Szürke Virág - Annak örülj

Gyermek áll a temetőben

Anyák napi verset szaval

Maga írta hálás szívvel

Sírva mondja, mégsem hadar

Nincs „- Köszönöm!”, sem könnyes ölelés

Csak viráglepte, süketnéma hant

De Te csak örülj… Annak örülj

Érted még nem szólt lélekharang

Orvosi egyetemen képzett

Rengeteg lelkes tehetség

Gyógyászok özöne, mégis

Van legyőzhetetlen betegség

Tudnád hányszor gyilkolt már kór

Mit nem mutat ki röntgen, sem ultrahang

De Te csak örülj… Annak örülj

Érted még nem szólt lélekharang

Múlt századi „nagy találmány”

Az égből szórt gyilokszerkezet

Légópincék, amik állták

De házakat rommá rendezett

Százezrek halálát sírta el előre

A bombákat jelző szirénahang

De Te csak örülj… Annak örülj

Érted még nem szólt lélekharang

Ember-irtott sok-sok ember

Tankok, ágyúk, lövegek

A hadiipar remekei

S előlük menekülő tömegek

Háború dúl most is valahol

Hol a gyilkolásért jár a rang

De Te csak örülj… Annak örülj

Érted még nem szólt lélekharang

Paulinus hagyatéka

Cseng, zsong, zeng, bong folyton

Bárkiért is kondítják meg

Csillagot rezget az égbolton

Legközelebb, mikor hallod

Szívemből szívedbe jusson el a hang

„- Te csak örülj… Annak örülj

Még nem Érted szól… a lélekharang”

Fittné Szilvási Ildikó - Között

Néha tudom,

mély kútból húzol fel vizeket,

és az összes szád és kezed cserepes.

Néha tudom,

a legerősebb vagy közülünk,

és ismersz mennybelépő szavakat.

Néha azt is,

hogy naptalan a napod,

és eged is süketsárga, mégis élsz.

És néha azt is,

hogy messziről is hozzám érsz.

Kirsch János – Hajléktalan

szívtelen

lélektelen

az emberfiának

nincs

hová lehajtsa fejét

hontalan

hajléktalan

nincs

hová lehajtsa fejét

nincstelen

lehajtja fejét

hajlék-

talan

telente

majd ha fagy

ázik-

fázik

uram

nem vagyok méltó

hogy hajlékomba jöjj

hanem csak egy szóval mondd

és meggyógyul az én lelkem

szívtelen-lélektelen

szótalan

hontalan-hajléktalan

nincstelen

nem vagyok méltó

nem vagyok

lélek-

telen

telente

majd ha fagy

ázik-

fázik

szívtelen

lelketlen

az ember-

fiának

nincs

hová lehajtsa fejét

Kocsis Gabriella - A bőrönd

A bőrönd

Elővettem apró kis bőröndömet,

belepakoltam mi fontos nekem.

Babát,könyvet még pár apró tárgyat,

néhány ruhát meg temérdek vágyat.

Anyám tétován állt,nézte indulásom,

kérdőre vont,de nem volt maradásom.

- Petihez költözöm! - közöltem hirtelen.

Szeretem és vele szeretnék közös életet.

Nem viszem csak az én kis bőröndömet,

beleraktam mindent mi fontos nekem.

Anyám döbbenten nézett,

nem értette az egészet.

Látta hajthatatlan vagyok,

bármit tenne most nem maradok.

Átnézte mit pakoltam be gondosan,

tudta már marasztalni hasztalan.

Hat évesen még minden oly remek,

olyan egyszerű,szép és kerek.

Vágyainknak határt nem szab még az ész,

elég egy bőrönd és a vágy,hogy tovább lépj.

Gróf Georgina Zsófia – Álom

Látásod csak álom varázsolja elém,

Nappal csupán hiányod enyém,

Mit csendbe rejtek, álomba zenélek-

Lelked lelkemben múlhatatlan élet…

Érezni, látni, hallani vágylak,

Így vágyódnak testet ölteni az árnyak,

Kiket Isten bolyongani száműz,

Szerelmem szemed mélységébe űz,

Mélységes szépségébe akar veszni:

Csak Téged nézni, s mindent elfeledni…

Arcod, mozdulatid látom,

Ha kegyes az Ég, s meg-meglátogat az álom:

Selymes varázspor, mely Téged hint rám,

Hogy Te legyél őriző éjszakám,

Ha napom nem lehetsz!

Hogy Te legyél álmom kezdete és vége,

S karjaid szorító erős ölelése

Békébe remegtessen - utánad kiált

a lelkem és a testem,

S mint múltbatűnő népek a királyt,

Csodál mérhetetlen…

Mint szomjazó hajnalt a harmat,

Remegő vágyam eláraszt, ha hallhat,

S lásd, ízedet mormolom álom utáni reggelen.

S hogy ne veszítselek el, átszövök neveddel

Minden zeg-zugot, sűrű éjszakát-

Ahogy kolostori szívek szövik szerelmesen

Az Istenimádó irgalmatlan imát.

Erdélyi Andrea – Jégvilág

Fagyott a hús, mellkasomban
jéggé dermedt a dobogás.
Érzelmi jégmező, csendes pusztaság.
Valahol dereng egy pisla láng
de olyan távol van még...
Délibáb.

A hóvihar vadul tépi arcomat
szemem téged keres
Merre vagy?
De csak jégvirág az amit
kezem megérint,
szépséges káprázat.

A hideg kővé dermeszti
minden csontomat
forrón lüktető ereim folyama
lassan megáll,
szívem kemény páncél,
érzelmi fagyhalál.

Fekszem és sóvárgó szemmel
égre tekintve nézem
megannyi fénylő pont
szemem sötétjében.
Bika, Bak, Skorpió...
Ó mondd, tudnom kell;
hogy sok csillag között
melyik lesz Nap,
amelyik rám ragyog újra,
felmelegít és
csendben átölel?!

Zsefy Zsanett - ne félj kicsim

ne félj kicsim
ha sötét van
nem haltak meg a csillagok
csak egy üstökös most fényezi
azután mind ragyog
 
ne félj kicsim
ha villámlik
nem égnek égi szekerek
csak a Nap szívéből futnak szét
mennybolton az erek
 
ne félj kicsim
ha az ég dörög
biliárdoznak az istenek
csillaggolyók koppannak ott
egy üstökösfejen
 
ne félj kicsim
ha fogy az idő
csak a Nap falja a tegnapot
hogy jól lakottan szülje meg
nekünk a holnapot
 
ne félj kicsim
itt a föld se reng
ha kell kitámasztom neked
három ponton a legbiztosabb
az egyik én leszek

Tikász Judit – Kataklizma

A vége mindegy: fal ütközik falba.

A fény engem mindig elkerül.

Az arcod más lett, a szerelem halva,

alvadt vérként a vénáidra ül.

Kushadj Mártír!  Nem gyullad tűz sem,

tested béna, amorf plasztika.

Szellemed bírja még, nyakra tekeredve

csimpaszkodik az élet fáira.

Szívod a vérét, bambul a vágyad,

meredten nézi a lábujjait,

szájába venné, de a gyalázat

övön alul pengeti a szív húrjait.

A könyv a polcon a kezét őrzi,

üresek mind a benne írt sorok,

a keddi csapvíz remeg a pohárban,

a láncon a csuklóm, a gombócban torok.

Álmosodj el, a hajamba ásíts,

facsard ki gyűrött narancsaid,

de fújd ki a füsttel, nyomd el a csikkel

a szíved mérgező, halott parancsait!

Purzsás Attila - Csak nézek…

Csak nézek ki fejemből kábán

mint csapzott madár

ha megpihen kútkáván

épp oly ágról szakadt vagyok

fejemben zagyva gondolatok

kavarnak vihart éppen

fortyogó indulatok egy pohár vízben

s lassan csordultig vagyok

a szám szélébe harapok

nem mintha ez megnyugtatna

mert gyomrom gyorsan tudatja

hogy gondjaim ökölbe szorítva

vágnak újra és újra belém

ó én nagyon szegény

balga fajta ki szerény

szavaimmal süket füleket döngetek

s verőfényben is homályba veszek

mint igazi magyar tarka

vagy őshonos – hontalan szürke marha

hiába jár folytonosan a szája

de csak kérődzésre használja

s jutalma majd a békés vágóhíd

hol nyugtató zene a híd

élet és halál között

s utolsó emlékei mögött

egy megbúvó gondolatban

rejlik az igazi lényeg

mert legyen bármilyen is

de mégis csak élet…

Czégény Nagy Erzsébet - Keserű méz

/ a fénytér másik oldalán /

fekete kapuk nyílnak

körültem,

távoli fénytelen arcok

merednek

felém,

rám csukódott tegnapok

nyomják vállam,

roncsolt tükörben arcom

szétmálló masszaként

aléltra váltan,

karom béna ölelése

a tükör másik oldalán,

toldott szoknyájú kislány

torzult mosollyal néz vissza rám,

szétdobálva sorsom szálai

s a rokka csak kattog üresen,

az égen kéjes vigyorral

baktat a hold,

figyelem, ahogyan meghágja a csillagokat,

egyszer majd új csillag születik,

most még terhes a föld és az ég is,

bennem a fájdalom szül magzatot,

mégis

én nyögök

s nyelem a keserű mézet

Barabás Mónika - Hegyek temploma

Némán, csendben, áhítattal

A meghívó

tintájával átitatva

Várnak a

hegyek.

Suttognak,

szólongatnak,

Érzem a

hívást

S én

megyek.

Végtelen

hatalma a Földnek

Mint

lényünk vánkosában a pehelytöltet

S havazik.

Üdvözlésem

biccentés,

S egy

elismerő körbetekintés

Még nem

jártam itt.

 Habár utam

elő volt készítve

Távoli

tájak hívnak vendégségbe

Hitetlen

vagyok.

De a táj

gyengéden rám borul

Oltalmazón körém simul

S már otthon

vagyok.

S mikor

hazatérek

Viszem

magammal a nemes emléket

Hogy

barátom a hegy.

Otthonomon

új lobogó,

Kicsit

furcsa, mégis befogadó

Lehet

bárhol, minden egy.

Maryam – Világtalanul

Úgy foszlasz felvert párnáim között
Mint forró-szűz kalács tenyeremben
Éhszagú tavasz-koldus reggelen
Tested arctalan álmomba ütközött.

Az ébrenlét már csak játék, nem való
Ablakos magány, kinézem magam…
Szemem üvegre bámul, világtalan
Visszanézek, álmodni volna jó.

Rózsaszínűt, szépeket, egek kékjét
Magasat, harapott törökmézeket
Napot rekkenőt, ölelő fák kérgét.

Az idő miért foglya a percnek
Ha menekülni nem tud, csak remél
Vágyak-e a beteljesületlenek?

Pál Gabriella - fáradt este

kinőtt kabát

az este rajtam,

csálé gombjain

foltos lámpafény.

szakadt zsebében

gyűrt fecnik híján:

hajnali remény.

bágyadt csendjén

korhad az este,

mint fásult kéreg

szívem peremén,

árnyékán nyúlik

az engesztelés:

csordogál belém.

megtörik mégis

a fotel karfán

nyugvó kezeim

között… bőrödnek

kihűlt nyomán,

mint part kövein

a fáradt hullám.

Molnár József - Nem könnyezem

Én nem sírok Anyám, csak a fáj
könnyet ejt,
és a nincs nem felejt.
Én nem sírok, Anyám, csak a múlt
az, mi ver,
csak a láz elseper,
csak a nincs, ami nincs,
az felejt.
Én nem sírok, Anyám,
nem könnyezem,
csak az akácos erdő
a szívemen,
de hidd el, Anyám,
nem könnyezem,
csak a lelked mossa
lelkemet.

Landorhegyi Zoltán - d i l e m m a

fanfárok riasztanak...

oly békés volt a hallgatás

a hárs alatt

míg álmodtam

hogy lábnyomokkal

született a Nap

aztán az éjjelbe merült

hajnalfényt játszani

bújva hozzád koránjában

csak kicsit

most néha a csöndre vágyom

máskor a némaság nem enged itt

olykor csak csöppnyi mákony

fáradtan makacs lenni

csak kicsit

a fanfárok riasztanak...

mert oly emberek lettünk

akik még teremtik az időt

életet szánunk a tücsök szavának

a Kert zöld szagának

ott a kapualj mögött

aztán csak a hosszú csönd

a ködbe bomló tisztásokon

egy kicsi belőlem

egy kicsi belőled

csak kicsi

a fanfár riaszt

...mert harsány a magányhoz...

egyszerre vagy sziklaszirt

és egyszerre finom

már csak te tudod

hol lakik a csillagom

míg felhőket festesz és kék eget

fényem te lettél

ki lábnyomokkal született