gyenge testét,
de a sziget marad - fénykép,
nem kellenek már oda hidak,
nem lesz omladék - nincs teher
csak gondolj oda, hol szabad
útját járja a csoda. Vég. Állomás -
Tüskevár. Nincs több vonat.

Tóth Sarolta

Pusztító fények

Körbe, körbe,

egyre feljebb,

felfelé, az ég felé,

fel-, felvillan,

folyton villog,

nyomot nem hagy,

romot sem hagy,

szemvakító éles fény.

Atomokra hulló világ,

új világot isten sem áld,

totális lesz a pusztulás.

Szétgurulnak csillagok,

univerzum csak egy lyuk.

Belehull a fényspirál,

de a forgás meg nem áll.

Új világot inspirál:

körbe, körbe,

egyre feljebb,

egyre tökéletesebbet,

virtuális valóság

anyagtalan,

mégis árt.

Gősi Vali

Tükre lennék

Tükre lennék tiszta mosolyoknak,
gyűjteném hosszan magamba a fényt,
visszacsillannék borús alkonyatban,
idézném a tavasz színét, melegét.

Ajkamon a hang hiába némulna,
a szememben bújó ősi csillogás
emlékként  élne tűnt mosolyokban:
rejtőzködő fényű, szelíd folytatás!

Féltve őrizném, végeérhetetlen,
vigyáznám végtelen, titkos rejteken
őseim kincseit, tiszta hagyatékát:

áhítatot ódon templomkerteken,
szálló madaraknak éteri dalát,
míg örök hajnalra virrad a világ.
 

Habár Julianna

Egy pillanat…

Sikkantott a buzgó vérkép,
amint láztól remegett meg
a felsóhajtó szenvedély;
épp látomása lehetett.

Szembe nézett egy tetszetős
és édes bizsergetéssel,
vonzalma már epekedő,
mint pillangó repdesése.

Elindult hát önkéntelen,
a lobogás felé nyomban,
elvitte lénye mélysége,
az ismeretlen légyottra.

Vele zsibongani folyton,
az mámorító ringatás,
a távolság sem viszolyog,
inkább hosszan bódítaná.

Szerelem első látásra
az ígéretes pillanat,
ám közbelép egy váratlan
udvarló buja vihara.

Magával ragadja szívet
könnyedén a képtelenbe,
így tartós varázslat nincsen
a vérköri végtelenben.

Kovács Gabriella

Részegen

Minden korty után üvegebb az Isten.

Az ördög meleg, krisztusi és árva.

Bénaként jött, csak, hogy igazán öleljen,

milyen szagos a meghatódottsága.

Ilyen gyönge álmosság az ember,

ringatózásában csökik meg a vére.

Mikor ébred, elered és nem mer

felkelni a testének helyére.

Az vagyok, mint mindannyian: kurva,

egyszerű és elhibázott csönd.

Ki mondja meg, hogy miből lettem gyúrva?

Rossz literekből, mélyen, odafönt.

Doktor Virág

Gondolatfonál

A nap eloson. Elbújtatva fényét

Elszunnyad e szikrázó szembogár.

Párnára hajtja mindenki fejét,

Kit nem tart éberen gondolatfonál.

Feslett ingét kitűrve leng a csönd,

Hánykolódva függeszkedik rojtjain

Néhány nyugtalan-lázadó föltevés,

Mint tűzhányó az elme romjain.