Beszámolok 2014 : Belső fényspirál - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat |
Belső fényspirál - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat
2014.05.14. 23:20
A 54 döntős vers - I. rész
Fekete Orsolya
ESZMERENDSZEREK
Hiszek isteneket. Mindegyiket. -
mert hinni vágyom,
hogy elvetett karcolat lehetek
kőtábláikon.
s nem csak a senki földjére tévedt
kóbor sugarak
vetülete vagyok az Enyészet
pillái alatt
s bár nem táplál már a belém plántált
száz illúzió,
tán delejesít pár valóra vált
bizarr vízió.
s ha a kényszeres identitásvágy
zsúfolásig telt
kelepcéjében kalimpálok csupán ,
nyújthat-e mímelt
gondozást az anyagelvű vallás
steril szikéje,
ha vallom tanait, s tűröm bambán
hajtson élére.
ideák sokasága burjánzik
s integrál engem
bár lelkemhez ridegnek tűnik
ember és isten
egyformán, így mától el is hagyom
dilemmám. Cirmos,
csillámporos talajon taposom
tovább lábnyomom
Jassó Judit
Éva song-ja
Zsugori! Te rohadék, zsugori anyám,
Ki eladott az életnek júniusi
Napon, az életnek piacán.
Hordozta terhét kilenc hónapig.
Leült, hogy kioldja fejkendőjét,
(Ki mondta, hogy arcod eltakard?
Te rongy! Te unott varangy.)
Közben megindult a lába közt
A lé, vajúdni kezdett, fordult
Balra-jobbra, de kipottyantani
Nem tudott.
Bordáiba kapaszkodtam.
Feszítettem hangtalanul bőgve
A cudar rácsokat,
Nem voltam készen az élet
Színpadára állni.
Rongyaitól undorodtam,
Bele akart kötni alsószoknyájába!
Cipőjét eladta közben
Egy szántóvetőnek, ki
A piacra épp-hogy betért. A dög
Vizet vett a pénzen, szomját
Csillapítsa és megmossa kezét.
Csűrtem-csavartam rongy
Anyám belét, apró lábammal
Úgy megtaszajtottam,
Semmiféle kézen-közön
Ki ne okádjon magából.
Bűzös lehelete nem volt kámfor,
Lélegzett ki-be, sírva-ríva.
Nem akartam még a világra
Jönni, nem tudtam nőstényi nevét,
Sem azt, hogy kell köszönni.
De győzött a vér. Ömlött és vele
Ömlöttem én. Anyám odatett
Maga mellé, mikor végre
Kézbe vett. Fonnyadt emlője
Helyett fityiszt kínálva evésre.
Te rongy, te rohadék, sosem
Kereslek meg, tőlem
Eltávoztál, érjen utol a halál,
Akkor kiáltsd másvalaki nevét.
Utolsó leheletig kísértlek én,
Színésznő az élet színpadán!
De anya nem leszek, te rohadék.
Osgyán László
Magány
A tegnap fakadó rügyeit álmodva,
felhőszürke télbe komorult a reggel,
kopogósra fagyott lépteidbe jegesült
távolodó kacajod, pára fátyol lengi.
Láz barázdálta homlokom örökre
feledte fészek meleg ajkad,
illatos csokrod halovány vöröse,
fagyöngy nedves mosolysuttogás.
Tenyerembe szorított szíved,
sötét éjben sápadt holdkaréj,
karcolt emlék napfényt őriz.
Reményt őrlő lélekmalom zajában,
kezem sírhant csöndet markol,
íjra feszített ereim válnak örökölt
börtönöm lüktető rácsaivá.
Szűkre tárt ablakom másnapot teremt,
nyirkos lepedők hevébe ébredt,
csontra horpadó hajnalok emléke.
Gyűrött párna magányom,
tűz emésztette nyugalmat porlaszt,
gúnykép pajzsra emelt rideg
márványölelést reszket.
Álomterhelt éjeken bolyongva,
keresztek tövében rózsák tövistestét
énekelve, tengert ülve langyos parton,
fajdalomra lobbant látomás igazában
elhagyatva, keresem helyem,
a Koponyahegyre vezető út túloldalán.
Bátai Tibor
egyszer csak megtörténik
és megemel ne méricskéld mennyire
öt centi is mérhetetlenül távol
van a földtől és hihetetlen közel
az égbolthoz egyszer csak megtörténik
rezonálni kezdesz hullámokra és
kilépsz a síkból valószerűvé válsz
a térben eggyé érzed magad velük
fölismered együtt történhetsz te is
csupán arra kell vigyáznod hogy minél
később engedd el ami megérintett
bár nem tudod nem elengedni mégis
végleg nyeregben vagy mióta elég
felidézned a puszta képzetét hogy
megérintsen megemeljen és együtt
rezegve megtörténj újra meg újra
Helt Zsolt
Álom
Ha Te lettél a szerelem verme
a Tejút vajon mit tehetne?
Hát,fényéből vesztve
egyesül a létre jött sötéttel
s lesz naponta Éjjel
és minden este,emlékét az égen hagyva
maradék világát szemednek adja
és csendjének hűs ölén ringatva
hírét küldi a kelő nappal,
hogy szívedben is ott a hajnal
és ezt adva minden nappal,
kérdését az éjjel,
álmával küldi széjjel:
ha vermedben a Tejút fénye
mikor ragyogtatod fel az égre?
Csonki Katalin
Hasadás
Kézen fogva magammal,
két külön világban éltem.
Tudtam, hogy káromra van,
mégis akartam;
a részemmé vált a lényem.
Félt, remélt és kalandozott,
míg én mozdulatlanságban
ültem az üres szobában,
elnyert szerelmet, elismerést,
mindazt, mit a lélek áhíthat.
Egy nap, mégis megváltam tőle.
Összecsomagoltam,
mint szükségtelen holmit,
hiányába beleszakadt szívem...
eldobtam őt, a valódit.
S ott álltam én meztelen-csupaszon
egyedül , csakis magam,
s nem volt, ki megfogja a karom,
pajzsot emeljen testem elé,
elnyelje a fájdalmaimat.
Új élet volt ez, ismeretlen, bizarr,
hányattatva dobált a sors,
egyszer koncot vetett,
majd örömömet learatta,
s szürkén lézengek most.
Ő bekopogott olykor, s én beengedtem,
magával hozott egy egész világot!
Máskor én futottam hozzá,
s esdeklőn kértem tőle
egy-egy szál virágot.
Végül feladtam. Beláttam: nem megy nélküle.
A gerincem volt, az öntudatom,
fáradhatatlan, kitartó énem,
visszafogadtam végül,
újra beengedtem lényem.
Lehet két életet élni egyszerre,
kettéhasadva, mint csümölcs fa törzse?
Még terem ugyan, de eltöri a vihar.
Hasadt törzsét
podvásra rágják a férgek.
Lancsák Zsófia
A Munka világa
„vetevé űt ez munkás világ belé”
Halotti beszéd és könyörgés
Törött álomból kikaparták magukat,
Idegük sírva víjjott egész éjszakát.
Akkor hallották utoljára szavukat,
S elindultak inhalálni a fém szagát.
Mentek, bekanyarogtak; húzta lánc őket,
Mit az arc nélküli anyag zsarolt rájuk.
Hol elemésztik férfiakat és nőket,
S hulláiknak igen alacsony az áruk.
Csavar, tömítés, rugó - kézről kézre jár
Az állott homály alatt vakondok között.
A szelep meg van. Kiválóan nyit és zár.
Hisz a Főnök szeme pásztáz sorok fölött.
Nyelv-ostora fegyelmivel ütlegeli,
Vagy a verem felett láncát elszakítja,
Hol az állam mélyebb árokba tereli,
S család gyomráért, mint gyurmát alakítja.
Inkább meghúzódik. Csönd és munka maga.
Gyárt és vérzik keze, hiába ragasztja;
Belül visít érte, káromkodik szava,
S égbe néz egy percre: ez Isten malasztja?
Szól a duda. Vályúhoz vágtatnak mind.
Dől a moslék, persze kistányérba csupán.
„Éhes hassal iparkodik a szolga, mint
A méh, ki zümmögve őszirózsára száll.”
Szól a duda. Fölállnak, s marad a kaja.
Ajtókon törnek ki sokan, mennek haza.
Hogy lássák a gyerekeik mivé lettek,
Mit tanultak, mit csináltak, mit szerettek,
Vagy amúgy vannak-e még vagy már meghaltak
Tüdőrákban, vagy a kocsmában berúgtak.
Mivé nevelődtek, tizenkét órában?
A fényben járnak-e vagy sötét homályban?
Mindegy igazán. Hisz bármit tud a gyerek,
Prolik közül jött: munkások közt a helye.
Egyetemről álmodik ő meg a világ,
Fejéből nő neki élő kaktuszvirág.
Fazekas Imre Pál
ÉG FÖLD - KIHEZ TARTOZOL MÁR?
benned s bennem él ez a súlyos lélek
akaratlan fordulatok korlátja
magunkra öltött fanyar büszkeségek
mellyel az ember önmagát csodálja
igazi fényét eloltja kizárja
arc nem rejtőzhet falánk gyökerekkel
dübörgő vér kattog idők kezében
láb tudja az ész hová vezethet el
hogy még mi is jár a fejünk fejében
küzd-e értékek mentén szemetekkel
magasba szökünk sokszor ittasodva
míg zuhanó magunkat visz a sodra
virtuális lángvágyak ölelése
beöltöztet talpig roncs –feketébe
majd élve-halva gyászolva magunkat
a lelkiismeret nem mos fehérre
tudatba zárva béna viharunkat
gyötör a lét testetlen sorsverése
elveszett könny kövezetére vetve
szegények sorsa a hit keresése
amely alig már földi fények mása
maga se tudva mi a vezeklése
talán a tiszta élet szabadsága
a mindenségért könyörgők imája
falvak és a várostenger zsibong így
gondolatok tettek hangja sajog – VÍGY –
látod itt minden élet lassan elszáll
tudod-e Ég Föld kihez tartozol már ?
Kovács Balázs
A Pocsolya
Hajnal óta ott a sarkon
Ott hever a pocsolya.
Kigondolná, nem is esett,
Hogy kerülhetett oda.
Ázik benne mindenféle,
Láthatatlan kártevő,
A fuldokló dohányipar,
Egy termékismertető.
Bőrtalpak és gumitalpak
Lépik át, vagy pont bele
De a pocsolya nem mozdul
Csak gyűrődik külseje.
Néha jön egy madár inni
Aztán szárnyával cseppet
Az útra hint, ahogy felszáll,
A pocsolya integet.
Egy hét után, most először
Napfény kuksol az égen
Levetette sötét fátylát
És nevetgél merészen.
Sugarával vonalat húz
Már melegebb a sarkon
Száradni kezd a pocsolya
A felhevült aszfalton.
De a madár nem akarja
És csicsereg, ahogy bír
Hangjára a többi madár
Odarepül, s vele sír.
Nedvesítik tollaikat
Már az ázott dohánnyal
A pocsolya szárnyuk alatt
A tűző napsugárral.
Varga András
Gyötrelem
idegem fáradt drótkötél
vígan szánkáz a döbbenet
másodperc megint nem jöttél
rézkilincs féknyom őrület
oldódva kétség savában
hús alól csontom kilátszik
bízzál az emberek szavában
vegytiszta szerelem hiánycikk
fejembe sütő lámpafényt
sötét folyadék oltja el
nem tagadhatom már a tényt
szívem agyamat bontja el
mellkasom gyilkos satupad
ujjamra csuktam egy fiókot
gondolatom nem jár nagy utat
eltéved ha egyszer kilógott
kicsike szeretetre vágyom
az önzést bunkóval verd agyon
csillogó szemed míg látom
küzdelmem abba nem hagyom
úgy hullik eléd szerelmem
mint érett gyümölcs a fáról
ízleld meg hiszen már lenyeltem
mindent keserű oldaláról
Baranyai Attila
Hulló falevél
Tért hódít a nyugalmat hintő ősz,
összesúgnak a még lombteli fák,
színekbe hajló táj, hegyen, völgyön,
s szállnak, búcsúznak már a vadlibák.
Álomba hajlik a rét, az erdő,
avar zizzen szellő fuvallatán,
s egy hulló falevél,egy hulló falevél még zöldellőn még zöldellő,
ringatózva libeg egyre alább.
Hevül a nap, ráveti sugarát,
meg, megcsillan míg lassan földet ér,
s a végtelen áramlat fonja át,
honnét, mi elmúlt, vissza sose tér.
Odafenn az égbolt hasadásban,
könnyű zápor mossa, leple avar,
majd feldereng a nap ragyogásban,
s a térben, körbejár még aranya.
Mente közelít a horizonthoz,
hol égi varázs hinti bíborát,
felhőkön fénylik át a távolból,
s elmélyül a színjáték, alkonyán.
Varga Zsófia Nóra
Altató
Csillagfényben úszik az éjjel,
Zord hideg kopog az ablakon,
Utcalámpa sötétbe kémlel,
S árnyak táncolnak a falakon.
Puha ágyban kisgyermek fészkel,
Köntöse lóg már a fogason,
Játékai még szerte-széjjel,
Álom érkezik kisvonaton.
Édesanya ránéz gyengéden,
Szemében szeretet s bizalom,
Apa mesekönyvvel a kézben,
Vezeti ábrándos utakon.
Felhőparipán szállnak égbe,
Pihennek esthajnalcsillagon,
Fénysugarakon földet érve,
Csíkot húznak az alkonyaton.
Önfeledt, vidám nevetésnek
Visszhangja remeg a plafonon,
Vége van lassan a mesének,
Kis kezek kulcsa a paplanon.
Az álomvasút gyorsan fékez,
De lyukat üt a valóságon,
Fáradt tekintet messze réved,
S megnyugszik az éjvilágon.
Német Anikó Ködmadár
Szabadon
Gyönyörre szomjazó szemem
látványodat lerészegülve issza,
ahogy vágyad mered felém,
és hallom kéjes sóhajod.
Szerelmet suttogsz fülembe,
az érintésedtől máris olvadok.
Csókodban izzik édes óhajod,
míg testedben feszül a mámor,
hajadba túrok, nem nézlek tétlenül,
s veled egy forró pillanatban eggyé válok.
Közben tekintetem
tekintetedben mélyen elmerül.
Kozák Mari
Hit nélkül
Kavicsok közt botorkál
a léha tegnap,
fűszálon búsong a pillanat,
pókháló rejtekében
bújt meg az utolsó gondolat,
és én keresek minden álmot
mit veled éltem át,
magamra gombolt magányom
hurcolom egy élten át,
hangot nem szólva,
csak álmokat kergetek,
és éles köveken hagyom
utolsó léptemet,
nézem ahogy csordul
házfalakról a fájdalom,
könnyeket síró csillagok
kísérnek végtelen utamon,
ölelést könyörgő karok
nyúlnak felém,
és ujjak dédelgetik
a haldokló reményt,
most hitem elhagyott,
és fekete-földbe temetve
minden elfojtott gondolat,
de nem nyitik fehéret
a megátkozott pillanat,
és keservek gyűlnek
ág-bogas fák fejére,
gyökerek kiülnek föld tetejére,
megbomlott a világ,
hazug lett minden szó,
vajon eljön-e egyszer
az igaz a való?
Pásztor Attila
Reszket a tündér…
Reszket a tündér, sűrül a felleg,
reccsen a villám, tépi a lelket.
Nyár szele zúdul nyalva a partot,
gondolatokkal benne viharzok.
Hullnak az almák, hullnak a körték,
sejlik az alkony, várom a jöttét.
Csendes a tó már, vörheny az égalj,
dombra simulva szól a rigódal.
Ballag a holdfél s vénuszi csillag,
éjjeli tücskök kórusa biztat;
csókolom ajkad – nyílna ma szóra,
ingva homályban bókol a rózsa.
Sápad a félhold, néz a szobánkba,
csókod a tündér rózsafaálma.
Húzod a paplant, nyitva az ablak,
tollpihe-sűrűn vágyba haraplak.
Bújik a cirmos, hűs a veranda,
sandul a szempár, nyúlik a karma;
cserreg a reggel, csurran a kávé,
csörren a bögre – dédnagyanyánké.
Vilcsek Adrienne
Búcsú
Csak ketten vagyunk,
te meg én.
Közös szállal függve
az idő peremén.
Állunk egymásnak dőlve,
S belül remegünk.
Szívünket a KELL kifeszítette,
Közös mesénket a VALÓSÁG
Széttörte.
Szólnék, de nem tehetem.
Mert bár szívem visszatartana,
De azt, hogy menned kell,
Értelmem megadóan felfogja.
A búcsú mégsem lesz
Könnyebb,
Hiába sírunk befelé megannyi könnyet!
Tudom, hogy utunk most végleg
Szétválik,
S csak múltunk lesz az, mi kettőnket
Gazdagít.
Egy érintés, egy mozdulat,
Egy sóhaj, mely tán el sem hagyta
Ajkunkat.
Olyan világ,
Mely másnak láthatatlan.
Mi mégis tudjuk, hogy az a sóhaj,
Az a mozdulat,
bár válnunk kell,
Örökre velünk marad.
Danku Márton
Nézz tsa’ Künts, e fénképit!
Mirt edj ’közilek,’kük körbel Gúl’vernek mülliá cilöpit megvertek, üppeg, nü, tikörképed! Főre it nap Píntek kelt, Teremtőd ütt megpühelt. Ter’mtőm! E teremtés teremtett létimmel edj!
O, edj ör’kvaló még szül’és’det elvártam! Bevégzett! Földjűrt üs az üdő. Üdess’s: az Ember-hedj!
Hát an mennjekre, fel a Vülág-gerüncin, Küsember’k! Lelkünkkel Ég és Föll közbel iárjatok el!
A mü tsak elfoszl’ földnek, be népes temérdik bogarával üs, a tist - münd elkötilezzétek
küs-mülliá’kerékhez! Kasul-keresztel iárjatok karnivált, szentelt kedéiel ung’t és berkit -
tavasz hull tsomón a fejemtől szert’szélet! Vedjétek, s edjétek, a terménjel el’venüljetek,
’hul elejtek ádjásnak hanjatló üdővel leestek, s fel’melnü űzesültek es tütek’t!
Hüszen a Mündent te iröklütek!
Met’órok sibongták körbel ez a Fészket, az óc’ánvűz kelt, s hordta el Pang’át, a hetésükret -
kapotárt rajzolnak körölül údj méhek, h’az Úr veszü ellj’ét münd a magozat ép-i-létének.
Előleg pütvarról a kamra njűl’ meg, s münd a kerengő edénjek üs vérril tsordiltüg tellnek.
A Rejt’es lehe lebbent űdj a Föll ter’mtésének, ha bented felkel és megsűril, Fjúm: a lélked!
Münd a élet’len sont megitt, o, m’ért kereséd, Kesefjúm, a szűvem’t, a mü a perc’in felvé’tett,
s a münden’látó szem evülággal sürálmas boltjának a méien üs a mérlegre leté’tett,
az esendő testtel a Fjút fogalmaznü elesitt testem’t, te Lélek, ha megáldón megtörted,
s önnön-magunk testesülnü od’attad a méh seimére és bentem az Atját üs fel’melted!
|