Jogász, jogi szerkesztő, az Ars Boni jogi újságírója vagyok. 1984. október 26-án születtem Szekszárdon. Az írás egészen kicsi koromban kezdett el foglalkoztatni. Tanulmányaimat előbb a szekszárdi Garay János Gimnáziumban, majd az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának jogász szakján folytattam. Tudományos érdeklődésem az egyetemi évek során egyre növekedett, ez sarkallt arra is, hogy alkotmányjogból OTDK-n induljak (végül a 2. helyet sikerült megszerezni) és hogy beadjam jelentkezésemet az ELTE ÁJK Állam- és Jogtudományi Doktori Iskolájába, ahol Phd tanulmányaimat az Alkotmányjogi Tanszéken, Kukoreli István Professzor Úr konzulensi segítségével végeztem, jelenleg a disszertáció megírása előtt állok. Részben emiatt is, az írással többféle irányban is próbálkozom. Szakmai, tudományos publikációimat több szakmai folyóiratban is sikerült megjelentetni, pl: Kodifikáció, Jogtörténeti Szemle. Újabban nagyon fontos hangsúlyt kapott az életemben a jogi újságírás. Rendszeresen jelennek meg írásaim az arsboni.hu oldalon, ahol a cél a jogi tudományos írás összeházasítása az újságírással. Versírás terén a modern, kortárs költészet tett rám nagy hatást (Danilov, Octavio Paz, Paul Chaulot, Allen Ginsberg, Viszockij, és persze a magyar kortárs irodalom). Az írás során sok segítséget és támogatást kaptam Sirokai Mátyás és Bajtai András költőktől. Miután hosszabb ideje tanulok mandarin kínaiul, előszeretettel próbálok kortárs kínai verseket magyarra fordítani (Yang Liang). 2014-ben Beri Róbert megtisztelő meghívására csatlakoztam az Éden Művészeti Hálózat budapesti Édentől Északra művészeti csoportjához valamint a szintén idetartozó Éden Irodalmi Műhelyhez.

Ködturista

Metró kocsikban álmodik a nyár,

szakadt reklámújság halom között,

s cipőmre folyt planéta-csendben állt,

mert feltűntél a zárt ajtók mögött.

Hát légy te az, ki végre rám talál,

nem bírom már a kínzó félsz özönt,

hadd legyek hangban tőled intonált,

s ne rozsdamarta szféraüldözött.

Ha megfeneklett múltú létigémet

jelenné szíved mégse színezi,

elhalkulok egy borda közti résben,

hiányod száraz mészpor égeti.

Mert rab vagyok, aki e földi létet

a ködbe zárt magányban éhezi.

Egy padon elfért szerelem
 

Először a forradalom.
A láng. A tűz, a piros fehér,
szélvédőn az ártatlanság,
és minden a mindennel összeér.
Együtt néztük tömegszélről,
mint múlt-szikrákat záró keret
két végletből eggyé válva
a megújuló Deák teret.
Vagy emlékszel? A szakadt kabát!
Ahogy ott körözött felettük!
Megállt, leült, zenét mormolt,
erkölcs-óvott helyettünk.
És távoztában forrt a világ
és robbant mind, mi benn lapult,
míg álomszárnyon halkan pendült,
s darabokra hullt a múlt.
Nézte angyal, nézte démon,
hogy rágja át magát odalenn
a múlt kövén a jövő vágya,
az egy padon elfért szerelem…

Darfúr

Hófehér gyász, az elveszett haza

most zsákba varrva, kábultan hever,

a múlt kínzó fényképek halmaza,

lapjain nő a szív-bilincsteher,

mert kísért a sok felgyújtott falu,

szögesdrótot könnyeznek a hegyek,

és port sóhajtva a hulló hamu

leple alatt fájnak az özvegyek.

Tábor, neonlámpák a csillagok

és napalmtól megkövült illatok

göröngyein játszik a végtelen.

De mondd, szabadságot úgy ad-e még

kréta rajzolta otthon-töredék,

hogy nem lapul benne a félelem.

Metro

(Reggeli száguldás hármas anapesztusban)

Csupa zaj, csupa bűz lengi,

ki betér el akar menni,

tekereg, kanyarog, hernyó

szívemet viszed el metró.

Huzatod kilövő szmogpor:

bekerít, betakar, tombol.

Peronon vacogok, nem jó,

gyere már kicsi kék metró.

Jegyenincs szövegel, kaller

odamegy, felesel, saller.

Ragyogó csatazaj, retró,

ez a hely: Budapest metró.

Yang Lian - A téli nap kertje (fordítás)

3.
A nekrofíl szeret télen a kertben sétálni,
a romoknak tisztelgő pedig képes élvezni
a macskát csatornába fojtó összeesküvést
mely dióként zúzza szét fejét!
Pedig csak kölyök volt, a kertbe beszaladó kölyök,

aki mindenkinél jobban értett a virágok letaposásához.

A világvége hazugság. Egy elszenesedett karó
hosszú krokodilszájként nyújtózik ferdén a földből.
Az égbolt szürke, mintha napközben is aludna,
s tengeréből kiköpött halcsontvázak döfködnek minket.
Álmában a lepikkelyezett halakat élve szúrja le,
s még tátognak a mozgó pengék alatt,

míg végül minden test lesüllyed arra a helyre, hol nincs már ereje visszatekinteni.

Érints! Hisz minden, amit érintünk, már nem létezik,
csak a daganat növekszik észrevétlenül a mélyben.
Egy sötét, terhes asszony, kit erőszakba zárt a tavasz,
pillantásával hasítja szét a fák törzsét.
A hattyúk nyaka fakó víz alatti csapdába hajlik.
Miután rovarszemeinkkel feldaraboltuk a világot,
megvakulunk, s szellemünk kontrasztban áll a fehér hóval.
Védtelenek vagyunk a dermesztő szélben,
és csak tűrjük a csontokból rügyező fájdalmat.

Mert míg a kert szégyene meg nem tisztul,
egy felismerhetetlen évszak korbácsolja egy életen át.