Első helyezett:

Molnár József

Bársonyos barakk


Nézem a kertet a villanó nyárban.
Izzad az aszfalt is, mondják a hírek,
hűs templomok imái közt a hívek,
az őszi rózsa kihordott hat ágat.

Hangyáknak fenntartott utakra érek,
a pistike tavasztól őszig ázik,
a kardvirág a súlyától virágzik,
a szomszéd házból kirobban egy véreb.

Bő harmattal megöntözött a rózsa,
pár tetves eszme töviseit rágja,
a múltunk köszön, jelenünket rázza,
az eresz alatt elmállik egy tócsa.

Rozsdásodik a kert, a múlt örökség,
a legényvirág bársonyos barakkban,
a távolban egy dáliadús ablak,
hittem, a fürtös paradicsom zöldség.

Egy tátikabokor árul türelmet,
a házfal és a járda közé hullva,
oroszlánszájjal pók leng, elsimulva,
s egy légy tucatszor követel figyelmet.

Nézem a kertem, csalán-szelíd-béke.
Egy ökörfarkkóró árnyékban görnyed,
az éjszakai álmaink ma szörnyek,
mondják, a múltunk jövőnk tükörképe.

Nézem a kertem, vegyszer- s igamentes,
itt körtefa, ott krizantém, parázslón,
a föld teremtett sok vadon varázslót;
itt meghallod a szív mélyén a csendet.

Második helyezett:

Cseh Györgyi

Ha átjutok

Tövisek között. Készülök.
Ruhám megtépve szerteszét.
Szemérmem foszlányain
játszik a szél. Röhögve.

Sebek. Sebeimben rózsák
álmai szisszennek. Vadul.
Bármerre indulok körbevesz
emléked bíbor zuhataga.

Körbezár a nem is tudom
ki vagy te lennél lehetnél
a csak egyszer érintettél.
Belém simul szétszakít.

Erőt veszek tépelődve
várom a jelt odabentről.
Lépésben engedjem
miként hasítva falva

kínokat mar belém a
kaland. Hagyom.
Mégsem. Nekifeszülök
mint rejtekéből a vad

kitörve alázat nélkül
körmeim alá gyűröm
véres szálkáit az emléknek
fogcsikorgatva lihegőn.

Beleélem. Túlhalom.
Cafatos szépségem
húzom magam után
bolond mártír képem.

A rengetegen túl. Egy Isten.
Öntörvényű kába mosolya
mozdulatlan zsibbadt erénye
a csendben is kiolt. Legyűr.

Megteszem. Elönt a vágy.
Zárulnak az idegek.
A cimpák szárnyasan nyílnak
habot vet a száj. Akkor. Is.

Isten ha átjutok már nem félem léted.

Harmadik helyezett:

Tóth Roland

Míg öleltelek

Reggel már hűvös tócsákba
tenyerelt a megfáradt napsugár
nedves avarba süllyedtek
az erdei úton a léptek
pár sárga virág kedvesen
hajolt át az őszbe
augusztus csókjai
a sápadt fövenyre égtek

Aléltan szédült
a párás hegyek mögé a fény
hűs sóhajjá dermedt az esténk
langyos falakból
édes-búsan ránk lehelt
egy rigófüttyös emlék
elsuhant mellettünk az idő
mint szőlőt úgy szemeztük
az édes perceket
titkon vágytunk egy új tavaszra
és míg öleltelek
gyertyaláng rajzolt a falra
ugráló árnyék-szíveket

Különdíj:

Kozma Ágnes /Erdély/

Indián nyár

az égbolt üszkös fekete bogár
csukott szárnya alatt parázslik a nyár
páncélján a csillag-lenyomatok
fel-felizzó fáradt lampionok

az éjbe bogzódó sok csillagkép
csak tébolyult rend-keresés

virraszt a hold tükörszeme
félkaréjra száradt teste
tüskébe dől aszott fénye
vérzőn hulló éji lepke
föld-ráncokban alvó pernye

üres polcaimon rendet rakok
egymást keresik a könyvek-lapok
arcom zugában a halk mosolyok
mosolyodban csak bélés vagyok