7* Szabóné Horváth Anna - Az élet sodrása

Ma még érző ember vagyok

szívvel, lélekkel.

Köröttem éhes farkasok

kígyóméreggel.

Bujkálok a sebzett mával,

várva a jövőt.

Alantas lét szűk markával

méri az időt.

Kopott magánynak dől a ház,

lábai rogynak,

testét vacogja forró láz,

hidegek vannak.

Holnap? Ki tudja lesz-e még?

Vagy hiú remény...

Forog-e a mókuskerék?

Az élet kemény,

s én csüggedt mókusként várom.

Talán hiába...

Lehet, hogy jövőm csak álom,

sorsom kívánja

mint szív a perzselő nyarat,

mely néha rövid

vagy észrevétlen elhalad.

S bár az ősz szelíd,

máris rőt színeit tépi

felindult keze,

miközben szemedet nézi

köd tekintete.

Csontjaidban már fagy ropog,

ismerős érzés...

Az évszak lelkedben topog,

nem jön ébredés...

Nem simít arcon az éden,

eleven jövő.

Csak emlék az álom régen.

Éberen szövő,

mely farkasbőrbe kényszerül

mély alázattal,

vagy örökké csak menekül

az igazával.

Míg hiénák felfalják

megbúvó álmát,

ádázul porig rombolják

lelkének várát...

Ha gyilkos-kesztyűt húz netán,

a cérna szakad,

vértengere csúfos fodrán

csak a múlt marad…

8* Juhász Józsefné - Egy asszony egyetlen kérése

Fekete ruhában,

reszketeg léptekkel,

támolygott ki

azon a sötét éjjel.

Hintajába ülvén

megdermedt arcán,

egy könnycsepp folyt végig,

s szétfröccsent ajkán.

Hajts! Hajts kocsis!

Kiáltott erőből,

s lelkét is kitépné,

ha volna még miből.

De otthagyta akkor,

azon az éjjel

fia mellett pihenni,

s apja után őt is,

hideg sírba temetni.

Hajts! Hajts kocsis!

Még szeretni kéne,

de nincs már senki,

kit szívéhez ölelne.

Egyiket hideg sír,

hosszú szenvedés vitte el,

másikat háború,

s kitudja merre lel.

S lesz e még erő ha látni kell?

Hajts! Hajts kocsis!

Ne kíméld lovaid!

Frontról várok hírt,

ne kísértsen e sötét itt.

Egy fiam még oda van.

Hazát védi – más hazáját.

Gyerünk kocsis! Rajta hát!

Hadd lássam végre őt,

hadd lám mihamarább!

Hajts! Hajts kocsis!

De a hintó nem repült.

Halál szárny lebbent,

s az ifjú szív rég kihűlt.

S mennyi, mennyi szív dobogna,

ha a fegyver rég nem volna.

Minden miénk és semmi sem.

Óh, Uram az égben fenn;

Békét adj, vagy semmit sem!                                          

9* Hell István - Így vagyunk otthon…

(…egy könyv mögé)

Midőn soraid olvastam, melyek otthon fogták lelkedet,

úgy poroltad le pókhálós kedvemet, hogy jó lett volna

ott a ház udvarán játszani veled.

Ölre menni, -no, csak úgy pajkosan gyerek módra,

elbújni a világ elől, ott a fűzfa odva, futni sáros utcán

végig, hová leér az ég a földig, majd fűbe hasalni,

közel a bogarakhoz, s széttárt kezünkkel ölelni a

világot magunkhoz.

Együtt őszülni a levelekkel, melyek sárgán lehullnak,

része lenni ennek a faragott múltnak, mely csendben

lóg a falon, fehéren-feketén, valami érzékeny papíron.

Így vagyunk otthon mi a sorok között, de a falak közé

már más költözött, más lett az anyag, mely az időt

körbe fogta, s más az akarat, mely a kalapot a fogasra

dobta. Nem csukom be könyved, nem zárom vissza

palackba azt, ami kiszabadult szavadra, nem lapozok,

hisz e lélek-vékony papíron átitatódnak a nyomok,

melyeken magamban én is elindulhatok.

10* Erdélyi Andrea - Kezed ígérete

Szeretem kezed, oly finom és meleg.
Szeretem mikor lopva keresi,
könyörög az enyémnek.
Kedvesen ígér, kérezkedik tenyerembe,
hogy aztán óvón átkulcsolja
és birtokába vegye.
Szeretem, mikor kezed szorosan átölel,
ajkad a számra forró csókokat lehel.
De a legjobban azt szeretem,
mikor hangod és kezed egyszerre ringat el.
Ilyenkor érzem igazán,
mit szavakkal talán nem mondanál el,
hogy kezemet a kezed
már soha sem hagyja el.

11* Cseh Györgyi - Ha átjutok

Tövisek között. Készülök.
Ruhám megtépve szerteszét.
Szemérmem foszlányain
játszik a szél. Röhögve.

Sebek. Sebeimben rózsák
álmai szisszennek. Vadul.
Bármerre indulok körbevesz
emléked bíbor zuhataga.

Körbezár a nem is tudom
ki vagy te lennél lehetnél
a csak egyszer érintettél.
Belém simul szétszakít.

Erőt veszek tépelődve
várom a jelt odabentről.
Lépésben engedjem
miként hasítva falva

kínokat mar belém a
kaland. Hagyom.
Mégsem. Nekifeszülök
mint rejtekéből a vad

kitörve alázat nélkül
körmeim alá gyűröm
véres szálkáit az emléknek
fogcsikorgatva lihegőn.

Beleélem. Túlhalom.
Cafatos szépségem
húzom magam után
bolond mártír képem.

A rengetegen túl. Egy Isten.
Öntörvényű kába mosolya
mozdulatlan zsibbadt erénye
a csendben is kiolt. Legyűr.

Megteszem. Elönt a vágy.
Zárulnak az idegek.
A cimpák szárnyasan nyílnak
habot vet a száj. Akkor. Is.

Isten ha átjutok már nem félem léted.