Beszámolok 2014 : Tiszta szavak ereje 2014 - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat |
Tiszta szavak ereje 2014 - saját kötet és pénz-fődíjas versíró pályázat
2014.09.24. 13:07
A 47 döntős vers - II. rész
Mezö Mihály
Itt vagyok
Itt vagyok, mint Máriában a malaszt
Szél hordta el táskámból a tavaszt
A szél elhordta, de nincs még összeszedve
Feszít ez az ősz, mint Jézust a keresztje
Itt vagyok, itt kell lennem s tennem
Mit megszabott a lét határa bennem
Hát teszem. Hogy jobb lesz, hiszem
Bár már hív a vég e végtelen vízen
Itt vagyok, és csak érzem néha
Hogy fertőzött vagyok, mint a véna
Mely önző génektől gyötörve
A halált viszi körbe-körbe
Míg kezemben csőre töltve
Szenvedésem dőre őre:
Önmagam
Mázsát László
A perc
Hirtelen a perc
lóverseny pályán megriadt paripaként
őrült vágtába kezd
vérszomjas nézők előtt
porfelhőt kavarva
múló élet csontvázát vonszolja
a tudat viszont erőre kap
kilép a mellkasból akár a sas
büszkén száll: ismeri a cirkuszt
sajnáljaés szereti az embert
átvállaljafájdalmát
furcsa kéj terjeng ahogy
iszonyúnhúsába vág
az élet csodája a fűben hempereg
rátaposnak bambán az emberek
fafüllelnem hallhatják
az univerzum szimfóniáját
közben eszeveszett évtizedek
hullanak egymásra
a véges lét
fénysebességre kapcsol
lassan elenyész
önmagába zárkózik
a földi téridő
Barabás Szilvia
Mosolyfakadás
A kiöregedett Combino a kanyarban
nagyot ránt rajtam mielőtt megáll
a zölddé vált Mechwart ligetnél.
Milyen szép a neve is...
Szerettem régen ide járni, a szerelem
szapora szívdobogását hallgatni.
A park terebélyes fái alatt ültem,
elkábított a délután gyerekzsivaja,
míg testetlen álmodozva néztem
a sűrűsödő lombokon átszűrődő
nyughatatlan fénycsillámokat.
A kora tavaszi madárcsicsergésben
felébredtek jól alvó szeplőim és
lepirult óvatlanul fedetlen hagyott
két fehér vállam és csupasz nyakam.
Szépszemű Derűsség! így neveztél engem,
s én hittem vagy csak vágytam akkor,
hogy neked egy cseppet fontos lettem.
Mosolyvadász! Mondd, gyűjtöd még
az íves arcú lánykák huncut fintorait,
a szájzugokba rejtett csók ígéreteket,
s a megnyílt női ajkakban bujkáló ízeket?
Lecsókolod-e még a szarkalábakat az
ábrándozva lehunyt asszony szemekről,
s elsimítod-e ujjaiddal az idő nyomait,
hűen dicsérve, mit meghagyott a kéjnek?
Ej, Szépszemű Derűsség! Hát te vagy?
- hallom zavartan tűnődő hangodat,
s én szemeimbe derűt csempészek újra,
hogy szépnek lásd, mi a napszítta évek
nyomán fiatalságomból megmaradt.
Szabó Zsófia
Igazat akarok hallani
Múzsa hiányában mondd, mit is írhatnék?
Hogyan szóljon a dal, ha a dalnokot lefejezték?
Egyetlen óda sem komponálódhat önmagától
Elfolyik az örömbánat gondja, ha a siket karmester csak tátog, de nem vezet
Léha irányítása mellett a muzsika elveszett, valami mássá fajult
A zabolátlan zenebona kiűzi a borzadó tömegeket az operaházból
Egymásnak énekel így kövér primadonna, s szenvelgő szplín szájhős is
Egy pillanat, a függöny meglibben, az író mögötte fekszik szelíden
Önön keze által beteljesült sorsát kacagja ki az üres nézőtér
A kihalt folyosókon szellem sertepertél
Alagsorban a gondnok, fogatlan vénség szűköl
Hályogos prizmáján keresztül a fakó lámpa fénye is megszürkül
Hogyan szülessen meg a nagy mű, ha az író kezeit lefogták?
S ő gúzsba kötve szüntelen, véresre karmolja saját markát
De nem menekülhet a csupasz liba sem
Kinek fehér tolla pennául szolgálhatna egy tiszta ügy érdekében
Azonban úgy rút kopaszon gágog csak
Csupasz lelkében csupasz lelke könyörgő imákat hadar
Mondd, hát hogyan jöhet létre itt bármi jó és nemes?
Mikor ez a kárhozott sárbolygó csak könyörületre érdemes
Ha az énekes száját befogták, hogyan dalolja ki a kottát?
Melyet a megvakított mester ákombákomjai tarkítanak…
S joggal mondhatnád most
Igazat akarok hallani, az igazat!
Mihaleczki Mária
Vallomás A Hímnek
Egyetlen pillanat alatt szűk pupillád tüzében találtam magam,
Meghatott, elgyengített a pillanat, csak álltam hangtalan,
S elmémbe millió pajkos kép ágyazta meg későbbi szerelmemet,
Láttam magam előtt, ahogyan majd gombolod, leveted szürke ingedet,
S mellkasodon majd érzed izzó ujjbegyeimet.
Akkor, abban a szent percben megszerettelek.
S tudtam, minden sejtem érezte, hogy én is kellek Neked…
A szívnek parancsolni nehéz, talán nem is lehet,
A halántéklebenyem közvetíti minden érzékszervemet
Lényemnek, hogy Lényed győzedelmeskedett.
A szerelem nem csupa biológia,
Ide nem kell női logika,
Ide nem kell férfias észjárás,
Mert ha nem kapod meg, kit szeretsz,
Akkor jön a mindent elsöprő érvágás.
S minden sebből vérzel,
Leírhatatlan, amit akkor érzel.
Ám a csókok, gyengéd érintések sem könnyen megvallhatók,
Nincs is annál kéjesebb, inspirálóbb, meghatóbb,
Mint mikor édes ajkaid
Vérbő ajkaimon barangolnak,
Lelkem szerelmes csalogányai gyönyörűn dalolnak…
S látod? Én már akkor tudtam, éreztem, sejtettem,
Mikor ott álltál az ajtóban; szürke ingedben,
S a szemembe mélyen, hosszan belenéztél,
Már akkor, ott; örökre törékeny lelkembe, izzó retinámba égtél.
Nem kellett mondanod; egyetlen szó sem kellett,
Már akkor, ott, tudnom kellett,
Hogy megtaláltam Őt,
Megtaláltam a nekem szánt Hímet…
Szeretlek Téged!
S nem pazarlom tovább a rímet.
Sanyo Hajnal
Angyalarcú
Magányra vontad drága szívem.
A bordák közt lomhán sercegő idő,
álmokat sző.
Megtestesülésre váró örömök
lélekbe irdalt mélabúján:
reszkető nimfa, zárt zsaluk mögött.
Lopná magát e térből, mely unt
ajándékait görcsös kezéből,
mint parázna ontja szét.
Ó, angyalarcú! Tárd fel a kapukat,
s a szerelem utolsó hevét
tékozolva add!
Puha párnákba oltsad tiszta lángodat,
S tárt lelkünk: ikerláng,
tükröződjék az ég rőt alkonyán.
Buzgó Ágnes
Ott túl a virtuális falakon..
Y generáció
Lájkolt életek hevernek az utcán szerteszét,
Miközben folyik a harc egy kis cyber-szeretetért...
Körénk épülő falakra posztolt érzések,
offline fülekre találó kérdések
mire jó ez így kétségek
közt vergődő Y generáció vagyunk,
magunk mögött virtuális szemetet hagyunk,
az információ-áradattól kattog már az agyunk..
Néha eltűnődünk, nem volna jobb ezzel felhagynunk?
s megnézzük milyen a smiley az igazi arcokon,
van-e face to face vonzalom,
szorító ölelés, ha fáj nagyon,
Élet, ott túl a virtuális falakon..?
Baráth Dániel
Erő
Színültig takaróztam az este fényeivel,
ázott aszfalton fürdetett szavakkal,
ahófekete égbolttal, és valami nagyon
nagyon távoli duruzsolással. A szavak
a tiszta ereje akiben zúg, talán mindent
lát, és ért is mindent, de ma bennem
mindenfélefélbeösszetört mondatok vannak
csak. A szavak tisz-ta e-re-je nem tudom,
hogy több-e, mint egy kimondott "igen",
vagy "nem", mert van-e az egyszerűségnél
tisztább, és szebb erő? Színültig üres
egyszerűség, aszfalton szárított ázott szavak,
és korog az este hatalmas gyomra a körútba;
és ahogy így gondolkodok, ez az erő nem hiszem,
hogy mélyebb lehet, mint bármilyen hallgatás,
és nem hiszem, hogy tisztább lehet, mint bármely
csönd, ami végiglibeg két összezárult ember
szíve között. Azt hiszem, a szavak tiszta
ereje nem lehet más, mint egy "igen", vagy
egy "nem", és az utána robajló hallgatás.
Szamos Zsófia
Lélekharang
Kerék csikorog az elme országútján.
Kísért a fülledt lehetőség szaga,
didereg a bánat ballonkabátban,
Lehajtja matt fejét az éjszaka.
Csak huhogó álmok gubbasztanak ébren.
Tágra nyílt szemük fürkészi az utat,
karmukat vérré élezik rajtunk, hogy
zokogjanak a csillagsugarak.
Koszos újságot ütlegel a vad szél, míg
az alvó házak összefirkált falán
megkondul a sárgaréz lélekharang,
s szétfröccsen a mindent látó magány.
Rátonyi Katalin
Márványkoporsó
Mert fejében megszületett az égi szikra,
De a lelkében nem vált új valóra;
Hazugsággá magasodott minden körötte.
Lepecsételt boríték, lelakatolt ajtó,
A lét, mint magányos márványkoporsó.
Lelkünkben az élet mozdulatlanul reszket.
Vajdics Anikó
Új nap
várandós asszony közeledik felém
az úton aranysárga pulóverben
kezét a hasa alatt tartja a derekát
jellegzetesen hátrafeszíti ebből
gondolom hogy gyermeket vár
a hasát nézem a hasán imbolygó
sárga színt szívom magamba
a reggel első hangjaival illataival
együtt közelebb ér akkor látom
hogy néma pulóvere színe a hasán
imbolygó sárga a vállán átvetett
stóla alatt támasztja a gyermeke
fenekét és derekát nem a saját
hasát a kezét nézem eres és izmos
a karja most látom csakhogy nem
a kisded anyja hanem egy férfi vörös
szálakból álló madárfészek a haja
jó napot mondja mikor mellém ér
mintha nem is korán reggel hanem
fényes nappal volna az arcát nézem
nem ember arca és a hasa alatt
a keze nem egy gyermek derekát
fenekét tartja a napot hozza
az aranysárga napot cipeli felém
úgy mint egy újszülöttet vagy mint
egy újra felfedezett régi kincset
hogy találjam ki ő vajon ki lehet
Török Stenczer Enikő
Én Magyar vagyok...
A Kárpátok öléből jöttem,
nem zöldhatáron szöktem,
mert tisztelem a rendet, a törvényt,
nem indítok lavinát, sem örvényt.
A tisztességre adok.
Én MAGYAR vagyok!
A Kárpátok öléből jöttem,
kicsit el is kenődtem.
A történelem; a leírt nevem,
anyanyelvem, hitem is mutatja
(magyar volt atyja, anyja).
Csak itt Magyarországon,
áhított Őshazámon,
neveztek párszor románnak.
Én MAGYAR vagyok!
A Kárpátok öléből jöttem,
ezt emelt fővel tettem,
sorsomnak ezerszer megköszöntem,
hogy józan alázatra tanított!
Otthon én "bozgor" voltam,
majd Itthon román lettem,
s bár mindkét kenyérből ettem,
mind egyformán szerettem.
A feketét, mert Otthon,
a fehéret, mert itthon
szorgos női kéz dagasztott.
Erdély szülötte lévén,
Székely őseim révén
vitát ezen nem hagyok,
vállalom, mint a nagyok:
Én MAGYAR vagyok!
"bozgor" román szó, jelentése hazátlan
Varsás Frigyes
Főnix
Súgja meg valaki így a vég kezdetén,
Mi voltam én, fűszál egy nagy a rét közepén,
Mely ha nőtt egy kicsit, a csúcsát levágták,
Nehogy többen lássák, mint a többi társát?
Voltam tán jegenye, kicsinek született,
Mely hogyha nagyra nő, kémleli az eget?
Tépje bár a vihar, tördelje az ágát
Méltósággal állja, hiába tépázzák?
Voltam kis csermőke, eleinte serény,
Alig jut előre, mert hozama szerény,
Mely hiába szalad, nem ér el egy tavat,
Elnyeli egy mocsár, emléke sem marad?
Esetleg egy makacs, sebes hegyi patak,
Sodró lendülettel tenger felé halad,
Hajókat hord hátán, élvezi erejét,
Szeretettel áldják szépen csengő nevét?
Szabad madár voltam! Imádtam a szelet,
Magasan szárnyalva karcoltam az eget,
De a folyton növő vihart le nem győztem,
Meggyötört szárnyakkal a porban vergődtem.
Elégtem, mint főnix, de újjászületve
Megújult erővel vágytam fellegekbe
Gyenge már a szárnyam, de mint az angyalok
Megújult erővel szabadon szárnyalok.
Fövényi Sándor
Kiskabátban
Ezerkilencszázhatvannyolc
december huszonnegyedikén,
hátratolva a széket
felállt és lopva szétnézett apám.
(láttam rajta, mindent megértett)
Majd poharát a falhoz vágta,
(szerteszóródott szilánkja)
úgy ahogy volt kiskabátban,
mintha csupán a boltba menne,
csendben kiosont a kertbe
és megmosakodott a hóban.
(talán zavarta az élet szennye)
Aztán, hurkot lógatott az almafaágra,
s a szürke köd vásznára lépve,
nekivágott a messzeségnek.
Most itt állok kiskabátban,
a szeptemberi égbolt alatt,
és várom, hogy a fa megsúgja:
merre jár apám -
Igaz Attila
Félelem
Hallgatagban éjszakázó
vérfagyasztó árnyalak,
nyughatatlan félelemtől
tajtékzom az ágy alatt;
agyam tokján megszorul a
szűkre szabott glória,
lelkem mélyén szárnyat bont a
tébolyodott fóbia.
Szemem előtt penge villan,
eltakarom arcomat,
aratni jött kaszájával,
nem adom fel harcomat;
szembenézek csont fejével,
hívogat a végtelen,
halld meg, Uram, könyörgésem,
korai a végzetem.
Lugosi Teleki Enikő
Lehet
Tavak csendje süvít,
Morajlik a kedvem,
Siklik a gondolat,
Átütemez,
Magány kerít be,
Csendet teremt bennem,
Mert magamnak vagyok
Csak úgy.
Gyermeki emlékek derengnek,
Hogy kagylószedő kedvem
Hullámzik a mába.
Zsibbadt szédület kap erembe,
Nem a szokványos. Kitárul lelkem kohójából
Valami:
Porból koszorú,
Lehet, hogy lehetetlen,
Kezembe vettem.
Várj, míg adom arcom is hozzá,
Tudom, mit akarsz,
Lehet, hogy lehetetlen, de felvehető.
Artai Zsuzsanna
Mozaikok
Mozaikok és képek, mint villámcsapás,
úgy villan agyunkba a felismerés,
hogy életünk pergő filmje
apró, piciny kockákból áll,
mit összerakunk mi agyunk mélyén
s szívünk rejtekén.
Képek jönnek elő, s mi látjuk őket,
mint egy rejtvényt, mi megfejtésre vár.
Mozaikból áll az életünk,
s mindig hiányzik egy-egy kocka,
és keressük, mit elfelejtettünk,
mert létezett! Vagy csak álmodtuk,
hogy létezett?
Agysejtjeink dolgoznak,
és idegszálaink megfeszülnek,
úgy kutatjuk a múltat.
S a múlt és az elképzelt jövő
kockái keverednek egymással,
s mire minden a helyére kerül,
a mozaik is elkészül.
A múlt marad, s mi a jövőbe rakjuk
elkészült mozaikunkat.
Artai Zsuzsanna
Sötét merengő
Kúszik lassan, feketébe vonva,
elmém rég elfeledett zugába,
az elmúlás, enyészet fekete lyuka.
Végigszánt, mint torkomon folyó szesz,
érdes, füstös, ördögi méze.
Negédesen körülölel izzó,
világító, sötét írisze.
Vonz, repít a sátán karja,
sose üres kristály poharam alja.
Zuhansz, alkudsz sötét pincébe bújva,
bukottként leszel bűnös élvezetek rabja.
Mi élő, eleven, eredendően tiszta,
plátói szerelem, gondolataid titkolt vágya.
Esdeklőn, kínzón vágyod érinteni,
mint rab érezni a napfényt kézfején játszani.
Kívánod egy napra a fény,
legyen társad szíved jegén!
Lukács Mária
Mentésben
Volt egy kis részlet, egy szép darab
egy elem, ki szembe jött velem
az utcán s rám nevetett, reá esett
tekintetem, megfordult a Világ:
ott bent fék csikordult, olajozott
az egyetem és a kis elem elhitte
tartós - mégis semmibe hull részeiben,
hogy több legyen, mint az igyekezet,
mi elfárad és lemerül, de a szív,
a lélek pazarol, tudja van tartalék -
fényindák a kapaszkodók, mint tenyered
vállaimon, olykor hajamba is túr.
Kis hasábokat teszek a tűzre
lélek-meleg kell, a világ olykor fagyos
és a szeretők nem válnak el
a vértől, a víz is borrá változik,
ha kezed a vállaimon megpihen
ó, szerelem, párái lecsapódtak
iszom szavaid, oázis vagy lelkemben -
elmehetsz, de ments el mindent magamnak.
Szűcs Ivett
Érezd
Ember vagy, nem golyóálló
Fémből öntött vak robot.
Érezd, amint a fájdalom
Mindeneden átrobog!
Érezd, ahogy ereidbe
Mártja jeges vaskezét,
Mellkasodba kapaszkodva
Tűzzel rázza vad fejét!
Érezd, ahogy sűrű könnyek
Fátyolozzák két szemed,
Hidd azt, hogy már soha többé
Nem múlik e rettenet,
Rogyj le térdre, elátkozva
Istent, embert, s minden mást,
Ki mérget köpve, galádul
Rád hozta ezt a rontást!
És eső mossa arcodat,
Amint világod megreped,
Mert ettől, igen csakis ettől
Leszünk mi majd emberek.
Halász István
A szavak ereje
Álmomban négy fekete lovast láttam,
nyomukban özönvíz, tűz és pusztulás
Zakatoló szívvel riadtam fel, annyira
valóságosnak tűnt a szörnyű látomás
Az Armageddon félelmes víziója volt,
mely végromlásba dönti a földi életet
Jeladás, hogy ideje felébreszteni végre
a tétlen közönybe süppedő embereket
Ám egyetlen lant szólama kevés, mert
visszhang nélkül nyeli el a pusztaság
Próféták, érctorkú szónokok kellenek,
hogy az igazat meghallja a nagyvilág
E szent küldetés mindannyiunké, most
kell elindulni, holnap már késő lehet
Hirdessük őrzők és látnokok intelmeit,
a szavak ereje talán még csodát tehet
|