„A megbocsátás az az illat, melyet az ibolya hint arra a cipősarokra,

 amely eltapossa őt.”

Mark Twain

    Péter azzal a kérdéssel fordult Krisztushoz: "Hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom? Még hétszer is?" A rabbik tanítása szerint a harmadik vétséget még meg kell bocsátani. Péter azt gondolta, hogy Krisztus tanítását valósítja meg, ha ezt a számot hétre - a tökéletesség számára - emeli. Krisztus azonban azt tanította, hogy soha ne fáradjunk el a megbocsátásban. "Nem... hétszer is - mondta -, hanem még hetvenhétszer is."
  Krisztus ezután bemutatta, milyen lelkület késztet megbocsátásra, és milyen veszélyt rejt magában az engesztelhetetlenség.

“Legyetek egymás iránt jóindulatúak, könyörületesek, és bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek Krisztusban!”

Ennek a magatartásnak tényekben, konkrét cselekedetekben kell megnyilvánulnia.

Jézus is úgy mutatta meg, mi a szeretet, hogy meggyógyította a betegeket, jóllakatta a tömegeket, halottakat támasztott fel, vagy megmosta tanítványai lábát. Tettek és tettek: ez a szeretet.

A megbocsátás abban áll, hogy a másikat mindig újnak látjuk. A legszebb, a leginkább meghitt kapcsolatokban – a családban, az iskolában, a munkahelyen – is van bőven súrlódás, nézeteltérés, ütközés. Végül már nem szólunk egymáshoz, kerüljük a találkozást. Időnként pedig valóságos gyűlölet verhet gyökeret a szívünkben az iránt, aki másként gondolkodik. Komoly és áldozatos odafigyelést kér tőlünk, hogy mindenkire úgy tekintsünk nap, mint nap, mintha nem ismernénk, mintha egészen új ember lenne. Hogy egyáltalán ne emlékezzünk a sértésekre, inkább borítsunk be mindent szeretettel, szívből megbocsátva, mint Isten, aki megbocsát és felejt.

“Szeresd az igazságot, de bocsáss meg a tévedésnek.”

(Voltaire)

“A család azt jelenti, megosztjuk egymással a hibáinkat, a tökéletlenségeinket és az érzéseinket, miközben nem szűnünk meg szeretni egymást. De még ha szeretet árad belőlünk, akkor sem vagyunk mindig szeretetre méltók. Ha pedig nem vagyunk tökéletesek, lényeges, hogy meg tudjuk bocsátani önmagunknak és másoknak. Azután másnap reggel elölről kezdünk mindent. Olyan folyamat ez, mint a bimbó nyílása. Virágzás, virulás és virágba borulás.

(Bernie Siegel)

Ahhoz, hogy a megbocsátásról elmélkedni tudjunk, csend kell. Nem kell gondolkodni, okoskodni, csak a szívre kell hallgatni. Mert a megbocsátás a szeretet műve, bocsánat nélkül elvadul a jóra éhes lélek. A szeretetbe vetett bizalmat kell megerősíteni, a feltétel nélküli elfogadást illetve visszafogadást.

A tékozló fiú esete: mélységes bánatot okoz szerető atyjának, aki mégis ünneplő szívvel fogadja őt vissza. Nekünk is így kell visszafogadnunk szeretetünkbe azt, aki megbántott, akit sértettségünk első pillanatában talán mi űztünk el, de az is lehet, hogy ő ment el.

Aki megbocsát, az újra méltó élethez segíti embertársát. Fel kell bontani az akadályt a szeretet áramlása előtt.

"Aki bocsánatot kér, abban új élet sarjad, - aki megbocsát, az új életre szül."

A megbocsátás nem az önérzetében megbántott ember leereszkedő kegye az ellene vétkező iránt, hanem az Isten új életre szülő teremtő ereje bennünk, amely fehér ruhába öltözteti a besározódott embert. Nehezen tudunk megbocsátani. Kimondjuk a feloldó szót, de szívünkben tovább viseljük a tőrt. Vagy megbüntetjük, vagy elnézünk a feje fölött annak, aki keresztezi életutunkat. De hát miért kell egyáltalán megbocsátanunk, amikor a haragban van egy bizonyos keserédes jó érzés, ami azt sugallja, hogy ez által fölébe kerülhetünk embertársunknak. Csak akkor bocsátunk meg neki, ha töredelmesen bocsánatot kér.

Sebeinket nyalogatva átélhetjük saját fontosságunkat, jóságunkat, mártíromságunkat. Készek vagyunk megbocsátani, ha az ellenünk vétkezőnek megjön az esze, és bocsánatot kér. Ha nem teszi meg, önfejűnek tartjuk. Keresztény életben a bocsánatkérés nem arra való, hogy igazságot szolgáltasson, hanem, hogy helyreállítsa a szeretet légkörét. Érdektelen, hogy ki kér bocsánatot, a megbántó vagy a megbántott fél, ez nem lehet presztízskérdés. Az kér előbb bocsánatot, akiben a büszkeségnél nagyobb a szeretet.

Bocsáss meg önmagadnak!

Első hallásra kissé furcsa ez a felszólítás azoknak, akik békességben élnek önmagukkal. De sokan vannak olyanok, akikből hiányzik az egészséges önértékelés. Itt élnek közöttünk az önmaguknak nem megbocsátók. Ők általában szorgalmas, becsületes, megbízható emberek, akik néha túl sokat is dolgoznak, önmagukat háttérbe szorítva. Mintha valamiért vezekelnének. Aggályos lelkiismeretük a legkisebb bűnt is felnagyítja.

De miért nem tudnak hát megbocsátani maguknak?

Talán azért, mert soha nem szerették őket igazán. Nekik mindig bizonyítani kellett, hogy észrevegyék őket, mégsem kaptak soha elismerést vagy dicséretet. Senki nem mondta nekik, hogy ők egyszeri, megismételhetetlen lények, akiket önmagukban is lehet szeretni. Olyanok, akiknek ezt üzeni az Úr: "Ne félj, megváltottalak! Neveden szólítottalak, az enyém vagy. Mert drága vagy szememben. Becses vagy és én szeretlek téged." Iz 43,1-4

De ezt az üzenetet képtelen meghallani az, akit nem szerető szülők, hanem csak zord atyai szavak és számonkérések vettek körül. Akinek soha nem mondták: "Én szeretlek téged!" Aki mindig azt érezte, hogy csak teher mások számára, így önmagát is képtelen szeretni. De ha nem szereti magát, akkor megbocsátani is képtelen lesz önmagának, mert méltatlannak érzi magát minden jóra. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők érzékeltessék a gyermekeikkel, hogy nagyon szeretik őket, becsesek a szemükben, mert nagyszerűek és szeretnivalók. Bocsássák meg botlásaikat, neveljék őket helyes önszeretetre.

Sokszor kerülünk mi magunk is olyan kritikus lelki állapotba, hogy nem tudunk magunknak megbocsátani. Hiába bocsánatkérés és őszinte bűnbocsánat, nem tudunk feloldódni. Ilyenkor nem kell erőltetni a dolgot! Az érzelmeket nem lehet értelemmel irányítani. Ki kell nyitni szívünket a közösség szeretete előtt.

A következő lépés az lehet, ha szívből megbocsátunk azoknak, akik miatt nem tudott bennünk kialakulni a helyes önértékelés. Meg kell értenünk elődeink sorstragédiáját, hogy megtaláljuk a kulcsot önmagunkhoz. Mert hogy is tudnál megbocsátani magadnak, amíg nem engesztelődsz ki a szívedben azokkal, akiknek kusza személyiségében megakadt az Isten feléd áradó szeretete?

Könnyű azt mondani: "Bocsáss meg nekik!" De vajon meg tudjuk-e ezt tenni? Nem kell megtennünk, engedni kell, hogy ezt Isten végezze el bennünk.  Persze nehéz levetkőzni a régi beidegzéseket. Nehéz elhinnie a saját szerethetőségét alig érzékelhető embernek azt, hogy őt szeretni is lehet. De az Úr ismét szól hozzá: "Szolgám vagy, kiválasztottalak, és nem vetlek el téged, ne félj, mert én veled vagyok! Ne tekintgess semerre, mert én vagyok a te Istened!" Iz 41,9-10 S amikor azon tűnődik, hogy ezek után megbocsáthat-e magának azokért a bűnökért, amelyekért Istentől bocsánatot kért, akkor ismét szól az Úr: ".Így esküszöm, hogy nem haragszom rád, és nem korhollak téged. Mert a hegyek eltűnhetnek, és a halmok meginoghatnak, de kegyelmem nem tűnik el tőled." Iz 54,9-10 "Eltöröltem, mint felleget, gonoszságaidat, és mint felhőket, vétkeidet. Térj vissza hozzám, mert megváltottalak." Iz 44,22

A megbocsátás talán könnyek között történik, de utána felszabadult megkönnyebbülés a jutalom.

De van a megbocsátásnak egy „mellék terméke”, ez pedig Önmagad szeretete!
Amikor meg tudsz bocsátani, vagyis el tudod engedni a negatív érzéseket egy kapcsolatról, egy helyzetről, akkor a múlt kapui becsukódnak, és helyette, a jövő boldogságának ajtajai nyílnak ki.

Aki azt kérdezi tőled: haragszol-e még rá, az biztos, hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. Ehhez talán már három lépés távolság is túl sok. 

Ancsel Éva

Amennyiben megbocsátást tudunk találni a szívünkben azok iránt, akik fájdalmat és kárt okoztak nekünk, az önbecsülésnek és jólétnek egy magasabb fokára emelkedünk. Néhány újabb tanulmány azt mutatja, hogy azok az emberek, akiket megtanítottak megbocsátani, „kevésbé lesznek haragosak, reménytelibbek lesznek, kevésbé lesznek lehangoltak, kevésbé lesznek nyugtalanok, és kevésbé lesznek feszültek”, ami pedig nagyobb fizikai jóléthez vezet. Egy másik ilyen tanulmány azzal zárul, „hogy a megbocsátás… egy olyan felszabadító ajándék, amit az emberek önmaguknak adhatnak”

A tapasztalatok azt mutatják, hogy nemcsak annak van szüksége megnyugvásra, békességre, boldogságra és szeretetre, akit valaki megbántott, akinek valaki rosszat tett, hanem az elkövetőnek is. A hangsúly mégis a sértetten van, hiszen őt bántották meg, neki tettek rosszat, tehát ő az, aki valakinek meg kell bocsásson. S ebben a mások iránti szeretetnek meghatározó szerepe van. Ezt kalkuttai Teréz anya így fogalmazta meg: „Ha valóban szeretni akarunk, meg kell tanulnunk, hogyan kell megbocsátani.”Egy francia író és moralista szerint azonban az ember csak „olyan mértékig bocsát meg, amilyen mértékig szeret”. Ezzel szemben Sir Peter Ustinov angol színész-filmrendező azt vallotta, hogy „a szeretet a végtelen megbocsátás aktusa”. S ehhez erős személyiségnek kell lenni Mahatma Gandhi szerint: „A gyenge sohasem bocsát meg. A megbocsátás az erősek tulajdonsága.”
A szeretetből fakadó megbocsátás azonban csak egy szakasza a megbocsátásra való képesség fejlődésének, amely nincs feltételekhez kötve. Ezt a végső, Robert Enright amerikai professzor szerint hatodik fejlődési szakaszt, amely teljes mértékben eleget tesz a megbocsátás követelményének, olyanok előzik meg, amelyekben feltételekhez, érdekekhez van kötve a megbocsátás. A szeretet diktálta hatodik szakasztól visszafelé haladva a társas harmóniára törekvő megbocsátást az az érdek motiválja, hogy a sértett fél helyreállítsa a megbomlott társas kapcsolatot. Az elváráson és a jogos elváráson alapuló megbocsátás társadalmi, illetve társadalmi, erkölcsi vagy vallási nyomás hatására következik be, vagyis nem szívből jön, gyakran csak színleli a sértett ember, ám lelke mélyén továbbra is táplálja a haragot. A megbocsátástól még messzebb áll a jóvátételi, valamint a bosszúálló megbocsátás. E két fejlődési szakasz Enright szerint nem is tekinthető megbocsátásnak, hiszen az előbbi esetben valamilyen kárpótlásra tart igényt a sértett, míg az utóbbiban olyan büntetést tart megokoltnak, amely legalább akkora fájdalmat vagy kárt okoz a sértőnek, mint amekkorát ő okozott neki. Aligha meglepő, hogy a megbocsátással kapcsolatban számos kérdés merül fel. Hogy csak néhány példát említsek:

Miképp kell megbocsátani? A megbocsátás begyógyítja-e a sértettben ejtett sebeket, s helyreállítja-e tönkrement kapcsolatait? Mi megy végbe az emberben, amikor megbocsát? Ösztönzőleg hatnak-e a pszichológiai eljárások a megbocsátási képességre? Hogyan fejleszthető a megbocsátási hajlandóság? Hat-e a megbocsátás a lelki és a testi egészségre? A szakirodalom szerint mind többen érdeklődnek e kérdések iránt, de minden igényt kielégítő válaszok még nem születtek. Már csak azért sem, mert a különböző kultúrákban nem okvetlenül azonosak a megbocsátásról szóló érvrendszerek. Mindez olyan kutatásokat tesz szükségessé, amelyek különböző elméleteket alátámasztó bizonyítékokat tárnak fel. Merthogy számos, nemegyszer egymással versengő elmélet született, különösképpen arról, hogy az emberi személyiségnek melyik az az elsődleges tényezője, amelynek a megbocsátás tulajdonítható. A vizsgálatok azt sugallják, hogy az elsődleges tényező emberenként más és más lehet. Olvastam egy olyan példát, amely szerint a házastársak közötti megbocsátást az együtt nevetés is elindíthatja. Más esetben az empátia a megbocsátás motorja, amely azt is segít tudatosítani, hogy „mi is képesek vagyunk ugyanolyan gonoszság elkövetésére, mint amelyet másban elítélünk”. De olyan példák is vannak, amikor a másik emberhez való kötődés típusa vagy az önbecsülés indítja el azt a folyamatsorozatot, amelynek megbocsátás lesz az eredménye.

" Néha fontolgattam, hogy elmegyek hozzá és megpróbálom valamiképp jóvátenni, amit elkövettem, máskor meg azt gondoltam, hogy ezek a sebek majdcsak maguktól is beforrnak."

Rice, Anne