|
A döntőbe jutott 25 vers
2008.08.21. 15:02
"Lírikus képzelgés" versírópályázat - 2008
Beri Róbert - Hajdúdorog
Ne igézz meg!
Bár rügyben pompáznak a kert fáin az ágak
S virágos városom langymeleg szél járja
Nyomasztón fullasztó szótlan keservem
Lassú szenvedéssel kínzón feszít keresztre
Mert csalfán csillanó szép szemébe néztem
S búskomor felhők vonultak az égre
Melyekből hűsítő esőcseppek, mint könnyek
Beszédes igazgyöngyként perdültek elébem
Hallottam, hogy szólít édeskés szavakkal
De „Megállj!” kondult lelkem ébresztő harangja
Feltámadt a szél, s már hóviharban jártam
Jégbetorzult szívem lüktetett kínjában
Már nem akartam csókját, selymes érintését
Még inkább a végzet örök feledését
Ígértem a lelkem kárhozott démonnak
Adja vissza végre az éltető nyugalmat
Egy parázsszőnyeg ekkor izzón elém terült
S hallottam a hangot „Menj végig egyedül!”
Elindultam bátran imádkozva halkan
Nem égette lábam, sértetlen haladtam
Felnéztem az égre, a derült kék égboltra
Akácfa illattól mámoros bódultan
Megfogadtam ekkor, ne igézzen soha
Szívem békességét nem adom már oda
2008. április 18. hajnali 5 óra 15 perc.
Bódi Erika – Hajdúdorog
FI
Fess meg! Hadd legyek egy pillanat,
S e pillanat az élet
Hadd legyek a múzsád
A vászonra folyt éned
Képeiden:
Hadd legyek rét, a rét feletti felhő
Hadd legyek gyermek, aki retteg, hogy majd felnő
Benned:
Hadd legyek szív, hagyd, hogy éltesselek
Hadd legyek kard, s a kard nyomán a hegek
A műben:
Hadd legyek a részlet, vessz el bennem
Hadd legyek a fogoly, s ne eressz el engem
Fess meg! Fesd meg az arcom
Csókolj, de ne csak mikor alszom
S mert nem tudom álmunk közös-e
Hadd legyek a te múzsád, s más emberek közönye
Haljunk meg s, és szülessünk bár százszor újra
Sodorjon bármily’ messze, haragunk ne szórjuk az Úrra
Mert
Te vagy az én versem,
Minden egyes betűm
Hadd legyek kép, fess meg
A borúra hullt derűd
Most
Nézz a fénybe, ragyogok
Maradj csöndben, hallgatok
A múzsád
Örökre
Én vagyok
Bodnár Robin – Hajdúdorog
Húsz éve vágyom Rád
Húsz éve mentél el.
Itt hagytál álmokat, vágyakat, illatot.
Közös naplementéket, édes s keserű pillanatot,
Mely nélkül talán szegényebb lennék,
De lehet, hogy újra erőt vennék magamon,
S végre hazudnék szívemnek, hogy most jó nagyon.
Nem jó, ámítás, lelkemnek újabb csalódás,
Egy kés a vajban, magányosan bajban, Halottként temetőben,
szemétként a levegőben, így érzem magam.
Mert ezt tetted Velem.
Megváltozott életem, s gyűlöllek azóta,
megvetlek, látni sem akarlak.
Vért és zsigert kenek szét testeden, torkodon haraplak.
Édes gondolatok, melyek előjönnek, ha magányos vagyok.
Irgalmat remélni a világtól ábránd, így haldoklok, s hallgatok.
Ám látom azt az édes arcot, mely húsz éve itt hagyott.
És a dalos könyv, kisvirágokkal fedelén,
Benne művészetem, melyet Hozzád írtam én.
Itt hagytad, azt mondtad fáj fellapozni újra,
Felejteni akarsz, s nem gondolni arra, hogy vagyok én, voltam én.
Ki a szerelem tengerén hajózva dobtad bele életünket
Menyből a pokolba.
Olvasom helyetted az elgyötört sorokat, suttogva magamban
Utolsó dalomat, mit Hozzád írtam: Húsz éve vágyom Rád,
Ki hajdan elhagyott, de talán még visszatérsz,
Mert örökké Tied vagyok.
Budai Zolka – Nyíregyháza
Régi szenvedély
Pompázó madarak dúdolták dús fákon,
s cikázva szórták mind' szerte a ligetben,
nem él szebb egyezség kerek e világon,
mit szívünkből kötöttünk akkor mi ketten!
Fogadtunk túlzó álmokat, vad vágyakat,
tücsköket, bogarat, mi lázas két kamasz,
s oly gyorsan tovasuhant a dús fák alatt
a boldogságot szóró szikrázó tavasz,
hogy hirtelen már emlékként élt bennünk az.
Majd jött a vakító napkorong az égen,
könnyezve álltunk a hűs folyóknak szélén,
s hol csak fény csalt pillánkra cseppet eképpen,
hol már lelkünk tört elő vitáink végén.
Ám égetőn szerettük egymást, azon túl,
hogy a forróság néha friss esővel jár,-
hisz hittük, a világ úgyis jóra fordul,
s nem röpül sohasem távolra az a nyár,-
mi visszarévedve olykor még megtalál.
Így éltünk mi lengén, rideg terhek nélkül,
de a hőség egyre csak messzibe maradt,
s a felhők is találkozni kezdtek végül,
a szellő szél lett,- hát fejét vesztve szaladt.
Sárguló érzések légbe kapaszkodtak,
s e súlyoktól a világ mindegyre bőszült,
fájó volt mindig, de kevésszer hatottak
át rajtam a percek, melyeken már ősz ült,-
miket elmém most újra merengőn szült.
S ködbe vészett minden jó óra, minden nap,
múltunk előtt fehér lepel szitált mélán,
jéggé lett mindaz, mit hittünk meg nem fagyhat,
s madarak már feketén károgtak én rám.
Sötétbe bújtunk, én ide, ő máshova,
tudta, nélküle félek, s tudtam, ő is fél,
de mindkettőnknek külön lett meg otthona,
mire ránktelepedett az a hideg tél,-
s még csak most olvad föl a régi szenvedély.
Csikó Csaba - Miskolc
Láncok eltépve
Indulás városból-álmokba,
Zuhanás nyugatról-keletre,
Utazás álmokból-városba,
Üzenet igéző szemekbe.
Ájulás mámorból-szűzhóba,
Vágyódás szememből-szemedbe,
Ébredés sötétből újholdba,
Felejtés szívemből eszedbe.
Hangulat ágyamból húrokra,
Kábulat pohárból erekbe,
Mozdulat zsinóron bábokra,
Szabadság rácsokból terekre.
Dobos József – Eger
A végső állomás
Szemed lát, de összefolynak
A világ színes képei,
Hallod még, hogy hozzád szólnak,
De zaj csupán. Nem érteni!
Kapaszkodsz még a földi létbe:
"Csak egy percet adj nekem!"
Ám szól a hang: "Készülj az útra!
Ne félj, ne félj, csak jöjj velem."
Kiröppensz e rút világból,
Szemed előtt film pereg
És csak fájó pillanatnak,
Tűnik elmúlt életed.
A testet már hátrahagytad,
Lelked száll a fény felé,
Hamarosan számot adni
Állsz a nagy Bíró elé.
Ember vigyázz! Tudod a sorsod.
Életednek vége lesz.
Kegyelmet, lent a föld porában
Vajon ki ad majd neked?
Remegve állsz, s körötted
Végtelen már az éj.
A szikla hangján szól a Bíró:
"Kezdődjék hát a megmérettetés."
Mélyen, lent a föld öléből,
Tűz hangján szól a vádbeszéd:
"Bűnös! Nincs semmi kétség,
Hisz ember volt, s a földön élt."
Ekkor, mint lágy nyári szellő
Kér szót a védelem:
"A tettek ítélik a lelket!
Nem az, mi volt, s hol szenvedett."
A tűz és szél most felsorolja,
Minden földi tettedet.
Jót, rosszat, mi jellemezte,
Hátra hagyott életed.
Ember vigyázz! Tudod a sorsod
Életednek vége lesz.
Kegyelmet, lent a föld porában
Vajon ki ad majd neked?
Eljött a perc, itt a vége.
Elhangzott vád és védelem
A Bírón a sor, hogy megítélje,
Érdem szerint az életed.
A szikla szól: "kezünkbe sorsod,
Eldöntjük most, hogy rád mi vár.
Ember kívánsz-e szólni,
Az utolsó szó jogán."
Mit mondhatnál? Hisz jól tudod,
Ez itt a végső állomás.
Nem segít, se szó, se sírás,
Sem őszinte vallomás.
Letérdelsz és bűneidnek
Súlyát érzed lelkeden.
Csak ennyit szólsz, ott lent a porban:
"Uram irgalmazz nekem!"
Ember vigyázz! Tudod a sorsod.
Az életednek vége lesz.
Kegyelmet, lent a föld porában
Csak az Úr adhat neked.
Erdős Pál Attila – Budapest
Nagyon jó így és...
még jobb lesz, ha feleségem leszel
Nagyon jó így, hogy vár rám valaki,
gyöngén fúj a szellő, ragyog a nap.
Nevet a kicsiny felhő, alakít
nagyot, kijátszva napot, esőt ad.
Nagyon jó így, hogy te most velem vagy,
kéz a kézben sétálunk, szerelmem
tombol, mégis finoman jelzem nagy
vágyamat, hű páromat keresem.
Nagyon jó így, újfent itt a nap,
fehér fény átfut esőcseppeken.
Szivárvány szép kupolája alatt
szívünk együtt dobban, hevesen.
Nagyon jó így, amikor velem vagy,
érzem ajkad, csókod mámorító.
Suttogod halkan, imádsz, s el nem hagysz.
Reményt adó bókod bátorító.
Jagos István – Hódmezővásárhely
A csokoládé ház
Nézd ezt a romot, nem lakja már senki.
Az udvarát is benőtte a gaz.
Mégis "úgy" tekintek erre a házra,
Mert itt nőttem fel, itt voltam kamasz.
Az emlékemben áll a csokoládé ház.
Gyermekévek tegnapjai
A falakon jönnek át.
Azóta már elenyészett minden.
A kisfiú is elment, messze van.
A hosszú úton régen elindult,
Mely rögös volt s néha céltalan.
Napokon át kóborolt magában,
Később rá talált egy másik bolyongó.
Azóta is kéz a kézben járnak,
Bár volt néha egy-egy buktató.
A lelkemben még áll a csokoládé ház,
De a valóságban felőrlődött
Az idő vas fogán.
Nézd ezt a romot, nem lakja már senki.
Az udvarát is benőtte a gaz.
A kisfiam a kezemet szorítva
Kérdezi-Apa itt voltál kamasz?
A lelkemben még áll a csokoládé ház.
Gyermek énem egy kis darabja
Visszaköszönt rám.
Lelkemben még áll a csokoládé ház.
Gyermekévek boldogságát
A fiam kapja már.
Kormányos Sándor – Szatymaz
Egymás nyomába lépve
Ha közelinek látom a messzeséget
s bennem minden felragyog
lelkemben fényes vágyak gyúlnak
szikrázón, mint a csillagok.
Sokáig kutattam önmagam
nyugtalan vérem egyre hajtott,
s a tükörbe nézve arcom mögött
kerestem azt a másik arcot.
Sodort a szél mint a falevelet,
tétova utakon ért a reggel
vágyaim hívtak a végtelenbe
s én küzdöttem a félelemmel.
Az árokparton fáradtan ültem
s tűnődve néztem fel a holdra
mely fénylőn lebegett fent az égen
a csillagokkal sugdolózva.
Az égbolt csillogó, végtelen volt
s én kezdtem érteni, miért vagyok,
a múltból jöttem, a jövőbe tartok
s kísérnek végig a csillagok.
A végtelenben csak porszem az ember
és sorsa az örök folytatás,
az idők ködén csak egymás nyomába
lépve, mint ember törhet át!
Kovács Sándor – Nyékládháza
Csókod
Nézd csak, még most is lökdösődnek
atomjai a szobányi időnek,
s egymást is taszítva mind azon ügyködik,
hogy eljusson barna fürtödig,
s lépted nyomában a régi szőnyegen
egy szösz irigyli, hogy jó nekem,
mert nem ő csiklandja rángó orromat,
pilládtól tüsszögök borsosat.
Nézd csak hogy figyel a falon az óra,
megnyikkan meglepett rugója,
szégyenlős tikket elfojtott takk követ,
fordulna, a falban a szöget
ha megtehetné görbére hajtaná,
ne lássa, hogy szám a szád alá
hogy csusszan, csillogó édes-nedvesen,
ha csókos jussomat elveszem.
Körmendi Anna - Esti sóhaj
Esti sóhaj
Tudatlanul töpreng, bámészkodik
unalmasan az elnyűtt ég alatt
a Nap, hegygerincre támaszkodik
ott, hol az ég a földdel összeér.
Lustán visszainteget a büszke
bükkfa árnyéka, hűvösen matat
fel-alá hintázva, ahol tüske
szúrt az őz nyomába, s lágyan megtér
dús borostyán-takaróba bújva;
már a Hold is hallgatózik, bakfis
derekán csillámos a pánt, s újra
valós álmok bölcsőjét ringatja.
Visszhangokat nem vár a némaság,
elfogyott félszeg sóhajokat visz
a táj, s árnyréseiben egy faág
a szunnyadó nappalt szólongatja.
Nádai Virág - Miskolc
Ima
Ó az önkifejezés angyala
segítsen nekem húzzon át
csillagos éjszakákon
meztelen táncolók között
részeg kábulatba öltözött
édes illatú fák lombjain
lüktető zene ütemén
jeges sötét pincékben
fekvő holtak üvegszemén
a pusztító és teremtő
idő karoljon belém
hogy meglássam és megé-
nekeljem a fa kérgén
alvó bogár zöldízű álmát
a fénybe érkező első
meglepett sikolyát
szeméthalmokra csöpögő
napsütést és ne hagyjon
pihenni, amíg meg nem
őrülök a saját gondo-
lataimtól, meg-meg dob-
banó szívvel újjá nem
születek.
Nagy Beáta - Adásztevel – Nyár
Nyár
Aranyszínű haja fürtökben omlott a vállára,
Szép volt, kedves, mint a vállán trillázó madárka.
A vonat ment tova, ragyogott a reggel,
S ahogy kinéztem az ablakon, Ó hogy lüktetett, virágzott minden!
„Nemsoká leszállok, várnak nagyon messzi innét,
De visszajövök oly hamar, hogy el sem hinnéd!”
Búcsúzott, s előhúzta könnyed, gyöngy-selyem poggyászát,
S kökörcsines pelerinnel terítette be a vállát.
Kalapját átfonták gólyahírek, ibolyák, tőzikék,
A vonat megállt, Ő vidáman leszállt, s útrakélt.
Rózsaszín szoknyája meg-meglebbent a langyos szellőben,
Szikrázó gyémántok szegélyezték útját a messzeségben.
Ne menj! Maradj még! – Kiáltotta lelkem a változás szelén feljajdulva,
Ám ekkor szőlőfürtökkel, aranyló barackkal, rubint meggyel felpakolva,
Fülkémbe újabb útitárs lépett a szabad helyet elfoglalva,
Illatosan, üdén, és rám mosolyogva.
Komoly, s érett hölgy volt Ő, asszonyos mozdulatokkal
Az ablakhoz lépve inte húgának óvón, s bizalommal
Fordult felém, kosarát a csöpp asztalkára rakva,
Hosszú barna haján a nyár fényeit meg-megcsillantva.
Mélyen a szemembe nézvén hozzám hajolt, s elbódulva éreztem
A mezőn száradó széna, s az érett gyümölcsök illatát.
Hallottam dalolni a hőségben vízért áhítozó tarka tollú madárkát,
Éreztem a fáradozó emberek elpilledését, s dolog szagát.
Én vagyok! Lehelte felém – A húgomat váltom.
Hőséget, s a természet bő áldását hintem szét a világon.
Míg jó anyánk pihen, színesedik, érlel, s készül,
Két kezem alatt ég a munka, s a kitartás eredményt szül.
Pompás cseresznyéjét ízleltem először,
S ott találám magam a buja tanyasi mezőkön,
Hol vígan csemegézek munkában megfáradt nagyapám, s nagyanyám mellett,
Kik szelíd szóval, szeretettel az életre nevelnek.
Lédús, hamvas őszibarackba haraptam éhezve,
Eme nemes gyümölcs napérlelt, gondos gazda vigyázta ízére.
S máris kicsiny falumban jártam porlepte utakon, én és gyermektársaim,
Dobogó szívvel szárnyalva a megrészegítő szabadság szárnyain.
Pirosló eperrel kínált meg Ő, kiválasztva nékem a legszebbeket.
S máris ifjú hölgyként harcoltam szüleim józan megfontoltsága ellen.
A most már hitvesi szeretetté mélyült forró,édes szerelem karjain ringatózva,
Sétáltam párommal a Pisztrángos tó partján, a természet himnuszán andalogva.
Majd elsőszülött gyermekem mosolyában gyönyörködtem nyári alkonyon,
A nap utolsó sugaraival fáradtan végigsimított arcomon,
s szemem lehunytam,
Kicsinyég megpihenve a fiatal házas évek,
s a gyermek életre nevelésének édes terhe alatt,
Melyet ez idő alatt az est tartott a távozó nap nyomában
felsejlő karjaiban, miközben a vörös óriás leáldozott.
Időközben feltűntek kis falucskám tornyai az elsuhanó tájban,
Ideje volt tüneményes útitársamtól búcsút venni,
és az emlékek édes terhe alatt útra kelni.
Ahogy leszálltam, még egyszer visszanéztem,
s a fülkémben nem láttam egy teremtett lelket sem.
Talán álmodtam? Kacér tündér játszott velem?
Hazaérve lánykáim futottak elém örvendezve,
s kézen fogva húztak maguk után ki a kertbe.
Perzselőn sütött a nap sugara,
és szivárványosan foglalta virágainkat keretbe,
S mi hárman a veranda hűsítő árnyékában bújtunk össze,
egymásnak, s a nyár beköszöntésének ó mennyire örülve!
És ott volt Ő mindenütt, sürgött, forgott, ragyogott,
Teremtett lélekre, fűre, fára, s az egész világra aranylóan mosolygott!
Azóta tudom, ugyanaz a nyár időtlen idők óta, örökifjú, megfontolt,
S eljön ha itt az ideje, mint ősanyánk, lángba borul,
és a világba parázsló életet olt.
Nagy Edina – Dunaharaszti
Nélküled
Ne űzz ki kérlek, kedves életedből!
Ha kiűzöl, én hullócsillaggá leszek,
Mi az égen már nem fénylik többé,
Hisz' ez volt számára az utolsó szerep.
Mert megsemmisül csillogó élete,
Egy emlék, s kívánság marad csupán,
Ki él még talán néhány gondolatban,
Egy augusztusi forró éjszakán.
Ha téged többé nem láthat a szemem,
Ha nem hallhatom oly vidám hangodat,
Nem lehetek én már sohasem ugyanaz,
Mint elüldözött vad, maradok egymagam.
Röpke életem harmatcseppként élem,
Elpárolgok a hajnali napfényben.
Talán lennék viharfelhő cseppje,
Esőmtől áznál egy hűvös nyári este.
Így legalább hozzád érnék, mint vízcsepp,
Áztatnám selymes hajad: már úgyis mindegy.
Mert hazatérsz, reám nem gondolsz többé,
Nélkülem tudom, nem lesz sötétebb az éj.
Posta Alexandra - Hajdúdorog
Csendes esők
Hűvös szellő süvít át az Ősz kabátján,
Mely kopottas, titkos zsebeket rejt.
Régi látomások búsulnak ott árván,
Nem sejtve, hogy sok szív nem felejt.
Rozsdás haját lassanként elhullajtja,
Mielőtt gyászba borulna a világ,
Szálanként, egy-egy aranyat adva
Kalapjából, melyben elhervadt a virág.
S miután a nap is lehunyta szemét,
Sötét takarót borítva a tájra,
Csendes esők énekelnek halk zenét,
És szomjazó lelkek isszák be régen várva.
Hiszik, így talán sebeik begyógyulnak,
S sejtjeikbe visszatér a régi erő.
Új álmok, új célok, ki nem mondott szavak.
Ti éltettek, reménnyel teli percek, csendes esők.
Pruzsina Szilvia – Budapest
Víziók
Írnék hosszú, bús regéket,
színes, képzelt, szép meséket,
szemlélődve álmaim
vadregényes tájain.
Lennék boszorkány és gésa,
úrhölgy, árva gyermek és a
gospeleket énekelő
gyapotszedő rabszolganő.
Éjjeleken, mint az árnyék,
arany sárkányomon szállnék -
sivatagi homok felett
csillagtenger kacsint, nevet.
Utaznék repülve sokat,
lóvá tennék vándorokat,
farkasokkal a nyomomban
lépkednék a Grand Canyonban.
Majd egy fogadáson vesztve
felmásznék az Everestre,
tibeti templomba lépve
lótuszvirág lennék végre.
Letépném elmém bilincsét,
bölcs volnék, ki bírja nincsét,
s szavaimra rátalálván
felfedhetném, mik most gyáván
elrejtőznek szegletekben,
felbukkannak, s azon rendben
el is tűnnek néma csendben.
Sántáné Kurunczi Mária – Szeged
Papagáj néni
A piacon láttam, almát árult éppen,
Nyakában hosszú sál, színe talán kékes.
Így ősszel már hűvösek a napok
Barna sapka a fején, s rajta sárga a bojt.
Haja ősz most, lehetett rég szőke,
Az idő így vagy úgy eljárt már felette.
Barna volt a kabát, sok-sok gomb is rajta,
Nemcsak kék, zöld, de fehér is meg lila.
Cipője fekete, szürke a sok kosztól,
Hiszen nem ünnepnap, de hétköznap hordott.
Zoknija kilátszott, sárga és zöld csíkos,
Piros táska a vállán, kezében kis kosár volt.
Kesztyűje meg lila, a bal kezén bordó,
Ki tudja, hogy e sok holmi nékie honnan volt.
Biztosan szerették, s talán mindezt kapta,
Papagáj színektől piroslott az arca.
Szeme kékje sohasem szikrázott,
Mindenkivel beszélt, aki csak megállott.
Nála színesebb csak a piaci asztal volt,
Amelyikről árult sok - sok finomságot.
Hogyha majd arra jársz, s eszedbe jut mégis,
Keresd fel és öleld meg a Papagáj nénit.
Simon Aranka –Miskolc
Még mindig nem tudom
Ki vagy?
Egész életemben mellettem voltál, úgy hiszem.
Anyám s apám szerelmében megfogantam,
s Te mindvégig őriztél, míg testem fátyla szövődött
az anyaméh sötét melegében.
Ott voltál első lélegzésemkor,
amikor napvilágra ordítottam a
létbejövés minden fájdalmát és rettegését,
a kiszolgáltatottság élményét,
melyet világot beragyogó mosolyod sem oldott ...
Követted minden lépésemet,
szilárd útjaimat és bizonytalanságaimat …
megingásaimat féltő aggódással,
bölcs türelemmel viselted.
Láttad növekedésem, eszmélődésem kínját,
határtalan felismeréseim örömét; határaim megismerésének fájdalmát.
Velem élted első csalódásaim,
némán tűrted lázadó igazságtalanságaim.
Velem izzadtál igazságkereső futásomban,
akadályokat gördítettél el utamból,
ha mégis elestem, fölemeltél, mint megváltó hajnal a rossz álomból.
Akkor is adtál, amikor azt hittem, elveszel,
tükröt mutattál, mert már semmit sem láttam,
arcul köptelek, azt mondtad: szeretlek…
megtapostalak, azt súgtad: enyém vagy.
Legszörnyűbb óráimban fölemelted lehorgadt fejemet,
könnytől duzzadt szememre békesség gyöngyharmatát csókoltad,
láztól remegő szívemet hűs tenyereden hűtötted,
jajongó sebeimet, halálos rettegésem kínjait hangod gyógyírjával kented,
pusztulásomat, elfogyó létezésemet élettel telítetted,
midőn fejemet lehajtottam lelkem sötétségének bűzös mocsarába…
Halódó húsomat húsoddal tápláltad, szádból adtad számba az új életnek vizét…
erős kezeddel kiragadtál önmagam falaiból, mielőtt szomjan haltam volna.
Poklot járt lábamat könnyeiddel locsoltad patyolatra,
megmosdattál tekinteted ragyogó fényében …
véred csókolta tisztára lelkemet, hűséged öltöztetett új ruhába,
életed árán szerzett gyűrűt húztál ujjamra,
hogy a tisztesség aranyával ékesítsd hazugságok mocskába mártott, sorvadó kezemet...
Elvesztegetted életedet, hogy nekem legyen…
És még mindig nem tudom, ki vagy...?
Sz. Szécsényi Barbara – Hódmezővásárhely
Őrizz meg
Csend születik...most ne beszélj.
Szemeddel üzenj, ha fáj.
Fényed bársony íriszén
simuljon zöldbe a táj.
Csak óvni akarlak...ne félj.
Tündér leszek, szép parázs,
varázs-szíved hívó tüzén:
izzó-bíbor-lángolás.
Lásd, szénsötét az éji ég.
Lehelj rám puha álmot.
Bújj mellém, szeress, remélj:
- őrizd a csend-világot.
Temesvári Zsolt – Hódmezővásárhely
In memoriam D.
Ma már világos nékem, miként levé személyed
Régből jövő; s most Benned tán látom Énem szövő-
Pörgő, de fénylő árnyát; ím, mint barát -, a társát.
Om – súgja szíved, várja, hogy Rá találjon párja,
E fásuló világban. Keresd Te hőn Én-léted
Tovább, tovább -, mint lélek, mi lelé a sors-hazát.
(Radnóti Miklós tiszteletére)
Tóth Edit Magdolna – Dombóvár
Utolsó (S)óhaj
Lágyan megérintettelek
Ezüst gyöngyök,
Hullámzó ajkain.
Ébred a mosoly,
Tűzben ölelő
Vágy-hidaink,
Tengeri szellők.
Kezed, ujjaim hátán,
Lágyan lüktetik, szívünk ritmusát.
Forró csókba vált a képzelet
Ismét megérintettelek
Vállamra omló
Kibontott hajam
Mint aranyfonal gyöngye
Csillámlik a fényben
Kezem hátul összefogja
Úgy ringatom magam
Szárba-szökkent liliom
Képzeleted fürge szárnya
Repít, szivárványos
Álomországba.
Szárnyalsz velem,
Csillagok köd-tengerén.
Lángoló tüzed, égetőn
Perzseli,- reszkető
Vágyak közt lebegő
Gondolánk, selymes hullámait
Álom-szárnnyá vált a képzelet,
Mégis megérintettelek
Tóth Mária – Mezőcsát
Álmomban
Álmomban levendulamezőben jártam,
az alkony ringatta rezzenő testünk.
Két kezed indaölelésére vágytam,
mikor a szenvedély rabjai lettünk.
Üdvözölt a színes nyár köszönő bókja,
lágyan cirógató fűszálak között.
Lelkem víg sóhajok románcát dalolta,
a fájdalom lopakodva megszökött.
Beragyogta léted a fátyol sötétet,
de az érzések viharként törtek rám.
Óh, nyugtató írként adtad érintésed
és pilláim közé csókot bujtattál.
Urgyán Tibor György – Hajdúdorog
Csillagfény szonáta
Szertefoszlott félelmem az éjben,
megszülettem itt és most a mában,
meghaltak a démonok a mélyben,
Téged látlak tűzben, vízben, fában.
Mint napsugár, ha szivárvánnyá bomlik
megcsillantva hétszínvirág arcát,
bezártságom apró porrá omlik,
befejeztem létezésem harcát.
Te csillansz az alkonyati fényben,
Általad nyert létezést az álmom,
mennyi szépség egy emberi lényben!
Benned Vénusz ideáját látom.
Földruhába öltözött a Napod,
nehogy fénye megvakítson minket,
a hódolatot számolatlan kapod,
add tovább a Benned élő kincset!
Mézben úszom két karodba zárva,
sűrű, sötét titkaimnak vége,
nem vagyok már "létbe rúgott" árva,
elborít a mérhetetlen béke.
Menyország lett életemben lényed,
lecsillapult nyughatatlan vágyam,
drágakőként ragyog bennem fényed,
világít a szívem mélyén lágyan.
Varga Imre Lajos – Felsőpakony
Feleségemnek
- születésnapjára –
Mint a pőre kőre tett ősi jel,
Megfejthetetlen, bonyolult ábra,
Olyan az arcod kedvesem.
Szemed alatt pókhálós ránca
Van az időnek, - ne törődj vele!
Az én szememben puha még a bőr,
És az esti fényben csillogó a szem.
Most nem redőzi gond a homlokod,
Bár hajad selymébe őszi szál vegyül.
Csak te, meg én vagyunk egyedül,
A képernyőn egy régi film pereg…
Negyvenhárom év – küzdelem, öröm,
Közös harc, – két felnevelt gyerek,
És hány kedves óra, drága perc,
Sok apró emlék, ami összeköt.
Még a köztünk dúló szócsatákban
És felleltük a titkos örömöt.
Nem volt ez harc, és nem volt vesztese,
Mert újra és újra megtaláltuk egymást.
Beléd olvadtam végleges egészen,
Kötődve hozzád, mint a fához a lomb,
A végsőkig, - míg nem jön az a pont,
Hogy hullni kell majd, a törvény szerint.
De távol, majd ott a végtelenben,
Magányos lelkemmel meglellek megint.
Vázsonyi Judit - Március álma
Március álma
Rongyos a báli ruhája az éjnek,
fáradt, vén hold ásít ég peremén,
március ébred, kozmikus isteni
vágyak kapnak szárnyra a képzeletén.
Felhő úszik, s álmait árván
dédelgetni a hegy tetejére borul,
vérzik a fodra a napnak langy suga-
rában, s áldott könnye szemébe tolul.
Tegnapi ábránd, múlt hó itt fele-
dett, hűs illata hajtja a szél szekerét,
árkot csillagesés vés távoli
térbe, s gyullad a hajnal, elég a sötét.
Magzatot érlel a méhében s a ma-
téra csodája betölti a dús anyaölt,
fénnyel az árnyék játszani látszik,
szent kegyelemtől lelket koldul a föld.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
