Történt egyszer, hogy Bocskai fejedelem harcba hívta a hajdúkat. A derekasan harcolóknak szabadságot, nemesi rangot és földet ígért. A mi hajdú vitézünk szeretett volna végre megállapodni, saját földjén gazdálkodni, ezért szívesen kötött volna kardot az oldalára. Az egészsége azonban ezt nem engedte. Még gyönge volt a harchoz.

- Semmi baj édesapám! – mondta a lánya – Majd én harcolok a fejedelem seregében. Arról nem szólt a tagtoborzó kiáltvány, hogy lányok nem vehetnek részt a harcban!

- Rendben van.  – válaszolta az apja – Vidd magaddal Büszkeséget, hiszen jól ismeritek egymást. Érzed és tudod, hogy mikor mit akar, és ő vigyáz rád. Térjetek vissza hozzánk szerencsésen!

Azzal a lány elbúcsúzott a szüleitől, elhagyta a tábort és útra kelt a többi vitézzel. Boldogan ült a lova nyergében, úgy érezte, itt az ideje, hogy megmutassa, mit tanult a szüleitől és az általa tisztelt harcosoktól.

Rövid idő alatt elérkeztek a fejedelem táborába. Először furcsán néztek rá, hogy lány létére harcolni akar az osztrákok ellen, de nem sok idő kellett ahhoz, hogy bebizonyítsa: megállja a helyét a csatákban. Büszkeség örült, hogy irigykednek rájuk. A lány a harcok közben igyekezett szabadságot, önállóságot biztosítani lovának. Odafigyelt annak megérzésére és tisztelte bátorságáért. A hajdú vitéz lánya egyre nagyobb elismerést szerzett katonatársai körében. Bátornak, megbízhatónak, figyelmesnek, segítőkésznek tartották, de ha harcról volt szó, nem ismert kegyelmet. Ütötte-vágta az ellenséget ott, ahol tudta.

Büszkeség a harcok szünetében egyre többször és egyre gyakrabban elcsatangolt, későn ért vissza a táborba, ahol a lány mindig nagy aggodalommal várta. Megbízhatatlan lett, ami korábban nem volt rá jellemző. Szegény lány próbálta szépen, próbálta durván fegyelmezni Büszkeséget, hogy ez így nem lesz jó, a vesztébe rohan, de nem járt sikerrel.

- Légy, aki voltál! Én azt gondolom, hogy elég sok szabadságot, függetlenséget adtam neked, és ezért nem értem a viselkedésedet. Kérlek, hogy továbbra is az én hű, megbízható társam legyél! Mit csináljak másképp, hogy jobban érezd magad? – kérdezte egyik alkalommal.

- Nem változtam.  – felelte Büszkeség – Valószínű, Te látod másképp a helyzetet. Kérlek, hagyj engem békén!

A hajdú vitéz bátor lánya borzasztóan elkeseredett, de bízott abban, hogy Büszkeség hamarosan a régi lesz. Tévedett. Egyik reggel, éppen egy fontos csata előtt Büszkeség így szólt a lányhoz:

- Elmegyek. Elegem van abból, hogy állandóan a sarkamban vagy. Mindig a fejemre olvasod a hibáimat. Úgy érzem, elveszed tőlem a levegőt! Önállóságra, függetlenségre vágyom. A mezőn találkoztam egy vitézzel, akivel jól megértjük egymást. Vele megyek. Ne haragudj, de így tartom helyesnek!

- Sajnálom, hogy így érzel. A döntésedet elfogadom, bár úgy éreztem, hogy jó gazdád vagyok, voltam, de most be kell látnom, hogy nem így van. Szeretném, ha tudnád: én és a családom mindig visszavárunk. Ha egyszer úgy érzed, hogy ránk van szükséged, akkor gyere vissza hozzánk! Járj, szerencsével! – búcsúzott könnyes szemmel a lány.

Büszkeség elvágtatott a táborból. Az új gazdája az erdő szélén várta.

A lány összeszedte holmiját, elbúcsúzott társaitól és hazafele készülődött. Mivel nem volt lova, így nem vett részt a mindent eldöntő harcban. Bocskai, amikor tudomást szerzett arról, hogy az egyik legbátrabb vitéze jutalom nélkül akar távozni úgy döntött: ő bizony tartja a szavát, és a vitéz lánynak is jár a jutalom, hiszen eddig derekasan harcolt minden csatában. A lány is megkapta, amit a fejedelem a harcok előtt ígért: hazát, földet, nemesi rangot, vallásszabadságot és biztonságot. Még egy lovat is kapott az egyik társától, hogy hamarabb és könnyebben érjen vissza szüleihez.

A szülei táborában nagy volt az öröm, amikor a lány megérkezett. Sokan azt hitték, hogy Büszkeséggel valami szörnyű dolog történt, mert a lány másik lóval tért haza. Ö szépen sorjában elmesélte a csatákat, azt, hogyan vívta ki a többi hajdú elismerését, és azt sem hagyta ki mondandójából, hogyan ment el Büszkeség. A családot nagyon bántotta a ló döntése, de mit tudtak tenni, elfogadták azt fájó szívvel. Az apa elég erősnek érezte magát, hogy felkerekedjenek és megismerjék új lakóhelyüket.

Az öreg hajdú nagy örömmel művelte a földjét, a többiek a városban talán egy kicsit irigyek is voltak rá: hiszen bőséges volt a termése, szépen gondozottak az állatai. Abban az időben az embereknek nem volt még családnevük. A mi vitézünk a többiektől a jeles nevet kapta, ami azt jelenti: földművelésben elsőrendű. Igyekezett úgy élni és dolgozni, hogy a neve méltó legyen hozzá.

Nem múlt el úgy nap, hogy ne emlegették volna Büszkeséget: Vajon hol jár? Rendben tartja-e az új gazdája? Nem szenved-e valamiben hiányt? Boldog-e? Visszajön-e hozzájuk? Néha hallottak híreket a városba betérő garabonciás diákoktól, vándorkereskedőktől a különböző csatákról, eseményekről, de Büszkeségről nem.

A hajdú vitéz lánya segített szüleinek a házkörüli munkában, sokat tanult, olvasott, új barátokat szerzett, igyekezett a közösség hasznos tagja lenni. Nem tudta és nem is akarta elfelejteni Büszkeséget! Hány és hány csatát vívtak együtt?! Mennyit játszottak, mókáztak szabadidejükben! Mindig ezek a gondolatok forogtak a fejében. Magát hibáztatta Büszkeség döntésért. Hiába próbálta a családja, barátai vigasztalni: gyakran volt szomorú és magányos.

Történt egy nagyon meleg este, hogy a család a munka befejezése után az udvaron ült és beszélgetett. Egyszer csak  furcsa neszre lettek figyelmesek.

- Mintha valaki járna a ház előtt! – mondta a lány.

- Igen, én is hallom. – mondta az apja – Megnézem.

- Legyen óvatos édesapám. Nem régen hallottam, hogy az osztrák katonák a környéken portyáznak.

- Egyet se félts engem leányom. Tudok én magamra vigyázni! – mondta az apa, azzal a ház elé ment, kezében egy vasvillával. De nem portyázó osztrák katonákkal találta magát szembe, hanem Büszkeséggel! Kantáránál fogva vezette be az udvarra a többiekhez.

            Nagy volt az öröm, amikor meglátták! Azt sem tudták, hogy sírjanak, vagy nevessenek. Boldogon ölelték át a nyakát és örültek, hogy hazatért.

Büszkeség elhanyagolt állapotban volt: lesoványodott, betegség kínozta, patájából a vér szivárgott, még az egyik patkóját is elveszítette.

- Meg tudtok nekem bocsátani? – kérdezte elcsukló hangon Büszkeség.

- Hát persze! - mondta a lány - A szívünkre kell hallgatni, mert a megbocsátás a szeretet műve. Aki megbocsát, az újra méltó élethez segíti társát. A bocsánatkérés nem arra való, hogy igazságot szolgáltassunk, hanem, hogy újból szeretet legyen a lelkünkben és a házunkban.

Minél több szeretetet adunk, annál többet kapunk.

 - Azt hittem, hogy elkergettek, nem álltok velem szóba. Most már tudom, hogy nagyon megbántottalak benneteket. Nekem is jó lecke volt az-az idő, amit az osztrák katona szolgálatában töltöttem. Nagyon sokat gondoltam rátok. A tüskét, amit én okoztam, begyógyítani nem tudom, csak a sebet szeretném minél kisebbre csökkenteni a szívetekbe.

A hajdú vitéz lánya óvatosan meglazította a nyeregszíjat, majd levette Büszkeségről a nyerget. Lecsutakolta, fájó, vérző patáját ellátta, megetette, friss vizet adott neki és bevezette az istállóba. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem: többet jelentett az érintés, az egymásra figyelés minden szónál. A hajdú vitéz lánya újra boldognak érezte magát, hogy visszatalált hozzájuk Büszkeség. Sohasem emlegették a fájó múltat. Újra a béke és a boldogság lett a család vendége.