Beszámolok 2014 : Belső fényspirál - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat |
Belső fényspirál - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat
2014.05.14. 23:19
A 54 döntős vers - II. rész
Balogh Beáta
Hiányzol
Fáradtan hull rám az est fénye,
vatta-hajú pára öleli az óceánt,
szívem a derengő öbölbe réved,
szél-citera rezdül a suttogó pusztán.
Árva csillagok halvány ecsetje
platinaszínt fest az éjjel csendjére,
porcelán-emlékek úszó sziluettje
könnycseppet ejt a végtelen leplére.
A valóság karosszékén álmodom,
rőt tincseim távoli öledbe simulnak,
hiányod keserű ízeit kortyolom,
síró szenvedély az alkonyba porlad.
Major Petra
Selyem
A hajnal kövér testén
lenge álom hasad,
és ahogy az utolsó kép
is pontjaira szakad,
szemembe tódul
az ébredők látomása: az élet.
De az álombeli képből
kioldódott lényed,
és sejtjeimig utat marva
szétárad a mérged.
Elnyúlnak a percek,
szűkülnek a terek,
és sokszor azt sem tudom,
mit mondhatnék neked.
Mesélhetnék persze,
száz sebet megrepesztve,
de se eleje, se vége,
se szándéka, se tétje
nem lenne a szavamnak,
csak ránk olvadna malasztnak.
Egy polc sarkába begyűrve,
emlékekbe merülve,
megvan még a blúz,
mi múltunk legmélyére húz.
Nem tudom se kidobni,
se felhúzni, se kimosni,
hagyom, hogy a polc gödre
temesse el örökre,
és a sok-sok ruha körötte,
őrködik majd fölötte.
És képzeld, gyűlölöm a tereket,
- szögleteset, kereket -
és bennük gyűlölöm a padokat,
és léptem mindig megakad,
ha arra vinne utam,
hol egyszer boldog voltam.
Mert akkor, késő este,
a türelmetlen csendben,
míg szavaidra vártam,
élet reccsent újra a paddá gyilkolt fában.
Te már nem emlékszel, igaz?
Neked a felejtés a vigasz,
nekem meg az emlékek,
és mint finom, drága kelméket,
mindet magam köré vonom,
némelyik úgy fáj, mint egy pofon,
de egy nap majd tűzre dobom,
hadd égjen a selyem,
és a sikoltozó lángok után
üres lesz a fejem.
Gruber Ildikó
Angyalidő
Telik egy nappal, múlik egy éjjel,
huncut mosolyt hoz a kék szemű reggel.
Egy nap és két nap és öt többi társa,
ez itt a rendszer, egy hét körforgása.
Évszakok, évek, hónapok, képek,
órák és percek, idő a léted.
Aprócska porszem, ezek vagyunk mi,
szabad röptünknek célját nem tudni.
Por csak az élet, a szél tova fújja,
ez lesz a sorsunk, az angyalok útja.
Hrabovszki Diána
Óda
te tehetsz arról, hogy mosolyba öltözöm,
s nem követ többé búskomor lidércem.
miattad, hogy olthatatlan öröm
ébredezését csontjaimban érzem.
megváltottál engem létezéseddel
hozzád vezet minden járhatatlan út,
most már tudom: érted lettem ember.
s miattad lett jövőmmé a múlt.
téged ünnepelnek az üvegpoharak,
ajkaddal szélüket hogyha érinted,
s hogy sírig őrizzék édes leheleted
mélybe vetik magukat, s összetörnek, érted.
rólad beszél a nyári zivatar,
mennydörgésekben ordítja a neved,
miattad gyűlnek az égen hűs fellegek,
s belőlük bomlanak virágok, veled.
és miattad a friss, kacér szelek
hoznak holnapra hajnali harmatot,
a te szemeidből árad rám melegség,
te teremted az égre a Napot,
téged oktat vallás és tudomány,
rólad beszél a sok fecsegő,
hozzád tér be pihenni a vándor,
érted él békében lágyság és erő,
jöttödben lépked az elégedettség,
távozásoddal érkezik a magány,
könnyű sóhajodból virágzik a tavasz,
szívdobogásodból vérzik ránk a nyár.
J. Simon Aranka
A Te hangjaid
Sötét csönd fázik bennem és lüktet vadul,
szaggatott a sóhaj, erőtlen visszahull,
hamu alatt holtan fekszik a lelkiismeret.
Elherdált életem kispadra száműztem--
palackba zárt szellem mást mit is tehet?
Lábam lomha, ólomba nehezült, és
csak állok bénán, tehetetlenül
a szédítő örvényben, amit életnek nevezel.
Múltamról kopott, szürke szilánkok peregnek,
a vágy kiforgat magamból, lehúz és felemel.
Hit, érzés, ráció, hiú ábránd csak, léggömb mind.
Miért nem fúlt káoszba megint, mint rég,
amikor a van csak egy szó, az élet csak lehelet?
Szemem, szavam elvetélt, kihunyt a nap,
hogy is láthatnálak, hisz vakon nem lehet!
Nincs miért küzdeni, a kétség markába nevet,
a világ arcomba vágja: hagyd, ennyit nem ér,
hajolj a sors alá, ne kutass, nincs remény!
Elszökött belőlem minden igaz, minden álom,
üresen, könny nélkül sírok -- magamat sajnálom.
Köröttem a múló perc mozdulatlan,
jéggé dermedt a súlyos pillanat,
félek, nem ér el szívemig megváltó szavad,
de erőtlen hittel, némán még felkiáltok!
... rezdül az ég, tükörjég robban, az idő meghasad,
csöndsírom ködje szétoszlik, már érzem: én vagyok,
s lelkem halott sötétjéből fénylőn,
élő forrás-csobogással feltörnek a hangok
-- a Te hangjaid.
Hajdu Erzsébet
kigöngyölik a szavak
a föld
imazsámolyán
térdelve
tenyerem
fohászkodáshoz
csitítom
az imakönyv
lapjain
egy összepréselődött
apró bogár
az elmúlás
lenyomata
a zsoltárok
között
lüktető
bizonyosság
mégis
kigöngyölik
a mandula
virágzást
a szavak
mert olyanok
mint a fodros patak
csak az fáj
hogy mindez
egy szöcske pillanat
Vajay Tiborné
Mindent itt hagyok
Ha lelkem majd kibontja égi szárnyait
elvinném magammal egész világom,
zsenge rügyfakadást, rétek harsány színét
a szivárvány csodálatos ívét
s a rigó dalát, mely esti csendben lelkemhez simult...
vinném magammal a boldog perceket
az őszi hervadás csendes békességét
s az ében éj ezüstcsillagfényét
mely nyárestén földre csorgatta sugarát...
Ó Istenem, vinném Jó Anyám csendesült dalát,
galamblelkébe zárt örök szeretetét,
vinném megfáradt kezének bársony nyomát,
mely átvirrasztott ezernyi éber éjszakát,
vinném szemének csillagragyogását....
És vinném gyermekeim gyöngyöző kacaját
az együtt megélt boldog perceket,
s a könnyeket, a Drága gyermekkönnyeket
melyben tündökölt a végtelen ég szivárványszíne.....
ha indulni kell , mégis mindent itt hagyok,
csendesült szót,lélekölelést
s az álomba ringató csendes dallamot
mely lelkemben őrizte a gyermeket,
itt hagyom azt a tündeszárnyú örök szeretetet
mely megőrzi mindazt mi voltam
…...megőrzi majd az emlékemet...
Barabás Szilvia
Megtaláltalak
A fal tövében kuporogtál, mint
elveszett gyermek, asszonyi
ölelések tej melegére várva.
Csupasz karoddal takargattad
megkeseredett emberséged,
könnyeiddel hűtötted a múlt
homlokodra száradt átkait,
s az úton arcodra lopott csókok
húsba égett szégyen nyomait.
Most itt vagyok, érted jöttem,
megismertem az anyajegyed,
tőlem kaptad, hogy a tékozlásból
tudj majd hozzám visszatérni,
de mikor neveden szólítottalak,
nem mertél a szemembe nézni.
Németi Anett
Bábból kipattanó
Felöltözlek magamra,
kinyíló, tiszta ing helyett,
bár fehérséged odalett.
Homályos kromoszóma-csöndek,
a születéssel egészbe törnek,
mert nyílt a seb és csontomig ér
a pára,
vergődök, híg gennytócsában ázva,
s elképzelem, hogy létezem,
hogy nem falt még fel a vádló
értelem.
Kimosakodnék, de már késő,
a csend ma rám feszes halált sző:
szürke zsinórba tekeredve,
vagyok,
mint kibomlás előtt a lepke.
Nem érzek zajt, selymet, virágot ,
és nem érzek valódiságot.
Kivetkőzlek magamból végre,
s tűnődöm, vajon élhetnék-e,
ha mindent, mindent feledni kéne?
vissza sohase járva,
nélküled örökre árva.
Az otthon vagy, test, - és lélekélmény,
füst és virág, tető és kémény.
Bolyongó felhőidre várva
leülnék egy dús füstvirágra,
tenyeredbe simulni, fehéren
a régi földbe, s beléd hullt részem
ha kisarjad, várni szélre,
esőre, ködre, vérre,
csírába kódolt élni tudással,
bábból kipattanó lepkeszárnnyal.
Szamos Zsófia
Lélekharang
Kerék csikorog az elme országútján.
Kísért a fülledt lehetőség szaga,
didereg a bánat ballonkabátban,
Lehajtja matt fejét az éjszaka.
Csak huhogó álmok gubbasztanak ébren.
Tágra nyílt szemük fürkészi az utat,
karmukat vérré élezik rajtunk, hogy
zokogjanak a csillagsugarak.
Koszos újságot ütlegel a vad szél, míg
az alvó házak összefirkált falán
megkondul a sárgaréz lélekharang,
s szétfröccsen a mindent látó magány.
Buzási Sándor
KRÉTA
Kréta kopár hegyein jártam
és tűző nap poros útjain,
csizmás, fejkendős öregeket láttam,
s fonal pörgött le Ariadné ujjain.
Oly kedvesen legyintett meg az Ókor,
hűs szellő tenger csipkés partjain,
nem sokat értettem a görög szóból,
csak álltam a Knossosi palota romjain.
Elfogott a vágy, minél többet tudni
e titokzatos, büszke szép szigetről,
Görög és Bizánci múltban kutatni,
megkapni sok regét itt élő emberektől.
Olajfaligetben hallgattam pásztort,
kafetériában két helyi halászt,
falusi esküvőn láttam a krétai táncot
s megértettem Dimitra görög szavát.
Alexandros borozott Szokratésszel,
Nikosz Pelekosz jó barátom lett,
lelkem fogták meg e kedvességgel,
Iliosz vöröslött a Thalassza kéklett.
Melher Dóra
Fényben kuporgunk
Mindketten a fényben ültünk, s te átfontad kezem
Így körénk nőtt az éden perjés végtelen.
Megannyi tollvonás végighordta bőrödet
megrágott csutkák és érzékeny búcsúk mellett
játszani a szonett húron, mint késhegynyi bűvölet.
Kuporodj le mellém a tenyérnyi tájban,
A többit, mert minden szó, akárcsak a csendet lopó,
marék mondat és lefejtett érintés
minden gondolat jócskán messzire elzuhan.
A többi csupán nesztelen és gondtalan.
Csend.
Hiszen voltunk már itt, veled minden hely ismerős
Az emlékek vigasza csak tépázott méla hős.
Langyosan lecsorog, simítja lelkem fedelét
Aztán elhagy újra és itt maradok egymagam
elszaladt percek között akár egy némafilmben
a monokróm világban is épp ilyen hirtelen
siettünk és végződtünk mi ketten.
Idővel elérhetetlenné olvadunk
s leszünk a csillagok halk rendszerében
mikor megtelt a szív és üres a fej
Homlokukra tapadt hideg verejtékkel
Előmerészkednek az utolsó lágy pillanatok
Elhagyott napok, felidézett illatok
S én megmaradok távoli délibáb neked
Te pedig a fényben úszó emlékezet.
Tomor Gábor
Szembesítés
Nézzétek testét –
iszamós csomók,
sebek borítják,
ti okoztátok, szúrtátok,
kiáltozva, hörögve
kitaszítottak átkát,
ütöttétek
eltelve vérszomjjal,
az ölés kéjével,
fájdalma hangjai
dühötök szították,
rúgva, botozva,
irgalom nélkül
vertétek roncsra,
elfolyt szeméből
élete napja;
nézitek testét –
szétdúlt hústömeg,
tört arcán
holtnak szelídsége,
ki volt, mi volt,
miért élt vajon,
szülője, hívei
parttalan keserve
közömbös nektek,
tarolt az ösztön,
tébolyult agyatok,
kedvetek kénye,
vicsorgón mégis
továbbütnétek,
nyomát se lássák,
ki volt, minek edénye,
újabb megváltó
kinek is kéne.
Gyurkó Mariann
Árulás
Vascipőben táncol rajtam a bánat.
Nagyokat dobbant halkuló szívemen.
Vérem is kicsordul, folyna utánad…
De már csak űr csücsül megszokott helyeden.
Kereslek…még érzem lelked melegét,
S lényed leheletét a létemen.
Hol szerelmünk édes – keserű elegyét,
Őrizte, ölelte s óvta a Végtelen.
Nem lellek. Elszöktél keblem otthonából,
mint űzött vad, kinek futni kell hirtelen.
Fekete könny csordult lábaid nyomából,
míg átvágtattál álmodó lelkemen.
Arra menekültél, hol nem érhetlek el,
a képzeleten túli világba.
Hol vagy? A csönd is félve felel:
Beleröpültél egy fényből szőtt virágba.
Hát benne hajtod már álomra a szíved?
Hisz ölelésem és vágyam még visszavár!
Égig ér bennem a hiányod! Mégsem látod…
Mert virágod szirma eltakar, összezár.
Elaludt rajtam a bánat, dühében elfáradt.
Betakar, mint súlyos sötét lepel.
Ő is csalódott, mond mi lesz,
ha többé soha nem ébred fel?
Juhász Artur
Üvegemberek
Bátrak voltunk akkor,
naivak és vakmerőek,
hittünk az álnok időnek,
hogy óvja erőnk, amig
mi ifjúi szívvel űzzük
a szabadság tünékeny árnyait:
a sohasem létezett vadat,
hogy majd eltėpje a virradat
álmunk tétova fonalát,
mit lelkes Theseusként
fénytelen útvesztőben
bódultan bolyongva
húztunk magunkkal odaát.
Kétes győzelem a miénk.
Jutalmunk lett a küzdés maga.
Már nem nekünk
felel a visszhang,
másokat kínál
a terített asztal,
nem hívnak meg,
s ha megyünk,
senki nem marasztal.
Átnéznek rajtunk.
Nem vagyunk mások:
csak üvegemberek.
Reil Kovács Kinga
Ébredés
Ölelő karodba húz a reggel
Ahogy rám fonódsz álmatagon
Szobánk mélyére lépve látom
Halvány körvonalad,
Egybe olvadó lelkünk ébred
A mély álmok után,
Megnyugodva emel felfelé
Zenitünk simulékony talaján.
Feltölt érintésed, feltölt ébredésed,
Hogy eztán harcba küldd kis katonád,
S a leszálló nappal hazatérve
Körbe vonja érintésünk mámorát.
Pócsik Éva
Időbuborék
Fogoly vagyok. Szabadulni vágyó lélek,
ki mégis itt, ebben a rothadásra ítélt
szerves börtönben szeretne boldog lenni.
Szeretném úgy hordozni tenyeremen az időt
mint tündérvilágból kilépő gyermek tartja kezén
a megpihenő szivárványos szappanbuborékot.
Akármilyen törékeny, átlátszó a piciny pille buborék,
párás gömbbe zárt boldogságunk felszínén
ott lüktet az élet kaméleon tükörképe.
Gyengéden rásimulnék erre a színjátszó lélegzetre,
finoman körbefonnám karjaimmal,
s hagynám, hogy csókjaival elborítsa testemet.
Borcsik Kornélia
Életösztön
Ráncos az élet öreg tenyere,
lassan kifolyik a múló idő,
egy-egy kis boldog pillanat-pernye
szürke porából néha kinő.
Védenéd, óvnád, tartanád csendben,
elviszi könnyű portyán a szél
fájdalmad nehéz ólom-súly kövét,
akarat görgeti... a szenvedély.
Hited az erőd és léted a béred,
harcosok vére mi ereidben ég,
láncaid súlya, újra meg újra
karod lehúzza, ám nagy itt a tét.
Szíved nem enged, lüktetve szenved,
hömpölyög véred az izmokon át.
Állod a harcot, vágyod a sarcot,
s követed létednek hívó szavát.
Csibra Orsolya
Dionüszosz csókja
Testet öltött a vágy
S kínját érzi az értelem,
Palackruhába öltözött szelíden
S kacsintva biccent nekem.
Lelkem öleli, érzékeim buzdítja sorra
Színe, íze, selyme, illata
Körülfon s én beleremegek,
Dionüszoszt keresem, arcára lelek,
Mosolyog.
Naplementét mutat a szőlőhegyen,
Bókol nekem s kinevet.
Neveti buja mámorom,
Lassan levetkőztet s úgy csodál,
nemet mondani nem merek.
Neveti sorra lángoló szemem
Kebleim takarom, vörös a fülem,
mérgemben szaladnék de fogja már kezem,
S hosszan csókol, finoman
Emlékeztet egy ízre
Kinyitom szemem
De poharamból az isteni lé csak,
Mi farkasszemet néz velem.
Barna Melinda
A lótáncoltató
Egy napon valaki, akit már régóta szerettem,
azt mondta, lovakat lát táncolni a lelkemben.
Lovat lát táncolni, ha a szemembe, és a szívembe néz,
lépése könnyű, de a lelke már nehéz.
Szikrát nem vet már patkója,
fényes tüzet a hideg hóra,
Jégbe nem lehel több izzó párát,
gránit kristályost, gyönyörűt,
nem vágyja már többé a fényt és a derűt,
Megpihenne végre a lovas és a ló,
mindegyikük ott, ahová való.
Vörös Judit
Ébredés
Ha bomlik a hajnal
csendes suttogása,
szétáradva csordul,
akár egy hűs patak,
vörös pírját lassan
elnyeli a reggel,
eddig szürke léten
most fények játszanak.
Madár dala csendül,
köszönti a napot,
így kíván hódolni
a lét hatalmának,
trillázva zeng a dal,
messze száll az álom,
szép reménye ébred
az újdonsült mának.
|