|
Lírikus képzelgés 2010 verspályázat - Dobogós versek
2010.12.10. 01:34
Első helyezett:
Dezső Márton
Üzenet Pestről
A hőség mára már övék-
a szerelvény prágai,
sárgán tűnnek el délután
a szegények délibábjai.
A férfiak mind mocskosak,
savanyút izzadnak a nők,
kutyák hevernek a gyárak
lezárt kapuja előtt.
A hőség mára már övék-
és talán még a húgyszag,
nem értheti ész, a józan,
hogy milyen nyomorultak.
Második helyezett:
Horváth János
Ébredés (I)
Mi a falakból kilépve is
háromszor erősebbek vagyunk,
ahogy haladunk
a halhatatlanság kerítésébe
kapaszkodva,
ködös reggeleken,
céljaink felé.
Csak az ébredések nehezek,
és egyre kilátástalanabb
a tömegbe sodort létezés.
Várakozásaink
körkörös magányba kényszerítenek,
és nem vesszük észre,
hogy meglopott minket az idő.
Képzelt cigarettám füstjébe
kapaszkodom,
hideggé érett kávém kortyolgatom,
és rád gondolok.
Emlékezetembe idézem
az első lépéseket,
ahogy a ködoszlató napot
figyeltem pirkadatkor,
a megszámlálhatatlanul sok
varjú test felett,
ahogy feketévé lepték el az eget,
szállásukról a nappali melegedők
csoportos magányába bújva,
úgy vagyok én is veled,
mint a reggelekkel,
maradnék még,
de nem tudom hová vezet,
hogy téged álmodlak magam mellé,
minden este,
de nélküled ébredek.
Ébredés (II)
Mert a hajnalok már hűvösebbek,
és a kirakatok üvegén megtelepedett
esőcseppeket nem szárítja a reggel,
ne hidd, hogy elmúlt a nyár!
Nem aludtam valami jól, sokáig nem jött a szememre álom,
hozzád indultam, és gondoltam, kivárom, míg a reggeli terhekkel megrakottan,
emberek sietnek vontatottan valahová az esőáztatta házak között.
És ahogy gondolataimmal a lelkembe béke költözött,
a természet tréfát űzött velem, a nyár hirtelen télbe fordult, és ott, ahol álltam,
a hóba burkolózott nyárban, megtaláltalak.
Harmadik helyezett:
Purzsás Attila
Sorstalan
Kopott cipőben lépdel a magány
sötét sikátorok rejtekén,
koszos szatyrokba csomagolt élet,
újságpapírba rejtett remény...
Hideg, kemény pad, te drága otthon,
agyon gyűrött kartonlap-világ,
kukák mélyére bújó túlélés,
s már senki sem kíváncsi rád...
Mint kutyapiszkot járda szegletén,
undorral lépnek át emberek,
csak filléreket kérsz és kis reményt,
árulod sorstalan életed...
Különdíj:
Kozma Ágnes
L’acqua
A víz ma is árnyakat mos
rólam, cseppek keretezik arcomat.
Ó, Acqua Sacra, bennem folytatódsz!
Mert Ókeanosz leánya én vagyok,
kit mítoszok feledtek.
(vagy csak mosdatlan
szempillák álma ez?)
A csend ma átlátszó függöny,
túlpartról nézem homályos magam
lehet, hogy elkésett révészem,
lehet, hogy lekéstem magam.
Víz kövül homlokomra:
cseppek eltussolatlan igazsága,
Narcissus tükörképe fölé görbül-
mi lenne,
ha nem lehetne, aki még ma?
Csend-vázakba víz csorog.
Csap hideg bádog-pengése
az ujjakon,
az első és utolsó
mozdulatom.
(csak a vízóra emlékezik)
Ó, Acqua Sacra, bennem fogysz
lassú lélegzetű elmosott idővé
levedlett arcomat kagylókban hagyom,
nem sietek-
megvárom, ki magamhoz vezet.
Narcissus fölé tükörképe hajol:
könny-lábak állóvízbe dermednek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
