Gergely István

Átjutni

Magam útját járom.

Nem tűr meg magában,

nyög s kilök a járom.

Adja meg magát más!

A köd esthomályban

aljas mély gödröt ás.

Mi ez, gát vagy lépcső?

Mindegy, mert meghágom,

ha sír is a légcső.

Gerincén gerincem

töretlen találom.

Tér nyílik előttem.

Távol

A gép előtt széttér a sík.

Merészen meghúz a terelőcsík.

Markom zsibbad,

a volán izzad.

A Nap halmon guggolva.

S hosszan rám ül

a dombok közül

egy kubista kápolna.

Fényszórómra szűkül a tér,

léttelen létem - tőletek él.

Testem szakad,

ha forrás apad.

Félve nézek jászolba.

SMS

tudtalak

értettelek

megérdemeltelek

jó voltam

jobbá lettem

elnyerhettelek

szeretlek

sóhajlopva

megérintelek

érezlek

átkarollak

felhőre viszlek

hiányzol

helyettem is

csókold meg őket

Közszonett

közbú közbaj közbánat

közbűn közjó közbocsánat

közvers közfilm közregény

közerkölcs közlány közlegény

közcsömör közkór közkórház

közadó közpénz közkolbász

közszéna közalom közhatalom

közgebe közgané közbizalom

közkülső közbenső közbelső

köztömeg közönség közelső

közsemmi közlés közzüllés

közszféra közkín közszülés

közpark közszónok közhely

közfal közborsó közröhej

Tavaszillattal álmodom

Ha nem bánod, hát küldenék:

Kék tajtékos fehér tavat,

fűzöttet vagy ragasztottat,

ringassanak felnőttmesék.

Ha nem bánod, hát szólalnék:

Halkan mondott szoros szókat,

s ha nem lehet mélyről szóltat,

inkább tűrnék, nem hazudnék.

Ha nem bánod, hát vallanék:

Mélybe gyötrött bűneimről,

mielőtt még mérgük megöl,

feloldozó szót hallanék.

Ha nem bánod, hát hallgatnék:

Írva, mondva, vallva minden.

Aggott ország ne érintsen.

Tavaszillattal álmodnék.

Téklesz Diána

Szívünk univerzuma

Szikrák, szikrák kopognak az ablakon,

tovább suhanva homlokomon.

Melegség tölt el és jókedv,

hogy még ennyire süt a napom.

Felmásznék a párkányra, hogy megfogjam,

vagy még tovább az egekbe, hogy ellopjam.

Ezt csak azért tenném,

mikor borús a hangulat szeretteimnél,

adjak belőle egy kis csillanást mosolygásukért.

Megfognám kezüket

 és kirándulni mennénk a világegyetembe,

ugrálnánk bolygókról csillagokra,

csak barangolnánk a végtelenbe,

néha megállnánk bámészkodva, lesve

utunk bármerre  tart végeláthatatlan lehetne.

Apollon megtorpannánk

s egy pillantást vetnénk a múltra

a törékeny kis bolygónkra .

De leráznánk magunkról és hullócsillagokként

hintenénk  az égnek óceánját porlepte érzéseinkkel.

Kis hercegünk rózsájának szirmai illatoznának,

és nekünk ez maradna csak

szösszenetnyi emlékérzetként a múlandóságból.

Mit nekünk Tejútrendszer és galaxisok sokadalma.

Miénk a mindenség hatalma!

Borcsik Kornélia

Nap-éj határán

Bársony kabátját álmosan, kéken,

teríti ránk a fénylő Hold,

csillagok morzsa, szeplő pettyein

csupán csak egy-két felhő a folt.

Aprócska kéz, tollpihe súlynyi,

karomon simítva végre pihen,

álmodni hív, a csend és az ágy,

míg elveszti célját a végtelen.

Oszlik a zaj, a tompa zúgás,

mi nap-éj határán megterem,

csak a szív nem alszik - a hű vérpumpa -

szolgálja a gazdát türelmesen.

Tinta-sötéten itatós papír,

magába szívja az éj-kéket,

sárga palásttal betakarózik,

kedvesét várja, ki itt ébred.

Rövid a pirkadat, csókokkal teljes,

ölelés közben nem fázik,

meleg fényárban, szűzi ruhában,

lángvörös Napkorong szikrázik.

A verset J. Haydn: Teremtés cimű oratóriumának napfelkeltéje ihlette (Nr. 13)

Bakné Nerina

Mindenhol

(Te vagy)

Ma hajnalban,

a parkban

- egy idegen alakra öltve -

arcod éle jött velem szembe,

 s míg ujjaiddal cigarettára gyújtott

és fürkésző tekinteteddel felém biccentett,

szemeiddel pár másodpercre

bársony-puhán belémhatolt.

S az álmosan döcögő

villamoson

nevetésed hangjára riadtam,

és illatod követtem órákon át,

míg egy sosemlátott kapualjban

magamra nem hagyott az utánad-vágy

- már majdnem elsírtam árvaságom,

mikor lépteiddel maga felé csábított

egy újabb ismeretlen.

És fények csillantak

a körúton

- a kirakatok mellémtükröztek -,

 láz-gyöngybe burkolt mosolyod, 

selyem-lágy csók lakta szirtemet,

átöleltél, testünk tétova naptáncba omlott…

ám az újra kelő világgal tovatűnt alakod, 

s már csak a fellobbanó zefír simított.

Mindenhol.

Te vagy.

Horváth Ferenc SJ

Utolsó versem küszöbén

Talan-telenségemben

nincs mit tenni.

Megfordulok.

Mennyire bosszant,

hogy a hátam mögött

mindig szebb a horizont.

Így továbbmegyek visszafelé.

Fűzik Irén

Az Idő udvarában

Hajnal pírja tűz

A tájház udvarába,

Megroggyant kemence

Ásító szájába.

Mint lázas betegnek

Vöröslik a torka,

Akárha fény helyett

Parazsat nyelt volna.

Előtte gubbaszt

A kóróízík halma:

Régen várakozik,

Hogy valaki berakja.

Arra ugyan várhat!

Rég oda az asszony;

Hogy, mennybéli teknőben,

Kenyeret dagasszon.

Szakajtókosárnak,

Szakadt a pereme.

Sütőlapátnak is

Toldva van a nyele.

Pernyehúzó vassal,

Kikezdett a rozsda

Tűzedzette ajakát

Rútul kicakkozta.

A vizeskorsónak,

Hiányzik a füle,

Jópár évtizedet

Szolgált ki nélküle.

Fatuskóba szorong

A póruljárt balta;

Szöggel érintkezett:

Csorba esett rajta!

Petrencéhez dőlve

A hárító-gereblye,

Ha nem lenne foghíján;

Akár, ép lehetne.

Megroskadt a kazal,

Vonyogó átszúrta:

Csáléra áll benne;

Törött a kampója.

A léckerítésnek is

Megvolt ám a haszna,

Köcsögök sorjáztak,

Szárítkozva rajta.

Kapuján, ki belép

Az Idő udvarába;

Évszázadok porát,

Érinti meg lába.

Nyakó Attila

Pókeposz

(Egy metróvezető látomásai)

A morc novemberi szél egy pókpárt,

Ki a gyorsforgalmi hídján lófrált

Kéz a kézben, öö… láb a lábban,

Mint szerelmesek általában,

Felkapott, s besöpört a mély lyukba,

(Pókeposz-poszt lesz majd fészbukra!)

Fújt ő rá, hogy épp álmokat szőnek,

Ám a pihe-puha programszőnyeg

A jó öreg FH jelző alatt

Védőhálót font, hát épen maradt

Szerencsére e két kis kamasz pók,

Szerelvény jött, a térköz szabad volt,

Mégsem gázolta őket halálra,

Időben az alagút falára

Másztak, hol ujjongva fogadták,

S pacsiztak velük a poratkák…

(Így utólag már elárulhatom,

Lett volna itt egy olyan versszakom,

Hogy űrszelvény, meg vészfékút-távolság,

De hátha laikusok is olvassák…)

Közben teltek-múltak a menetren-

di napok, s az optikák töretlen

Összhangban követték a módit,

Pókicáink rájöttek, hogy jó itt!

Egy karcsú csápos kút csapja mellett

Frankón berendezkedtek, s nem kellett

Fürdőszoba miatt sem parázni,

Mert a szigetelésnél parányi

Folytonossági hiány leledzett,

Jó magyar szokásként – eresztett…

Ám ettől lett az új kecó csodás,

Napi pancsika, csáprágómosás,

Teljes összkomfort, sőt, ami lényeg,

A szomszéd jelzőn villódzó fények

Alélt szúnyogok, girhes muslincák,

Fásult legyek tömegét vonzották

Jobb lét reményét követve, az útjuk

A konyhán át vitt, többit, ugye tudjuk…

Főfogássá, vagy szőttessé váltak,

Hőseinkre be szép idők jártak!

Mindenük megvolt, életük mesés

Mederben csordogált, családtervezés

Lett az új céljuk és hát ez is eljött,

Egy reggel a lányka tizenhatszemközt

Rebegte el, hogy tojásai lesznek…

S ezen a ponton durván jeleztek

A cukiságmérők a fejembe’

Eddig és ne tovább! – fejezd be!

Baranyai Attila

Gyilkosom lennél

Két szívdobbanásom

között visszhangoztál,

eleven vágyammal

a mélyedbe fontál,

most gyilkosom lennél,

a démonod gyötör,

s lelked megdermedt fény,

sugara széttörött.

Fekete felhőből

dereng angyal arcod,

mélybíbor alkonyban

lángolsz, és patakzol,

benned maradtam még,

élve, avagy halva,

s börtönödben lettél

gyűlölt rabod rabja.

Gyurkó Mariann

Nem értem...

Én láttam a csókfényű nyarat.

A fehér hó szikrás telet.

Hemperegtem ősz arany avarban,

s táncra hívtam a tavaszi szelet.

Én ámultam a zöldbe borult fákat.

Köszöntöttem a kékben fürdő eget.

Énekeltem a búzakalásznak,

S jégvirágra leheltem a lelkemet.

Tapostam már a kínok mocsarát.

A félelem karjában is remegtem.

Némán tűrtem el ártó nyilak hadát,

melyektől vérbe borult a lelkem.

Elbírtam, viseltem, édeset s keservet,                        

Ezért nem értem, hogy lehet…

Az egyetlen, amit nem bírok el,

az a Te végtelen sugarú szemed….

Mészáros Gábor

Áttűnés

Alszom,

ha pár napot adsz,

arcom

párnahuzat barátja,

kábán végtelenbe rántja        

zsigeri lényem.

Szabad

csupa nagy betűvel,

csodát művel s jelez,

ha nincs hurokban szívem

és burokban

nem zsarnokol a stressz.

Áradok

Univerzum tengerem felé,

már adok,

ez tehet emberré

embertelen díszletek között.

Isten pénznek öltözött.

Nem félek.

Csak attól, hogy eszmélek,

s a naptól

számlálható lesz a végtelen.

Békében fekszem,

emléktelen.

Nyírő Szabina

Lomb-köntösét...

Lomb-köntösét az ágyamon felejtve

ma hajnalban ellopózott a Nyár.

Hiába tapogat ébredő kezem:

felhevült csípőjének gödre elsimult már

a ködtől nyirkos lepedőn.

Ó, én csodás, mézbőrű szeretőm!

Éjjel még mellkasodba:

széna illatú rétekbe fúltam,

kócos hajamba tücsökdalt szuszogtál.

Most kesernyés huzat száll,

bőrömet borzolja,

pókok fonalát ragasztja arcomra,

s tested sós melegét keresve

hiába is bújnék zörgős köntösödbe.

Ágyam szélén az Ősz ül várakozva.

Lehellete diólevél, árnyéka rozsda,

s intek: jöjj hát, te, hideg kezű,

megbocsátod nekem, tudom,

hogy itt - most - téged ölellek,

de a Nyárról álmodom.

Virág Barna

Halak

 „Csillaghálóban hányódunk

partravont halak,

szánk a semmiségbe tátog,

száraz űrt harap.”

Pilinszky János

Olyan mélyre tört a fény hogy

Megbolygatta hitünk rendszerét

Terméketlen évek agóniájából

Ágálnak a szavak ajkunk peremén

Mélyáram sodrából kivetett hánykolódás

Hitegetés szószegés csalódás csalfa ábránd

Szócsatákból maradt cafatok

E cafatokkal szólok

S mondom a rettegést

Gazságainkat – izmusok zászlai alatt

Mészárlás a csillagkép jegyében

Erőszakot, uszítást az ész ellen

A becsvágy a bosszú mélyéből fröcskölt sarat

Birtokolni

Már régen nem csak a testet

Gályarabot izmok erejét a tudatot

A tudatot bontogatjuk

Felfaló cápa-renddel

Alázatra cinkos bűnre

Téged engem ősállatot

„Gerinctelen” gerincest emlőst

Haeckel törzsfájáról leakasztott

Istenfiát pondrót

Alázva butítva hőst hogy

Néma nyelved is add oda

Tágranyílt szemekkel

Mégis rakja a remény ikráit

A Nap baljós foltjait figyelve

És remélve hogy

Meleget kap a didergő

S az új ívását féltve óvja...

Szabó Erika

Eltörve

Eltörött a fájdalom,
szilánkja száz fele hullt
s én hagyom,
azsúrozott tarisznyámba
a félelem árnyékába,
boldogságom mellé rakom.
Meghajlott az idő,
a zongorán csontszínű dalok,
feketék a fények,
mint a füstös angyalok.
Rojtos lepedő az ég,
cikáznak a poros csillagok,
önző ruhám megmosom,
szánalomban száradok.
Fejemre szálló béna madár
erő, hajnal s alkonyat,
lépek, lépek de lelkemben
visszaszólnak a fém-szavak.
Fázós szélben, nagykabátban
ül bennem a végtelen,
selyemporral hint a szent hang,
üvölt a távol
s én nem merem...
Emelnélek téged, ember
önmagam nyomorából
tenyeremből ékes
hűs palotámból,
lelkemből ha fázol,
testemből míg ázol,
önmagad könyör kiáltásából,
de nem látok, mert nem érzek,
fájok,
félek,
vérzek,
elmerengve,betemetve,
a csendtől is megijedve
belőlem lakmároznak
a nyomorú pillanatok.

Kálóczi - Szvétek Éva

Groteszk

Hatvanhat pillanat volt.

Nem egy, vagy nyolcvan,

éppen hatvanhat.

A  jós az ablakhoz sétált

és nézte a sziklát.

Csend volt, álomvirágok

nyíltak az üvegszilánkok

előtt,

s lila madarak szálltak

a fényben úszó éjben.

Halkan eleredt az eső,

zöldre árnyékolta a

megkötözött képzeletet

és az utcán,

tarka gombaként

nőni kezdtek a színes

esernyők.

Bieber Mária

Végsősoron…

Végsősoron nem a kereszt

a legembertpróbálóbb, Uram,

mégha letehetetlenül

lényemhez is szervült csakugyan,

hanem... Mit is mondjak? Hanem

az emberszeretet, mert hiszen

a keresztet Cirenei

Simonomként Teveled viszem

Golgotám felé, s bár az út,

nem tudom, meddig tart, és a vég,

nem tudom, miképpen jön el,

de Te tudod, és ez épp elég.

Igen, a Te szereteted

az, ami próbára tesz, Uram,

úgy szeretni önmagamat,

ahogy Te szeretsz minduntalan,

mintha csak szelíd mosolyom

látnád és liliomkönnyemet,

s nem sejtenéd, hogy legbelül,

lakik bennem egynehány szörnyeteg,

akiket rútságuk miatt

erősen szégyellek s titkolok.

Vagy Te a szörnypofák mögé

látsz, s hogy valójában ki vagyok,

nálam igazabbul tudod?

Köszönöm, hogy így szeretsz, Uram,

s utam végén majd odaát

vársz rám s átölelsz a kapuban.

De addig még, mint kisdiák,

aki osztályt ismétel megint,

szeretni tanulom magam

a Te szép szereteted szerint.

S hogyha a vizsga sikerül,

talán fölfogom a lényeget:

mit jelent a felebarát-

s mit jelent az Istenszeretet.

Balázsi Tünde Gabriella

Kitárulkozás

Eltöröltetett ma minden ítélet

s a földön és az égben minden egy tenyérben

keres menedéket

apró szembogárban lobogó lángocskában

hallgatlak megtöretve az élet ág-bogában

karistolódva és zúzódva csendben

feloldódva szelíd istenszerelemben.

Szalay Netala László

Füstös vasárnap délutánok

Füstös vasárnap délutánok

Udvarban színes, száradó ruhák

A megnyúlt kötelet földig húzzák

Széthullt árnyékok fényében ázok

Régenvolt nagymamám régenvolt mosolya

Csoszogása nyugtató álom

Tegnap estéről maradt vacsorámat várom

Lelkem örökkévaló lényét gondolja

Hol van most? Olykor felhőkből üzen

Mikor szükségét, hiányát érezve

Közelségét félelmektől vérezve

Vágyom, csillapítná haragos tüzem

Forró leves zubogása, friss tésztaillat

Felidézi gyermekkorom pillanatát

Mesével tölti be a penészszagú szobát

Nyújtózom szédülten, a délután elillant

Holdfény hív, tó partján békamenyegzőre

Lelke éji madár, verdeső szárnyával

Reszkető hangjában bódító szavával

Éjszakává pilled... álmaim szigorú őre

Bacsó András

Rohanó világ

Nézem a világot és egy helyben állva

rohan mellettem a bátor és a gyáva.

Rohan a senki, és rohan a minden,

elrohan az is, kinek semmije nincsen.

Nézem a világot, és szavakat várom,

de elrohan némán minden barátom.

Rohanva valaki csak átnézett rajtam.

Te tovább mentél, de én itt maradtam.

Nézem a világot, de még nem értem:

ha így élnék, miben lenne reményem?

Boldoggá tenne talán egy rohanó lélek?

Ha azt kérem: várj még. Túl sokat kérek?

Nézem a világot, kérlek, maradj itt velem.

Megérted végre, hogy miért így létezem.

Az lenne talán az emlékeim átka,

ha rohanva élnék én is a világba.

Nézem a világot, de remeg a kezem.

Itt állva éltem az egész életem.

A föld alá rohant a gazdag és a gyáva,

aztán megyek én is,  boldogan itt állva.

Masszi Bálint

Egyedül

Úgy tűntök el mind, mint a gondolat,
csak kapkodok, mint levegő után,
meg mint leütött enter után a billentyűzeten.

Az asztal alá, ne billegjen, beteszem a bibliám.
De régimódi. Ma már minden érintős.
És az arcotok formáján mállik a vakolat,
Én meg vakarom vakon s bután,
Mint rossz kokszos a borotvás tükrökön.

Csináld, meglesz az, te hős.
Mert Jézus is tegnap a mekibe ment,
randevúzni veletek, hiszen olyan menők 
manapság a szakállas, vékony hipszterek.

A fennálló rendet mindig épp tagadja, 
és a szeretetről is olyan kurva szépen beszélt.
A békejeles trabantba a tizenkettő pont befért, 
és persze egész gazdag az apja:
A tiétek. Aki kapja: marja.

Én meg visszatemetem az arcotok a vakolatba,
míg ti odakint enyelegtek a báránnyal.
Nincs harag, csak hamar
gyertek vissza, mert egyedül vagyok.
 

De legalább az asztal nem mozog.