Szamos Zsófia

Fulladás

A gondolat kecsesen ívelt,

vigyázva a néma utasokat.

- Élni élve is lehet, –kacagta,

narancssárga-füst egünk alatt!

Siklott tovább a fülek mögött,

megpihent vasalt hajtincseken.

- Fájni szépen is lehet, – dalolta,

nem csak késhegyen, véreresen!

Belesett álmos táskák száján,

szeplővé lett egy szőke gyermeken.

- Látni mélyről is lehet, - nézett szét,

nem csak pohárból, üvegesen!

Ők nem hallották. Íve megtört.

Kérdőn tekintett körbe-körbe.

- Félni bátran is lehet! – kiáltott,

nézve szembe, csontba, bőrbe.

Eltűntek mind. Vajon ott voltak?

Voltak-e egyáltalán?

- Sírni szívből is lehet! – üvöltött.

Visszhang csorgott a vonat falán.

Zakatolás hallatszott csupán.

Siklott a vigyorgó szellemvonat.

- Lenni… fájni… félni… sírni…

suttogta halkan a gondolat.

Ott állt. Keserűt szippantva

a szívelhagyottság rózsaszagába.

- Élni csak élve lehet. – dalolta,

és belefulladt az éjszakába.

Keserű Judit

Észrevenni

Hártyacsókjában lehelet sem látszik

Kődarabban az örökké koppan hangtalan

érintés nélküli vízió háromszögek

fordítva ölelkeznek a fehér és a fekete

ragacsos ruhadarabjaik édes mézben

forgatva tűrik a fájdalmat, a reménytelenséget

az oldást, a soha sehova kötést,

Takarj be végre- feloldódtam a felismeréstől

elkábultan élek szivárványodban- észrevettelek, 8 éve.

Emlékszel?

Pékó László

Az ember

Indul megannyi csúcsra az ember,

dacolva gyötrő, fogyó idővel,

Nap fele törtet, a vágya tenger,

lágy húsával harcol a kővel.

Elérhetetlent markol az ember,

kifolyó aranypor ujjai közt,

bűn ellen a kártyán soha nem nyer,

arcot tükörben állva füröszt.

Követel telhetetlen az ember,

a bőségszaruval sem éri be,

zsíros földjén aszatot termel,

nehogy osztozzon bárki vele.

Porba sújtva is dölyfös az ember,

kerékbe törve börtöne kövén,

mégis magára maradni nem mer,

sír, ha megszülik, zokog, ha vén.

Nagy Cintia

Boldog Emlékező

Vagyona nyaka felett, mely

porszemnyi idő alatt őszbe vegyült.

S Ő, a megfoghatatlan múlt,

emlékpalástja alá burkolózik.

Gondolata vonalán rejtőzködik egy sötét árny,

aki emléke a múltnak, gondolata a jelennek,

ereje a mennyben lévő gyönyörű jövőnek.

Sima arca tengelyén legördülő könnycsepp

árnyalata mindannak, mit valaha érzett.

Tenyerében a megragadt pillanat,

melyet fény szőtt papírra, s megmaradt.

Minden megragadt mozzanatát

szíve szólította magához.

Elméje minden percben szívét ölelné

a pillanat tündöklő élénksége reményében.

A szív utat ad a tudatnak,

s felszólítja: Csak egy percig maradhat!

A boldogság érinti meg vállát,

melynek nyoma napokig ott marad.

Mint boldog emlékező igaz értékre lelt:

az Érzésre, mit csak az emlék karja nyújthat át.

Csordás Barbara

A szenvedés tébolya

Kíméletlenül ölj meg, a szenvedés imádata
túlcsordul szívem szennyes ládáján,
szétette maró leve acélos pöcegödrét.
Egy kotorékban hagyj nyomorultan,
addig verd fejem tajtékosra, míg minden
hálózat, mely daganatként köréd fonódik,
élettelenül sorvad töppedt göbbé.
Unom már görcsös homokpergésem,
melyet hallgatásod porviharrá szít;
Unom már a nyamvadt körforgást, 
melybe izzó elméd guvasztja enyémet;
Unom a kétségbeesett kapálózást,
hogy karmodat húsomba ékeled, 
kampós horgod, ha elsorvadok sem ereszt.
Nagyon fáj, agyonkínzott testem
felhasított hegein szenvtelen korbácsod;
Nagyon fáj, kíméletlenül ég szemem, 
föld alatt oszladozó tetemem gázaitól.
Ne eressz! Számomra nincs kiút, csak ölj meg!
Könnyedén mártsd szívembe érdes tőröd,
ahol önnön magad taszítod majd halálba.
 

Mészáros László

Érintésnyire

Vagyok. Érintésnyire a százezer arcú valóságtól.

Pilláimra tapadt napfogyatkozás szürkeségével

faggatom az ocsúdó kertek zöldjét.

Miféle mélység ökölszorításába torzult képzelet

képes bolondot játszani velem a hívó magasban,

ahol tehetetlenül, de mégis legjobban szeretlek?

Úgy nehezül a vágy, mint a kora esti harmat

gyöngyeire a csillagok ezüst tekintete.

Csak a szemhéjak alá rejtőzött emlékezet

szivárványos lángja ég át szörnyű-gyönyörűn.

Nem ejti el a tiltakozást a mozdulat,

mi felém üzenve fekteti két vállra a hitet,

míg meg nem értem, ha Holdam nem vagy,

hát vigyázó egem sem lehetsz.

Félúton megállnak a szavak, foszlanak,

mint hajnali köd a kelő Naprózsa tüskéin.

Magam sem hiszem el,

hogy ennyire tud örülni az ember,

mikor önmagának hátat fordítva, a léttel felesel.

Freesya

Nirvána

Ugye tudod, hogy hajnalok sóhaja

csenevész loncok közt, ha lopva oson,

és könnye harmat tarkálló szirmokon,

megigéz ajkad önfeledt kacaja;

s ha bársony palástját lebbenti az est

átszínezve mindent sejlő éjkékre,

a Hold fénykaréja mellé az égre

még csillag-ecsettel téged odafest;

ám emlékek vásznán átkos kárhozat,

és észrevétlen, ezernyi molyként rág

- ha dajkált remény nem ringat álmokat -

az elburjánzott kilátástalanság;

      s előbb mennybe repít, majd pokolba ránt

      a kívül pasztell, belül jajvörös vágy.

Buzgó Ági

Ott túl a falakon..

Holvoltholnemvolt falak

És elválasztott életek.

Egy generáció, amelynek gyerekkorára

valami rendszerváltás nyomta rá a bélyeget.

Váltások

és

áltatások

valódi változások

helyett mesteri átváltozások

hitetlen vallomások

és  hirtelen villanások

 visszajátszások

a múlt – jelen – és jövő

filmjében.

Azóta is az értelmet keressük az ittlétben.

Megleljük magunkat valaki más hitében?

Ha már magunkéban nem merjük

csak tekerjük, tekerjük

ezt a veszett drótszamarat

hisz nagy úr az akarat,

minek mászni meg falakat.

Pedig valahol tudjuk

hogy  merni kell

álmodni nagyokat

felfedezni járatlan utakat

ledönteni falakat

építeni hidakat

melyek összekötik az álmodat

az álmommal

s elhinni, hogy ez oly sok akadályt áthidal..

Őszi Lili

Víziók

(1)

Hanyatt dőlök. A víz felszínén

hajszálvékony erek ágaznak szerteszét.

Száz meg száz. Apró kapillárisok,

de a színük lila.

(2)

Kinyitom a szemem.

A szélben szabadon keringő ökörnyállal

egyszerre érkezik a nagytestű vízimadár.

Mellkasomra telepszik.

(3)

A karom belelóg a tóba.

Hallom, ahogy az apró halacskák

cikázva közlekednek artériám

csillagösvényein.

(4)

Rajtad fekszem, és érzem

a csuklómon hagyott leheleted

lángvirágát, melyet a hold

hűs fénye sem tud letörölni többé.

Dudás Éva

Nagyvárosi magány

Mint kinyúlt kardigán úgy lóg rajta a magány

nincsen már életében se csoda se talány

ráborul az éjnek oly ismerős sötétje

létének egyáltalán nincs semmilyen tétje

a buszon ülve táskáját szorítja csendben

az sem zavarja hogy réges-rég elmúlt negyven

és biztosan tudja hogy semmi sincs rendben

mert nem született végül méhének gyümölcse

nem lett semmivel okosabb de még csak bölcs se

egy régi melegségből feldereng valami

lelkéből egy távoli dallamot hallani

falak üres falak dőlnek reá sötéten

ő meg csak ott fekszik az ágyában kövéren

Rá gondol még emlékszik az Egyetlenegyre

s a szerelemre mint isteni kegyelemre

a gyengédség távol s a sivárság oly közel

nincsen már erős kar mely meghitten átölel

„Istenem, miért hagytad, hogy így legyen?”sóhajt

az öregség rátört mint besurranó tolvaj        

vége már úgyis vége mantrázza szüntelen

hisz soha nem lesz már az övé a végtelen

de emlékek tolulnak a lelkébe régről

issza a színeket mint egy virágos képről

bár adna az ég még egy kis szivárvány-derűt

élvezné mint borivó ősszel a dús nedűt.

Kiss József

      VERSLÁB
 

                                         Ez itt egy láb és

                                         hatalmas az öröm

                                        mert lent a lábujjakon

                                        meg van minden köröm

                                        nem Ó ez a láb és nem

                                        is kecske, irigyli formáját

                                        az összes kecses fecske,

                                        hogy bal ez vagy jobb kit

                                        érdekel-fő az, hogy áll és

                                        nem térdepel, illata nincs

                                        néki, ez csak papír s betű

                                        egyszer még megszólal

                                        mint  egy  mélyhegedű

                                        sima felületű, selymes

                                         sőt bársonyos nincs

                                         rajta tyúkszem és a

                                         talp sem lapos, de

                                         gyönyörű boltíves

                                         mint a katedrális

                                         tartóoszlopokkal

                                         fenomen áll  is

                                        nem csoszog nem

                                      kopog pillék szárnyán

                            lábal, mily nagy gyönyörűség

                          járni ilyen                       lábbal

Kissné Horváth Júlia

A nap végén

Búsongó, borús napomnak immár vége,

rám telepszik a titkos ég, ébenfeketében,

csend honol mindenütt, ág se reccsen,

csak szívverésem visszhangzik az éjben.

Egyedül bolyongok halvány lámpafényben,

csupán árnyékom követ lassú lépttel,

otthonom néma vár, magány tenger,

mondd a rémálmok elől, hová meneküljek?

Misik Istvánné

Nagyapa büszkesége

Nagyapa oly büszkén

állt az asztalfőre,

nézte mi került a

fehér terítőre.

Három tál haluska,

bőven telerakva,

tejföl, túró, sajt,

semmi sincs lemaradva.

Ott van még a kis tál,

mák, dió, és lekvár,

csurgó bödönben méz,

szem, száj ámul és néz.

Piros pozsgás arca,

bajusza mint harcsa,

imát mond az étken,

megköszöni szépen.

Unokáihoz szól eképpen,

-szegények vagyunk de jól élünk,

-kit zavar e jó lét mellet 

ha nincs pénzünk.

Varsás Frigyes

In memoriam Bolyai János

Sas madár az égen, hatalmas gyertyánfa,

Tudományunk egén  legnagyobbik  talán,

Olimposz hegyéről néztél a világra,

Átlátva a tudás addig zárt  ablakán.

Szárnyad  felhők fölött  súrolta az eget,

Isteni szikráddal  új  tüzet  gyújtottál.

Semmiből az elméd  új világot  termett,

Mert mindenki másnál nagyobbat álmodtál.

Kitépték a tollad,  kivágták a nagy fát,

Ki repülni vágyott, ma már alig  csoszog.

Szűk lett a messzeség,  nem vonz a láthatár,

Szállni vágyó lelked lent a porban zokog.

Hatalmas  géniusz    jeltelen  volt sírod.

Becsapták, meglopták, megtörték lelkedet.

Használatlanul ment  sírba  tálentumod,

Csúnyán elorozták  korszakos elvedet.

Tollaidat vesztve  tovább nem szárnyaltál.

Mi lehettél volna, ha alkotó kedved

Nem kötötték volna gúzsba olyan korán?

Mennyi nagy gondolat  maradt még tebenned?

Én, a kicsi porszem  elmédnek  hódolva,

Ki Einstein  tanának alapját leraktad,

Azért, mit alkottál, s  alkothattál  volna

Engedd, hogy  mindazért neked fejet hajtsak.

Kovács Sándor

Mindennap

Saroglyazörrenés

a hajnal, és vázra

drótozott kapa, övre

fűzve szállni vágy

a szőke rafia a zsír-

maszattól fényesen

nemes kalap felé.

Összehúzott barna

szemnek megszokott

a számadás; itt minden,

minden Istené.

A délre álló szilvaág

alatt tört akáckaró

a tűz, öhönt vigyáz

a szolgafa - billiónyi

buggyanás bé betűt

betűz -, s pihenni

dől a vén karasz',

dióderék a fekhelye.

Tésztaingbe bújtatott

szalonnapörc ropog,

mintha ízlene...

Esti csordaballagás

között kenetlen sírja

két pedál: megállni

fröccsre nincs idő,

bár a kocsma hívogat

s a kuglijáték épp egál,

de menni kell, a tőgy

feszül. Tejútra kél a

kanna és az égi sajt.

A holnap újra önmagát

s a tegnapot ígéri majd.

Juhász Gábor

Az Apokalipszis egyik eltévedt lovasa

Pusztába kiáltom most e versemet,
délibáb a visszhang, viharfellegek,
szétszalad a ménes, ezer lába nő, 
trappoló patákkal kénköves eső

érkezik és csattog ég, s ezer sörény,
vasmarokba fogva vergődő remény,
körbeforgó köntös, szélvészdúlt vihar,
pajzsán égő jelek: kard villámival,

meghasadó sziklák, szívek és egek,
vijjogó valkűrök, sikoltó szellemek,
záporozó nyilak, s döbbent némaság…
Megkövülten nézi jöttét a világ.

Kengyelvájta útján felperzselt mezők,
szikrázó virágok, pernyét könnyezők.
Nyergében a fantom, vágtatna tovább,
s mi vérben forgó szemmel csak nézzük…ostobák.

Hőgenwárth Richárd

...még egy verset

...írni szeretnék most még egy verset 
szívemből adnám, csak egyszerű szavakból
tomboló viharát, majd utána a csendet
egy részemet vagy talán mindent is magamból

fehér papírra, gyűrött újság szélekre
párás ablak üvegre egy téli reggelen
odaírnám azt a pár sort ahová csak férne
ahol nem zavarna majd és hagynák, hogy ott legyen

néhány érzést a mélyből; nyerset és tisztát
egy kis napsütést és pár pillanat borút
a lélek talán sosem volt nagy titkát
néhány mondatot mi bent ragadt, ha a torok elszorult

leírnám benne, hogy a gyermek is megértse
nem lesz könnyű az élet, lesznek nagy csaták
lesznek mámoros percek és boldog évek
de a búcsú mindig fájni fog, mert nincsenek csodák

jól emlékszem még- hát leírnám azt is-
ahogy nagyapám imát mond az asztal fölött
vagyona nem volt, mégis többet tudott adni
mint bárki, aki elveszik gyémánt s arany között

játszottam, nevettem, sötétben féltem
visszaidézem néha még a békés gyerekkort
neveltek, tanultam, aztán éltem, ahogy éltem
nem voltam rossz; de volt száz más, aki jobb volt

és leírnám azt is, s ha máshová nem férne
apró betűkkel valahogy beszorítanám
párás ablakra vagy egy gyűrött újság szélre
hogy köszönöm a testvérem, köszönöm apám és anyám

szeretnék írni még egy verset
egy tiszta verset, csupa egyszerű szavakból
életet, halált, csalódást, szerelmet;
Istent és ördögöt; most mindent kiírnék magamból...