Zajácz Edina  - nem tör(őd)sz velem

üveggolyóban feszülő
csend
unottan pipára gyújt
bámészkodón közöttünk
hever
és kerüli a gondolat hogy
egyszer odébbáll
dermedt
hevület szemedben
sikoltoznak parázna
ösztöneim
kísérti a hársillatú
eutanázia lepedőmet
gyűri
féltve nevelt gyermekünk
kifeküdte ágyát
a közöny

így várunk hárman
a robbanásra
mely rám veti engem nem féltő
társam

Gálné Tóth Magdi - A szerelem ára

Satuba zárt érzelem,               

honnan kitörnék, de  nem lehet.

Mindenütt szorít.                 

A fájdalom átjárja minden porcikám.

Csontomig hatol.

Menekülnék előle, de 

utolér a bánat bosszúja.  

Fénnyel átitatva, szikrázni

látom-e  a napot ?                               

Vagy csak a hold vonzásába kerültem?

Sötétben lenni, feketén látni,                                                     

az éj köntösébe burkolózva,

a fényt várni.

De vesszőfutás minden nappalom,

újra a csillagos égbe kapaszkodom.                                  

Bagolyként az éjszakában élek.                                                        

A fájdalom rám tapad, 

mint pióca szívja vérem.

Elenged? de mikor?

Meddig húz magával?

Gyötrődés, kínlódás

a volt szerelem ára.         

Szabó Erika - Egy rózsa illatával

Lebben a függöny,
hajnali zajok suhannak
szűk szobám ablakán,
halk koppanások,
embertömeg indul
 a reggeli fény után.
Az alvó város
reményt kortyol
a csend pamlagán,
cipőt húz a félelem,
 s a láng megteríti ünneplő asztalát.
Kenyérmorzsáért kel
lüktető vén hajóm
úszni gyöngysodort vizeken,
hajamba túr a monoton idő,
lepkeszárnyra ültetem szívem.
Megbolydult sóhajok
varrják szél-ruhám,
most görbülten áll a tér,
benne játszom
az éji nászt.
…Szállni hív a kócos délibáb,
talán már lesz Miért…
talán vársz ma rám.

Csintalan Ila – ahogy

ahogy ketten lehettünk volna

mindent más dimenzióba oltva

ahogy érted lehettem volna

szárnyaimat hátratolva

víz tetején lebegve

érzések rojtjait keresve

leheletnyi ájulással

beléd áramlással.

ahogy értem lehettél volna

árnyaidat hátrahagyva

belém simulva

rám tapadva

szenvedélyes lüktetéssel

zabolázhatatlan érveléssel.

ahogy ketten lehettünk volna

új idők nyitott falait döngetve

átfordult képeket billentve

friss dallamok pírján

megemelt pillanat foltján.

ahogy ketten lehettünk volna

mindent más dimenzióba oltva

megfordítottuk volna az időt

még végzetünk előtt.

Benyó Gergely - Hamis tavasz

felhőből fény csorog

háromszögből bámul rám az Örök Szem –

mogyoróágra száll, csendben csetteg egy ökörszem –

hinta ringat, nyekergő régi szék –

holt hóvirágok fekszenek szerteszét

fenyőtűk hűs, titkos sóhaja fölöttem –

egy kondenzcsík elszakadt –

öregszem – –

Csillag Tamás - Egyre jobban értem az apámat

Oldódik a magány, oldódik a bánat -
minden férfiban nyüszít az állat.
Egyre jobban értem az apámat...
- a férfiak csak vigyázni vágynak -

Kopó-konokságom az éveké,
már nem zsiborog a fájás, hogy menjek.
Batyum kibontva, hazaértem, és
vigyázom azt az egyetlenegyet.

Szeretőm nézem, ahogy izzó vassal
ruhákat - hétköznapokat - vasal.
Szelíd mosolya rendet tesz bennem.

A hajtott ruhák tornyai felett,
- mintha otthon lennénk - este lett;
tenyere pihen nyitott tenyeremben.

Márkus Rita – Pengék

Kétélű pengéken,

Táncolnak a szívek,

Az egyik ordibál,

A másik némán tűr.

Reped a hártyafal,

Az ütem belassul,

Szürkés-kék fény vár,

Az üveglapon túl.

Kétélű pengéken,

Táncolnak a szívek,

Az egyik ordibál,

A másik némán tűr.

A tiéd eltörpül,

Az enyém túl nagy lesz.

S a pengén nem pattog csak  az amelyik ül.

Kovács Judit – Vallomás

Elrejtett vonzalom itatja lelkem.

Szemet gyönyörködtető,

éke repes bennem.

Bársonyra szőtt meleg érzés ,

futja át testem.

Örömkönny csordul,

ajkamra befedve.

Bolondulásig lángolsz bennem égve.

Őrült vagyok kitárt szívvel.

Nádhajlékony virágszál,

ragyog gyöngyében.

Fényében,

örök szerelmet adtál.

Kedves

Budai Zolka - Anyám a konyhában

csak ül Anyám a konyhában némán
és tegnapi álmok maradékán

csámcsog

vállairól körmére folyt tinta
csíkozzák a duzzadt erek mint a

rácsok

Anyám fekete jéghideg börtön
nem szabadul már lelke a Földön

hallgat

hisz a bábok amik szívét lepték
sohasem lettek igazi lepkék

csaltak

Kozma Ágnes – Hazatérés

Hegyek gyűrt szemöldöke alatt nap

simul dombok zölderes bőrébe,

kalász-bóbiták áznak szőkébe,

felhők szárítják vézna rongyukat.

Fény-spórát morzsol ujja közt a szél,

fák agancsa alkonypírt remegtet,

lombsötét árnyék őzpatát kerget,

lábnyomán futó idő szemerkél.

A táj átszűri néma pupillám,

fenyők kék vére csörgedez bennem,

haranglábat feszít rám a magány.

Szavak zuhanórepülésében

körköröző lélegzet vagy talán,

kimosatlan álmom bélésében.

Varga Nóra – Anyám

Tenyeredbe simuló rózsafüzér vagyok,

mit  morzsolsz évtizedek óta szüntelen,

bölcs vállaidra megtört keresztet rakok, 

hogy, mint a Messiás, te hordozd, bűntelen.

Szemedben kinyíló zsoltáros könyv vagyok,

s mint a szent éneket, lelkem úgy ismered,

testednek temploma mindig értem ragyog,

meghajló fejemre áldást kér két kezed.

Ajkadra vénülő szent imádság vagyok,

melyben ott rejtőzik az egész életem,

álmatlan éjeknek látomása sajog:

mikor Isten lábainál ülsz, csendesen.

Dezső Márton - Határeseti sirató

Ha botladozva is, elindultam feléd,
kereslek, mint rablók a szarkofágot..
Hogyan szerethetnélek, ha ép
a törvény, ami darabokra vágott.

Elmúltak mind - a pogány fejedelmek,
és te is, halottabb vagy a vasnál.
Mikor a rend királyokat nemzett,
láttuk, milyen magasra zuhantál.

Balázs László  - Régi tavasz

Májusból

lefelé a mozgólépcsőn…

a Deák téren

metróra szálltam.

Ott lenn

a tavasz szeszélyest játszott

és elém hozott a véletlen….

alighogy észrevettél

egy nagydarab férfi mögé bújtál

remélted még nem láttalak

a fedezékből nem látszott ki más

csak a hajad

és talán még a kezed

de ennyiből bármikor kiegészítelek

A semmiből is…

arcod, a szád

- tudnád mennyire hiányzik - a szemed,

a tested vonalát, minden kis részletet

és hogy májusban még

soha nem öleltelek…

Márté Zs. Fruzsina - Csendes alkony

Félve vigyázom, őrzöm tündér álmod.

Hajad fénye régen ezüstbe váltott

Kint a fákon kényes csipke cicoma,

Körülöttünk kápráztató hócsoda.

Léted őszébe még lobban a szikra

Hisz tiéd az ifjúság édes titka.

Míg időd kincses ökle zárul lassan,

Fiatal maradtál az alkonyatban.

Látod: csipke szárnya arcodra libben,

Hótündér táncolva keresi Istent.

Puha pelyhei apró fényjelek.

Csillogó hóálarc lábadhoz esett.

Varázsa illanó a szürke csendben.

Napod holdkabátján jégkönny didereg.

Zsigmond Eszter – Visszajátszás

A hátán hozta el halott gyermekét.
Magányos délután ülte meg torát,
Szilfa-törzsébe eltemette titkon,
S felemésztette őt, mint a rák;

Szeméből ő bámul ki öntudatlan;
Magában áll egy nagy harang alatt,
S megannyi apró, szerelmes rezdüléssel
Visszhangot ver, mint testében a mag.