Nagy Erzsébet / Hajdúböszörmény/

Mama

Mama

Köszönöm, hogy vagy nekem

Hisz tudod, én csak általad létezem

Fakó arcod ragyogó fény nekem

Kezed melege jó, ha kezemben megpihen

Mama

Végy erőt magadon

Hogy e világban ne érjen fájdalom

Engem, ha már nem leszel velem

S önzőségemért megbocsáss

Hogy csak veled tudom elképzelni életem

Mama

Szeress élni! – nézd, hogy ragyog a nap

Bíborszínű hajnal rózsát fakaszt

Nézd kerted kedves virágait

Neked bókolnak, sarjadnak itt

Mama

Itt állok előtted pőrén, meztelen

Lelkemmel, főhajtva, csendesen

S bocsánatodért esedezem, bántó tetteimért

Ha idáig ellened vétkeztem

Mama

Hisz csak te tudsz úgy megbocsátani

Mint soha, senki más

Fogadd e csokor virágot

S érintse lelked e vallomás

Pappné Fülöp Beáta /Vác/

        AZ ÉLET FÁJA

Nézd a mozdulatlan tájat,
Távol látsz egy száraz faágat,
Madár sem száll rá, ha fáradt,
A szellő is elkerüli, nincs rajt levél, amivel játszhat.

Mondd, mi a jövője ennek a fának!
Nem gyümölcsöt hoz, hanem száraz ágat.
Apránként kiszökik belőle az élet,
Ereiből a nap szívja az utolsó cseppet.

Régóta várja már a megváltó felhőket,
Csupasz ágait hiába nyújtja az égnek,
Ha nem hull eső erre a vidékre,
Hamarosan lejár a fának élete.

De jól látom, bárányok legelnek az égen,
Csorda közeledik fejtetőn, fehéren!
Esőfelhő lesz talán belőle,
Haldokló fának ez a megmentője.

Forgószél csavarja össze a felhőt,
Gyúr belőle morgó, dühöngő erőt.
Vadállat lett a szelíd bárányból,
Most készül kitörni a szélkarámból.

Villám cikázik végig a tájon,
S ez hatalmas mennydörgést magával von.
Reng ég, föld s minden mi közte van,
Jaj annak, ki részt vesz e háborúban

A fa magányosan áll a viharban,
Természet erőinek kiszolgáltatottan,
A nap megsütötte, most eső áztatja,
Megtépi a szél, s villám hasogatja.

Sárban hever fának koronája,
Mert egy tüzes lándzsa eltalálta.
Szörnyű a látvány, ó mily csonka!
Csak törzse maradt meg, s vékony ága.

De gyökerét vízzel jól teli szívja,
Jöhet bármilyen szél, fel nem borítja.
Aztán lassan csendes lesz minden,
A vihar elvonul, egy ideig pihen.

Nézd a mozdulatlan tájat,
Távol látsz egy zöld faágat,
Madár száll rá, ha fáradt,
S levelével szellő játszhat.

Papp János /Hajdúböszörmény/

Elvisz az álom

Gyönyörű reggel csillog az ablakban.

Itt ébredsz mellettem.

De ellép az ágy mellől az álom

és elvisz mellőlem téged is,

s a friss, fényes reggelben

az ablakból szökő hűvös huzatban,

itt ébredtél mellettem.

Itt… a tudatban.

Még gyorsan utánad nézek:

szemhéjam visszazárom

ijedt tekintetemre s látom,

ahogy a távolodó álom

átkarolva kísér a ködös határon.

Távolvisz tőlem téged.

Átbillen az élet a halálon.

Látod…?

Ilyen reggelekre ébredek.

Átkarolt vágyakat ölelek

fáradó karjaimmal

s árnyak játszanak

képzeletem féltett, édes titkaival.

Tudják, hogy ott vagy.

De az vagy még aki voltál?

- Ott vagy…?

Szoltál? -

- Dehogy! Nem…! -

- Akkor hogy lehet az,

hogy erősebben vagy,

mint bármely félelem? -

- Pedig nem szóltam semmit. -

- De én mégis minden

egyes szavadat értem

és biztosan felmértem azt is,

hogy ébren vagyok-e vagy álmodom.

Hangod az éjben ma még újra hallhatom? -

- Nem… Ó nem. Többé soha sem! -

- Ne menj tovább!!!

A határon túl végleg

elvesztelek kedvesem. -

Átbillen a halál az életen.

Az éj sűrű

homályával takarózom.

Aludni nem tudok,

csak forgolódom,

s mint akit ólom-nehéz

súlyok szorítanak

a valóság talajára,

úgy fekszem itt síromban:

az ágyban.

Várom, hogy jöjjön

a könnyítő álom.

Hiába.

Veled találkozni

itt nem tudok

a fájó valóságba.

Átbillen a tudat

egy képzelt világba.

- Már látlak is.

Itt vagy?

- Itt is és nem is.

- De mégis csak itt vagy,

bár képzelet,

de mégis

oly emberi.

- Álom-emberi,

de igen.

Álmaimban ott vagyok.

De hol van a valóság?

- Ó…,

az a nyirkos valóság,

melyben csak fájdalom

s csalódás van kell-e az?

- Kell.

- De ha fáj

nagyon akkor is?

- Igen.

Hát neked nem lenne jó

ilyen hideg éjszakákon

érezni ölelésem,

s nem csak

képzelt tenyeredbe

bújtatott kézzel

sétálni az utcán,

vagy ölemből nem kiesni

s összeborzolt hajjal

úgy felkelni,

hogy együtt engedjük

a reggelt csillogni szemünkben,

vagy ha nem lenne

többé az a szó, hogy:

nélküled vagy hiány, vagy…

- Kérlek ne folytasd tovább!

Fáj…, fáj a valóság,

s mindenbe kapaszkodom,

hogy ne tudjon

innen visszarántani.

- Ne haragudj.

Nem akartalak bántani.

De így, ahogy

most éled az életed,

hogy a jót, a szépet,

a boldogságot csak

álmodod vagy képzeled…,

mi lesz így veled?

- Még nem tudom.

Verseket írok.

Verseket, neked.

Posta Alexandra /Hajdúdorog/

Elárulva

Sok töprengés után nagy levegőt vettem,

Hogy segítsen elfeledni, akit szerettem.
A könnyek már sok álmom elmosták,
Belátom, szerelemre nincs orvosság.

Pedig de jó lenne valamilyen pirula,
Ami hirtelen hat, akár egy csoda,
Ami fájdalommentes és nem kegyetlen,
Nem úgy mint az, akit én úgy szerettem.

Az élettől igazán nagy pofont kaptam,
A fájdalom, amit éreztem, még itt van.
Legbelül mardos, mint ezernyi tű,
Húsomba tép, szívemet falja a lassú keselyű.

Szemembe sötét foltokat vet a fény,
Valahányszor belém kap a Remény,
Ami egyre halványabbnak tűnik,
Ahogy nyúlnak a napok egymáson végig.

Sokféle érzés gyötör minden percben,
Édeskés és keserű, kettő az egyben.
És még én önmagam kínzója vagyok,
Addig ő valahol élvezi a napot.

Mi ez, ha nem nagy igazságtalanság?!
Mikor már így szerettem, arcon vág!
Elárult, akitől soha sem vártam,
Közönyével hirtelen ölt és bátran.

Bárcsak ne lenne az a sok közös emlék,
Úgy kívánom néha, én se lennék...
De lehet, nekem ez volt elrendelve,
Hát üssed csak, Sors, még élet van benne!

Urgyán Tibor György /Hajdúdorog/

Benned születni újra

Dal, ami a szívünket járja

Át – meg át eónok óta,

Csalogány, ha párját várja

Ajkán hallik ilyen nóta

Mint amit a lelkem dúdol

Megtalálva léte álmát,

Megszabadulva a bútól,

Szerelmétől kapva pálmát

Győztesként a célba érve

újjászületve a mában

sötétségből visszatérve

rügyet lelni száraz fában,

megtalálni, mit kerestem

láztól hajtva, botladozva,

hányszor és hányszor elestem

és kutattam hajladozva

lábaid nyomát a porban.

Míg nem voltál, én sem voltam…

Kerestelek minden korban,

Vágytam rá élve és holtan

Szívedben születni újra

Főnixként a létezésre.

Hallani hogy szívem húrja

Nemet mond a kétkedésre

Kinevet már téged, Halál,

Nem dől be a régi szónak,

Annak örül, amit talál,