Rémület

Az utolsó fénysugár

is kihúzza a szobából

vékonyka testét.

Az ablak átszűri,

de végül beengedi

a lassú estét.

A puha szőnyegbe hullnak

a nappali, kacér vágyak,

s itt benn …,

már épp, hogy csak

látszanak a tárgyak.

Felkapcsolom

kicsiny lámpám,

s áttetsző fényében

ölbeejtett kezekkel hajlok

íróasztalom fölé.

Minden olyan ijesztően

lassú és csöndes.

Csak az óra

kattogó mutatója

jár körbe-körbe,

de ő is egyre lassabban….,

szinte megállítja az éjszakát

a résrenyitott ablakban.

Lebben a függöny …,

némult mozdulattal

billen át rajta a huzat.

Eloltom a lámpát,

lefekszem,

s a bénult tudatot

éberré rázza

minden aprócska mozdulat.

A szemközti sarokban

a félelem,

összefont ujjakkal lesi,

hogy mit csinálok.

Tágranyílt tekintetem

rémülten kémleli

ezt a benti, vak világot.

Balról moccan valami,

jobbról mintha

a szekrény mozdulna,

s fekete árnyak vonulnak

tömött sorokban

az  átlátszó falakon.

Mozdulatlanul,

lélegzetvisszafojtva fekszem,

s figyelek …

Minden érzékem

kitágulva kérdezi tőlem,

hogy mit tegyek.

A falakon a képek

csak sötét üregek

s eltorzult alakokat

képzelek a

homályló üvegek mögé.

Most egy hang ….,

síri csönd …,

minden,

szinte örökre megáll …,

egyet reccsen az ágy.

De olyan erősen hallom,

mint amikor

egy harang oldalát veri

egy tonnás kalapács.

Olyan nehéz lett a levegő,

de csak úgy érzem,

- nyugtatom magam.

A szoba,

mint egy elhagyott temető

s a falak hideg kerítések

kovácsolt rácsai,

mely áttörhetetlen határ.

Záródik

a rémület vaskapuja,

halom, ahogy fordul a zár.

Kapkodó tekintetem mögött

rémült agyamban mélyen,

ziháló lélegzeteim

közti üres térben érzem…,

reszketően

ver a szívem.

Félek…!

Félek, hogy itt vagyok!

Nem merek …

Mont nem.

Most nem mozdulhatok!

Takaróm izzadt sarkát

gyűrött tenyérrel

markolom.

Az ajtó,

mintha megmozdulna,

s igen ...,

most már tisztán látom,

hogy ott oson

s csak engem figyel

a bordás üvegen át

baltás gyilkosom.

Most mit tegyek…?

- ….-

Azt nem!

Mozdulni most nem lehet!

Nem merek!

Várok …

A villanykapcsoló

egy karnyújtásnyira

van tőlem,

ha egyből odatalálok.

Legyőzöm

bénult önmagam,

elfordulok,

keresem a kapcsolót,

tapogatok…

rohanok…

de nem találom!

Gyorsan visszafordulok,

újra fekszem …

Késő…!

Látom,

már itt lebeg felettem

szörnyű halálom.