Első helyezett:

Zsigmond Eszter

Aratás 2012-ben

Csontvetésben jár a szél;

Temetőket szántanak.

Szembe váj a Hold magánya,

Drótkötélre ránt a nap.

Vérközönnyel néz a fűzfa,

Minden kincsem kő alatt;

Ha felfordul, velem fordul.

Csutkalétbe fosztanak.

Második helyezett:

Balázs László

Utas és…

mondhattam volna neked

hogy nem akarok így utazni tovább

nézni gémberedett lélekkel

az elmaradó vidéket,

de úgysem értenéd

öledben a számítógép

a monitort nézed

pedig kint láthatnád

a közelgő estét

színeivel lepi meg a kis állomást

utóbb inkább tartoztam a vonathoz

mint hozzád

vagy a sínekhez

míg haladtunk beszéltek legalább…

 -  Leugrom újságért.

fel sem nézel

- Az meg minek?

Ne maradj soká! Indulunk két perc múlva

siettem a peronon

 már nem néztem vissza.

azután a vonat helyére

begördült az alkony

a visszakapott csendben

a visszautat kerestem

meg ami nélkül nem mehettem tovább

látnom kellett megint
az elhagyott tájat
holdvilágnál legalább…

Harmadik helyezett:

Ágoston Diána

valahol

valahol meg kellene állni

a szilva vörös erjedő húsánál

hogy tudd milyen túlérni egyedül

túlérni magunkon és zuhanni a gyökerek felé

valahol meg kellene állni

a délfényű talizmán piros szívében

hogy tudd minden szerencse mögött

egy összekulcsolt kéz csöndje áll:

a legnagyobb szeretet

valahol meg kellene állni

a vad nyugodt nappali szuszogásánál

és megtudni milyen ha alszik az ösztön

ölelj tört hideg fészket vagy kiszáradt folyómedret

valahol meg kellene állni

gyökeret ereszteni

(mert a föld és gyökér

mint fény és árnyék)

humusztalan földben is virágozni

mindenütt otthon lenni

valahol meg kellene állni

egy égő-menny-illatú emlék tövében

megállni a belégzésnél

húsz évig fulladni de utána:

szederszínből nyugalom-kék

valahol meg kellene állni

a jobb csuklódnál a hegnél

amikor ablakot törtél mert kellett a feszítés

mint ökölvívónak a jobb sarok

valahol meg kellene állni

hogy látható legyek

mert a túl gyors nem hagy nyomot a világban

Különdíj:

Szigeti Beáta

Hiperkocka

Világ életében úgy gondolkodott,
hogy csak egy irányba szaladtak a szálak:
vissza a megtörtént felé.
Olyan volt az egész tér, melyben élni 
kényszerült, mint egy tűpadlós hiperkocka.
Mindenhonnan hét ajtó nyílt és nem lehetett 
előre tudni, mikor zuhan át egy csapdán, 
hogy az idő hol emészti meg élve az 
idegsejteket, miáltal oszlásnak indul 
és beragad két elfuserált pillanat közé;
a mozdulatlanságba.
Rendszerint eltévesztette a kopogást
és hiába jegyezte meg magának a rossz számot,
mindig vissza akart térni ugyanoda.
Valami vissza-vissza húzta, mert ott volt jó,
mert úgy volt jó, még ha fájt, de volt úgy is.
Egy ilyen darálóban, fél lábbal a semmi
oldalán végül öntudatra ébredt.
Ahogy megfordította agyának fogaskerekeit,
hirtelen másképp kezdett el gondolkodni.
Érezte a mécses lángját napsütésben,
különbséget látott lábnyomok között,
tudta, miért arra úsznak a felhők
és már a szembogara is kitakarózott.
Feszülten figyelt, amikor a számok eltolódtak,
és szerencséje volt az ajtóválasztáskor.
Mégis mindig ugyanolyan algoritmust 
használva követte lelkét az éleken,
ugyanazt azt az illatot érezte esőben,
a régi rúzsát használta induláskor és 
a reggeli kávé felsőbbrendűsége sem változott.
Úgy készült, hogy ha végre felnyitja
a tetőt és kitekint a világra:
visszaintegetnek.
És belebámult halkan a végtelenbe,
fájt, ahogyan nekifeszült;
és nem tükröződött arc az üvegfalon.