Úgy írok, ahogy élek, és úgy élek, ahogy írok. Bátran, szabadon, feltűnően.  Tizenkét éves koromban szívesebben írtam, mint játszottam az osztálytársaimmal, huszonkét évesen szívesebben írtam, mint magoltam az egyetemi vizsgáimra, és ma, huszonhat évesen is szívesebben írok, mint görnyedek napestig a hivatalban.   Az írás számomra-játék, tanulás, hivatás. Néha azt gondolom, hogy egész életemben  soha semmi mást nem csináltam végig, csak írtam. Egy novellát, vagy egy verset elkezdeni, de nem befejezni -az emberi lélek ellen elkövetett súlyos bűncselekmény. 

Mikor kiskamasz voltam,   anyukám megkérdezte, hogy könyvet, vagy ruhát kérek-e karácsonyra.  Könyvet kértem,  és egy üres füzetet, amelybe leírhatom, mit gondolok a könyvben olvasottakról, és úgy mellékesen a világ dolgairól.  Úgy érzem, ezzel ráléptem utamra, ahonnan soha többé nem lehetett letérnem. Sorsom megpecsételődött. 

A tűzforrónál is forróbb, vagyok a LEGforróBB, a testet öltött superlativus.

A Comitatus folyóiratban, valamint a Napsziget Művészeti Portálon jelentek meg írásaim, 

2012-ben örömmel és megtiszteltetéssel fogadtam az Éden Irodalmi Műhely meghívását, melynek azóta állandó tagja vagyok. Hamarosan önálló kötetemet is megismerhetik az olvasók.

Sárga keramitkockák

 

 Lebetonozott belső udvar, hátul fekete csigalépcső, az udvart óaranysárga keramit szegélyezi. Lépkedek a keramitkockákon, ropog a lábam alatt a cement állagú törmelék, mint amikor halkan kismadarakra lépünk. Pihés tollú, riadt szemű, eltátott csőrű madárfiókákon lépkedek, hallom a lábam alatt a finom, apró csontocskák egyenletes ropogását. Földszinti lakás, vagy 4 méteres belmagasság, beázástól sárga plafonok, a sarokban ormótlan madárkalitka, szanaszét szóródó citromsárga tollpihék, benne egy kopott, saját tollait tépkedő kis kanári árválkodik.

A rabmadár gazdája különös, sosem hallott tájszólással beszél, ami még állatiasabbá teszi merész vonalú, durva arcát. Okos, fekete szempár, széles, tiszta homlok, előreugró fogmeder.  Az arcon a gyöngyfehér, egészséges fogsor és az átható, sötét tekintet uralkodik. Sokat tudnak, és sok mindent titkolnak ezek a fekete szemek- mintha füstbe nézne az ember, vagy üres kútba.

Recsegő, nyikorgó faágy, bútorok a nyolcvanas évek stílusában, állott, mégis kellemesen édeskés műbőrillat, ami a két ízléstelen és szakadozott, hússzínű fotelből árad. Ez a nyolcvanas évek-illat keveredik a kanári savanykás, sárga bűzével.

 Ahogy az ókori görögök-parancsolja. Vajon honnan tudta, hogy az ókori görögök is így...? Nincs nálam az eperízű síkosítóm. A hűtő oldalsó polcán, ahová a gyógyszereket, vazelint, miegyebet rakosgatja az ember-csak egy ragacsos szemcseppes üveg  árválkodik, alján gyanút keltő, zavaros üledék.

 Egy Petri vers jut az eszembe: előveszem a LEHEL feliratú, rozsdás szélű hűtőszekrényből a kocka alakú sütőmargarint. Fagyos, sárga csíkot kanyarítok belőle a rozsdás konyhakéssel.

Itt minden rozsdás? A rozsdafoltok a margarinba keverednek. “Vajon enni is fog még abból a vajból?”

 A saját tollait tépkedő kis kanári bűze csapja meg az orrom. Forró, izgalmas test simul a hátamhoz, puhán, hosszan a hajamba csókol, ez csöppet sem illik a helyzethez. Hullámozni kezdek, velem hullámzik a beázott plafon, ringatózik a LEHEL feliratú rozsdás hűtőszekrény, a fémes szagú, hideg konyhakés, felettem köröz a madárkalitka, nem fáj semmi, nem érzek mást, csak valami magas lázhoz hasonlóan tompa, halványsárga, forrón bizsergető szédülést.

Öltözünk.

 A kalitka elé guggolok, benyúlok, hogy megsimogassam a kanárit, az erőtlenül az ujjamba csíp.

Valami különös rokonságfélét, baráti összetartozást érzek a kopott, saját tollait tépkedő kis rabmadárral.

Lebetonozott belsőudvar, hátul fekete csigalépcső, az udvart óaranysárga keramit szegélyezi.  Lépkedek a keramitkockákon, ropog a lábam alatt a cement állagú törmelék,  mint amikor halkan kismadarakra lépünk.