Nyolcéves korom óta írok. Első komolyabb verseim nagyjából egy éve születtek. Azóta szerepeltem az Éden Művészeti Hálózat két kisebb verspályázatán, illetve a Szinay Balázs szerkesztette Comitatus folyóiratban is jelentek meg verseim.

Az írás számomra mindig is lelki szükséglet volt: fantáziautazás, önfelfedezés; olykor szökés a valóság elől, papírba öntött sírás, ordítás. Ma már tudom, hogy sokkal több ennél: események és emberi életek csöndes megfigyelése, oldalakra-nem-állás, igaz gondolatok pártatlan, egyszerű átadása. Odaadás, mértéktartás, szeretet. Odaadás, mert neked írom – Magam. Mértéktartás, mert tudom, mikor és hová üssek úgy, hogy ne fájjon – de nyomot hagyjon. Szeretet, mert a vers: zene.  Lélekig ható szavak zenéje. Az pedig, hogy néha leírhatom ezeket a szavakat, számomra legnagyobb kegyelem és szeretet.

Táj vonattal

A kertek alatt víztornyok lebegnek.
Felfeslik az alkony szürke mákgubója.
Kizúg az élet, mint egy rajnyi sóhaj.
Ráül a rozsdás villanynádasokra.

A szemhatáron túl az égi szántók
ellobognak. Lemondásba égnek.
Valahol lent, az erdők lábain már
kúszik az éj, a sötét aljnövényzet.

***

(A vonatsínek vassal áttört indák
- gyorsulástól tehetetlen testek
kanyarodnak kifacsart halálba -
Isten óvja, kit egyszer erre tesznek.)

bemetszés

előléptem a magam orvosává
tükörben, pengékkel műtöm saját arcom
minden nap egy tű: átszakad a bőrön
az idő és a lehetőség véges
alábukni saját anatómiádba
ne késs: tiéd a zsibbadás, a visszhang
az ember mintha átöltözne gyolcsba
tiszta, fehér kórházi szobákba
hol a mennyezetről táncoló kis fények
puhán esnek, mint a vérnyomás
s oly közel az angyal: szinte elfelejti
hogy ami szép, gyakran az is vérzik
és a bőrünk alá vésett hazugságok
igazából nem gyógyíthatók

Eszter átalakul

Emlékszel még az első párbajunkra?
Belém csapódtál, mint egy apró vasmag.
Úgy gyógyultál belém; el is feledkeztem
a hús és lélek közti titkos kémiáról.

A szívem most egy egészséges alma;
olyan egész, súlyos, mozdulatlan.

Körédédesedtem.

A magyar nyelv egy emigráns szemszögéből

Azt a szót sehol nem ejtik úgy,
és az a betű máshol mást jelent;
itt van velem; föld nélkül, anyátlan.
Semmi haszna, mégis követett.

Úgy lapul bennem, mint táskámban a kulcs,
s az útlevélben furcsa, magyar nevem.
Ismerős tárgy egy idegen szobában.
Hordozom, és néha előszedem.

Szerelem ez talán, gyöngéd és drága,
vagy mélyebb: totemizmus. Betűtisztelet.
Bennszülött emel így áldozatnak oltárt,
míg imád egy ősi, faragott fejet.

Az én fejemben csönd és béke van;
imám is csendes; inkább vallomás.
Szavaim ajkamról szelíden elejtem;
az idő eljön, s minden szót elás.

Minden szökőévben elsétálok erre.
A házak magasak, időtlenek, szentek.
Itt születtem; itt imádkozom.
Halottak napja van: derűs, téli nap.
A korlátot már régen nem cserélték.
A falon a firka semmit sem kopott.
A tömbház tövében fázós hintapárok
idén költöztek. Gyerekekre várnak.
Mindig is ott álltak
bennem. Nem hódoltak
a szőnyeget kirántó, örök változásnak.
Megérintem; érdes, szinte szálkás
múlt-áztatta felszín most a fal.
Üveg mögötti, fagyos múzeum.
Érinthetetlen, tükrös ablakok.
A földszint egyen, piros csíkos függöny;
ha fellibbenne, látnám önmagam,
aki nem, nem akart innen továbbállni,
idegen szót csak hokedlin tanult
aki üvegen túli élményt álmodott,
és megpróbálta feltámasztani
Vízkeresztkor a holt karácsonyfákat.

Az ember hajnalban, hogyha fölriad,
csak néz zavaros, álmos tócsaszemmel.
Elárad, és bár nem akarja,
tengerre tisztul és kitakarja
a világra nem szánt szörnyeket.
Ülnek lesben: titánok, szfinxek.
A tudat lábuknál lapít és szűköl.
A síró gyermeket most senkik se védik,
ülnek a hajnali első villanyfényig
(addig minden kapu: átjáró s tükör).
S az ember vár reszketve, imátlan,
míg a folyók a fényre kiapadnak,
és a pupilla a lelket berekeszti.
Feketét sóhajt, mélyet és töményet,
batyuba köti a tegnapi sötétet;
megy az utcára, a térre vele - lenni.

Elise

Füleket betöltő, hús-vér jelenés volt;
Rásimult, mint hűvös kéz, a szájra.
Úgy érkezett, mint meleg gyertyafények
A légpárnás, néma éjszakába.

Szoknyája szél, mely halkan felkavar,
Könnye csönd, a súlya ferde lépcső,
Int, vigyázz, mert hull, a húsba mar.

Szép alakját billentyűkbe írta.
Könny dalán az összes kottafej.
Az ujjakon át úgy rezgett a dallam
A zongorába, mint a szívzörej.

Nihilista lány

-Akarsz-e létezni feltételek nélkül?

-kérdezte tőlem a nihilista lány.

Téli reggel volt, gyűrött, tiszta,

S párnámra szállt sok elhányt lista

(Egy bevásárlócetlin ült talán),

S körülöttünk csak havaztak, havaztak

Az ígéretek és a levelek,

és olyan hazug voltam, olyan árva,

Mint lerombolt téren az utcatábla.

Ölébe vonta súlyos fejemet

(Ólmos voltam, mint részeg, hogyha hány),

S zokogtam: nem, én nem mehetek,

Bennem még lakik, még él egy gyerek,

Akinek még a nihil is: talány.

Aratás 2012-ben

Csontvetésben jár a szél;

Temetőket szántanak.

Szembe váj a Hold magánya,

Drótkötélre ránt a nap.

Vérközönnyel néz a fűzfa,

Minden kincsem kő alatt;

Ha felfordul, velem fordul.

Csutkalétbe fosztanak.