Posta Alexandra:

Gondolatvirág

Fény csillan a vizes ágon,
Mint gyöngy, ami éltet ad.
Lefelé gurul, látom,
S vissza már nem szalad.

Felhők úsznak az égen,
Sietnek kelet felé,
Habjaikat nézem éppen,
Ahogy leülök egy asztal mellé.

Bent minden csendes, nyugodt,
Kint pedig forog a világ.
A lelkemben huncut angyalok
Játszanak, kezükben gondolatvirág.

Szirmukat bontva kitárul egy kép:
Az arcodat látom, megismerlek.
Karc nélküli, szememnek szép,
Szívemnek gyógyír, hisz Téged szeretlek.

Mikor behunyom a szemem,
Lassan karjaidba fonsz,
A gravitációd érzem,
Ami egyre csak feléd vonz.

És biztonságban vagyok,
Így senki sem bánthat,
Már gondjaim sem olyan nagyok.
Vigyázol rám, a világ várhat.

A néma idő is sebesebben halad,
A sebek gyógyulnak,
S bár némely heg marad,
A szép percek kárpótolnak.

Olyan jó, hogy valaki vár
Rám, álmaiban is érez és szeret,
Nem hideg csípi az arcom, hanem nyár
Van idebent, ami elfújja a telet.

Ez a valaki pedig Te vagy,
Az élet imbolygó tengerén szerencsés halász.
Kifogtál szépen, mint kis aranyhalat,
Három kívánságod teljesítem, mondd, mire vágysz?

Én nem sokat, csak egyet kérek:
Szeress, vigyázz rám, mint törékeny rózsára!
Megnyugtatlak, tüskéimben nincsen méreg,
Szerelmednek nem lesz szörnyű  ára.

Most ismét lehunyom szemem,
Eljött az éj, pillám már nehéz.
Tudom, álmomban ott leszel velem,
S bőrömet simítja majd a két ismerős kéz.