Beszámolok 2014 : Tiszta szavak ereje 2014 - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat |
Tiszta szavak ereje 2014 - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat
2014.09.24. 13:03
A 47 döntős vers - III. rész
Kránitz Laura
Önmagamtól távol
Üzenőfal
a testem,
üzenete:
elmentem.
Lélekben
az vagyok
csak, mit
magamra
aggattam,
nyomasztó
lehúzó
torzuló
képtelen kép.
Hol van
mi volt,
ez itt,
nem Én!
Terényi Anna
Pillanat
-Pillanat-
Végtelennek tűnik,
mint mikor az ég meghasad.
-Gondolat-
Némaságnak hallik,
ahogy a seb, ha hörögve felszakad.
Düh, harag:
elfojtott indulat.
Márvány arcok mögé bújt
angyali harsona.
A pillanat
megállt.
Elnyomók gyűrűjében ragadt.
A gondolat
szárnyal.
Dúl, letarolja a falakat.
A márvány megtörik,
felzúg a harsona.
Zörögve szakad a lánc,
a szájak szóra fakadnak.
Szemekben a gondolat felég:
„Fiúk! Ki dobja az első molotov koktélt?”
Néma Judit
Mosolyod mégis felcsíptetve rugózik a vágyon, szárad kint a kertben
Ez vagyok. Viaduktról alákacagó szörnyeteg, aztán pallóért torzuló, görcs,
ott ahol a víz pereg csak, és az idő száradt ki a kutakból,
ott, ahová feketén rohanok az életből.
Megőszült az arcom,
és a torkodon végig fagy a kényelem,
és a tollas éjszakáról alácsöppen büszkeséged a mennybolt felé.
Fogaid fehéren koccantak fogaimhoz,
összeszőtt édes keserűség, olvadtak el ajkainkon.
Érted rezzen a fa,
Érted folyik éjjel Isten a párnára,
Érted álmodik az orr, mert sokat csípte hiányod, és csiklandták az emlékek,
feledni próbált.
De tudja, soha.
Fáj hallani, látni fáj, szívem kipottyan ha nyitva marad a szám,
csak élni muszáj.
Kocsis Bözsi
A FA
A fiatalon ültetett fa gyökeret ereszt,
nem ugrik mindjárt a gödörbe fejest,
először szétterjeszti föld alatti „ágait”,
hogy később előhozza kinyílott virágait.
Nől, növekszik és terebélyesedik
egyre erősebben a földhöz kötődik,
ellenáll a süvítő szelek viharának,
emberi lelke lesz idővel a fának.
Termését óvja, magához láncolja ágain,
lehet, hogy ezért átlép kóbor vágyain,
fogja a kezét minden éretlen termésnek,
úgy beszélget, mint körülötte a vének.
Mikor már megérett a gyümölcs a fán,
akkor elbúcsúzik tőle fájón, de lazán,
elengedi, hogy más irányba menjen
csak irányt mutat, hogy el ne vesszen!
Kiteljesedett az évek során fa és gyümölcse,
ragaszkodik a röghöz, ez már az ő földje,
de nem lett magányos ölelő karjaival
megerősödött a lelke, akárcsak a vihar.
Sok év múlva már lazulnak gyökerei,
körülveszik oldalhajtásai, mind az ő gyerekei
lassan átengedi helyét a fiatal fának,
lehajtja fárad fejét, már semmiért nem lázad.
átadja korhadt termetét az örök határnak!
Dalmai Rebeka Rozália
Nyugodt haraggal
Verset írt volna a büfés zacskóra,
de a tinta elfolyt a zsíros lapon,
keserű könnye elmosott mindent,
mikor már nem félt semmitől túl a falon.
Kezébe vette a vékony, lopott tollat
és olcsó, kopott szavakkal
leírt mindent a büfés zacskóra
szívében nyugodt haraggal.
Ha tehette volna, cigarettát gyújt
és nézi a földre hullt hamut,
nyugodt testéből kiszaladt a lelke
és nem csukott be maga után semmilyen kaput.
Újra kezdett volna mindent.
Átfirkálva a zsíros foltot,
ehelyett némán ült a padban
és mindent magába fojtott.
Orosz Zoltán
A verssel élni akarok
Karistolják a felszínt üvegszilánk szavaim,
Mondatokká nőnek bennem megéledt javaim.
Mi egyszer széttörött valahogy újra összeáll,
Jó lélek a rosszakaróval, rendre szembeszáll.
Érzem a letargiát, de hiába acsarog,
A vers lenyűgöző, én vele élni akarok.
Hetvenhétezer tű borítja be párna testem,
Nem lehet ez válasz arra, amit nem kerestem.
Semmi mögé elbújva micsoda is takarna?!
Mit akarnék én, ha a Valaki sem akarna?!
Érzem a letargiát, de hiába acsarog,
A vers lenyűgöző, én vele élni akarok.
Vérzivatart skiccel az égre a felismerés,
Dimenziókon túlnyúl, és elér a csüggedés.
Miként finoman a falatot rág a jóllakó,
Úgy csócsálgat szájüregében a mindenható.
Érzem a letargiát, de hiába acsarog,
A vers lenyűgöző, én vele élni akarok.
A korral egyre inkább túl érek, de merre is?!
Ha hagyom magam legyűr az átkozott nemezis.
Miképpen gyümölcs kit tehetetlenül madár tép,
Vagy fetrengve leszek aszottan önön tükörkép.
Testem talán reagál még a sok-sok parancsra,
Elmém viszont hangtalanul tűr, már-már feladja.
Érzem a letargiát, de hiába acsarog?!
A vers lenyűgöző, nélküle halni akarok.
Péter Éva Erika
[csak ínszakadásig]
csak ínszakadásig kényszer
se part se víz
még mozdulatlanság sincs
ahová behívsz
csak csattanás van
csillagok: viharrá rendeződve
rémálmaid rólam
nincs ki lefürössze
lehull a hold
kesernyés vackor
bárka az arcom
kievezek magamból
P.K. Ildikó
Amit egyben tartott
fellegeket felettem
tétova tangókat
pihent pillantásokat
zaklattak a napok
Valahogy megtaláltam halni a fáradt homlokokon
voltam még kíváncsi valamire
vajon hová lettek az árnyékok a templomok mögül
ahogy szappanbuborékok márványgolyóként ábrándoznak
Mennyit kell egy embernek kibírni
Németh Anikó Ködmadár
Nyomorban
A város mocskos házai
Istennek falloszt mutatva
emelkednek fel a magasba,
mint, ha ő okozta volna
égbe kiáltó nyomorukat.
Rozzant lépcsősorok
kicsorbult, éles peremén,
szakadt kis zekében
gubbaszt a remény,
ábrándozva egy új utat,
hol nem a szegénység kiált
fénytelen ablakon át,
kér ökölbe görcsösült keze
elegendő vacsorát,
míg más vígan mulat.
Áfra Piroska
Péntek megint...
Nyár.
Aszfaltba olvadt test.
Elképzelem...
Villanyoszlop,
forró macskakő,
a betonház poros
ablaka mögött magány.
A hamburgeres előtt,
a barnító melegben
dagadt, vigyorgó fejek.
Papírgalacsint rugdosó
lábak...
Közlegő agyhalál,
szárnyaszegett álmok.
Rongyos kéregetők,
elmaradt ünnep.
Koszos váróterem.
Széken hagyott
reklámtáska.
Félbe szakadt gondolatok
kavarognak a légben.
Széttépett fotók
zsinóron lógnak.
Gyermeket cipelő anyák:
Agapé.
Hallgatag kisfiú az ölben.
Sorsok.
Bedőlt falakon kúszó
gyilkos indák.
Jégvirágot bújtató tekintetek.
Szálkás, festetlen padon
hagyott szerelem.
Ma még nem láttalak.
Hátba lő a közöny,
véres töltényem
ruhám alatt rejtegetem.
Jól vagyok.
Tolakodó,taposó
emberek lökdösnek.
Megjött a busz, felszállok.
Fileo!
Forgó Dávid
Ré diadala
A víz alatt barlang:
itt, testének bordái között
hallani a fel-fel dobbanó
szívveréseket.
Az óceán nyugtalan imbolyog
és köpdösi ki magából
a csillogó korallokat,
a némán hörgő halakat,bálnákat
a vért lehelő cápákat..
Mindent!
Csend!
élére feszített csend..
Csak a szív dobban mélyen és acélosan.
A mélység fekete vásznán
elmaszatolt morajok sejtetik
a serdülő apokalipszist,
míg a fent repedő égbolt tükreit
a felhők pille fürtjeit
Ré morzsolja Ozirisz kezébe
és hörpinti fel az Óceán hínáros levét
a csillogó korallokat,
a némán hörgő halakat,bálnákat
a vért lehelő cápákat..
parttól paritg...
|