Szigeti Beáta - Hiperkocka

Világ életében úgy gondolkodott,
hogy csak egy irányba szaladtak a szálak:
vissza a megtörtént felé.
Olyan volt az egész tér, melyben élni 
kényszerült, mint egy tűpadlós hiperkocka.
Mindenhonnan hét ajtó nyílt és nem lehetett 
előre tudni, mikor zuhan át egy csapdán, 
hogy az idő hol emészti meg élve az 
idegsejteket, miáltal oszlásnak indul 
és beragad két elfuserált pillanat közé;
a mozdulatlanságba.
Rendszerint eltévesztette a kopogást
és hiába jegyezte meg magának a rossz számot,
mindig vissza akart térni ugyanoda.
Valami vissza-vissza húzta, mert ott volt jó,
mert úgy volt jó, még ha fájt, de volt úgy is.
Egy ilyen darálóban, fél lábbal a semmi
oldalán végül öntudatra ébredt.
Ahogy megfordította agyának fogaskerekeit,
hirtelen másképp kezdett el gondolkodni.
Érezte a mécses lángját napsütésben,
különbséget látott lábnyomok között,
tudta, miért arra úsznak a felhők
és már a szembogara is kitakarózott.
Feszülten figyelt, amikor a számok eltolódtak,
és szerencséje volt az ajtóválasztáskor.
Mégis mindig ugyanolyan algoritmust 
használva követte lelkét az éleken,
ugyanazt azt az illatot érezte esőben,
a régi rúzsát használta induláskor és 
a reggeli kávé felsőbbrendűsége sem változott.
Úgy készült, hogy ha végre felnyitja
a tetőt és kitekint a világra:
visszaintegetnek.
És belebámult halkan a végtelenbe,
fájt, ahogyan nekifeszült;
és nem tükröződött arc az üvegfalon.

Avar Judit - A dal

Néma dalnokok

hova tűnt

tétova ajkatokról

hangzik még ének

fényes bakancsok csattogása

szebb zengzet mint

a természetesen gyöngyöző

színtiszta lélek

Létünkben a sírás

a kacagás

parttalan dalolássá

olvad

mi kedvünk szegi

ez kiemeli

halálig kísér

a dús dal 

Az éneklés átvisz

mindenen

vállad veregeti

fejed felütteti

szárnyra kelve

vonz - taszít

kortalan

személyes hang

Hirtelen rádtalál

megfog és belédszáll

alakít - formáz

hősies ének

jobbít a dalolás

ha dúdolsz

a dal terel

vigyáz téged

Észre se veszed

más ember leszel

lehajolsz hozzám

buzgón megkérdezel

hogy vagy - mi bajod

segíthetek mondd

szívem bátran

valami kell

A frissen ébredő

reggeli dallam

egész nap benned

motoszkál halkan

ajkadra röppen

füledben cseng

rabul ejt a lényeg

mi mozgatja éned

És néha porlepte

ódon hagfolyam

bensődbe lopódzva

szétomlik lágyan

tested kitárul

dalolsz menthetetlen

muszáj azonnal

eszeveszetten

Orfeusz lantját

sarokba vágod

vad tam - tamod

bolondosan járod

harsányan pengsz

éllel szaporázod

feledve léted duhajon

dana - danázol

Győzelmi himnusz

üvöltve ütemez

sodró moraja

árad vagdalkoz

zsibbasztó zajtömeg

csupa pörgés - zörgés

feldob időelőtti

megkapó örvény

Ősdanád értékét

ösztönösen őrizd

lehetséges korlátok

közé terelned bár

elragadhat meggondolatlan

felhőtlen ének

sosem bíztatott túl

új nótára késztet

Meglepő illúziód ne hidd

célt nem érhet

kitartó igénnyel kornyikáld

önálló elképzelésed

gyanús ki mosolyog

jókedvű ember tekintete nyílt

nem mertek szemébe nézni

de miért nem

Dalnok dalnak

mézes varázsa

bódítón búg

fanfárok száza zúg

zsongít ezernyi

zamatos hárfa

égi hang

tisztább vagy

Kegyes dal

fénylő dicséret

add vissza kedvem

hites reményem

vessem le végre

ami talmi

main legyek képes

idillin dalolni

Szálljak zengve

lengedezzek

ragadjon magával

légies sanzon múzsák

mennyei balzsama

érleljen éteri szférák

plántált szólama

énekes énekek

Zsendülő zsoltár-fuvallat

hagyd el habozó

árva ajkamat

csobogj hűsen

csillogva cserfesen

mulandó melódia

ne ítélj néma

siratásra

Mert ha kihűl

bennem sem él

sarkall késztet

gyötrőn nem hajt

tör felszínre

lángoló világos ének

mit adhatok egyáltalán

tartalmasat szépet

Kodály hazájában hallgatni

derű nélkül ballagni

egymás kezét nem fogni

rúgni – rágni – rombolni

ütésállót hordozni szánalmasan

óbégatva nyávogni

igazán nagy vétek ha

nem csendül fel ének

Kocsis Gabriella - Gyermekkorom minden nyara  

Aszfaltos úton lámpasorba várva,

kavargó tömegbe tűnt múlt idő

araszol lassan motor zajába,

megtöri délelőttnek csendjét.

Poros bekötőút keresztje fából,

jelzi falunak néma rendjét.

Apró házak kátyúba zökkent kerék,

zöldre festet kapuban látom már

nagyanyám türelmes sziluettjét.

Ruhája elnyűtt szegélyén még dara,

tyúkoknak való édes korpa,

gyermekkorom minden nyara.

Ölelve vár mint városi tekergőt,

apámra nézve fel szelíd szemével

némán merengőn.

Mint kedvenc édesfián a csók,

csüngene rajtam hasonlón,

aszott karján szeretet lóg.

Szobákba ismerős emlékek,

kockás terítő előtt nagyapám,

régi meszelés közt képek.

Hol már illata száll levesnek,

kályha bűzében tegnapi vacsorám

édes gőze tésztába keverve.

Vértes Gellén - A parton

Ülök a parton, a tegnapi eső már szárad,

Mellettem egy tócsa nyújtózik sekélyen.

Tükrében köröket rajzolok egy fűszállal,

S a parti lombok néznek türelmesen

Felettem egy karcsú fűz lecsüngő,

Szőke lombját lassan ringatja a szél,

Lehajol hozzám, féltőn megcirógat,

A neved suttogja minden levél.

Látom szelíd arcod titkolt mosolyát,

Mikor tekintetünk először összeért.

Megkapott a nem érdemelt kiváltság:

Az ajkaidon elfutó tündérnevetés.

Nézem az eget, a végtelen kékségen

A fehér felhőnyáj lassan halad.

Mesélő szemeid igaz, mély szépsége

Földön vergődő szívemen fájó lakat.

Szemben a hegyek lankái sorakoznak

Mint vidám, ruganyos járásod léptei

Egymás mögött lágyan hullámzanak.

Hová vezetnek? Sorsom rejtelmei.

Hallom az éterbe sóhajtott szavaid,

De titkos értelmét nem érthetem.

Csak némán érhetnek össze álmaink:

Az én hajóm és a te tengered.

De ha szeretsz, miért nem mondod?

Miért hallgatsz csendeddel kínozva?

Feledve minden szenvedést, gondot

Suhannék örömmel, vitorlát szaggatva.

Lám mennyit ér egy szótlan tekintet:

Rabul ejt, kínoz, s reményt ad.

Veled kellene érintenem a végtelent,

De az éltető mindenség mostohán hallgat.

Brátán Erzsébet - Tükör

csüggedt napon önmagammal szembefordulok…

s bár fejemben kavarog tengernyi gondolat,

csak úgy faggatom a csendet, s a sorsomat,

…kérdezgetek - de senki nem válaszol…

csak a néma tükör tekint vissza rám,

és vajon onnan ki néz vissza most,

s ha a pillantás mélán mosolyog,

mi lakozik egy kőálarc mögött,

ki vagyok én, és kit faggatok,

ki van ott mélyen legbelül

ki szenved, ki örül, talán

éppen csak könyörög,

kettő, vagy egy az,

ki lágyan bólogat,

ki vagyok én,

ki az az én,

a lelkem,

a tükör

kettő,

egy

én,

ki

ő

?

?

ő

ki

én,

egy

kettő

a tükör

a lelkem

ki az az én,

ki vagyok én,

ki lágyan bólogat

kettő, vagy egy az,

éppen csak könyörög,

ki szenved, ki örül, talán

ki van ott mélyen legbelül

ki vagyok én, és kit faggatok,

mi lakozik egy kőálarc mögött,

s ha a pillantás mélán mosolyog,

és vajon onnan ki néz vissza most,

csak a néma tükör tekint vissza rám,

…kérdezgetek - de senki nem válaszol…

csak úgy faggatom a csendet, s a sorsomat,

s bár fejemben kavarog tengernyi gondolat,

csüggedt napon önmagammal szembefordulok…

Kőmüves Klára - BennemLétek

Többé már nem leszek magányos, csordultig töltődtem veled.

Belépirult a sápadt este is, amikor képzeletben átöleltelek. 

Odafenn minden pohár betelt, itt ajkaimra járt a fém ízű eső.

Párát leheltek a fáradt dombok, kevés est érkezett előkelőbb.

Távolabb köveiket vetkezték le makrancos hegyek, kiszáradt

patakmedrek áldását iparkodón köszönték vízfutár erek, s én

elmerengtem léteden; nem is tudom, ki vagy, de megszerettelek.

I.

Azt szeretem benned, hogy mindig változol. Száz arcod van, ezer talán.

Millió vonást vésett mindegyikre dús fantáziám. Te vagy a szeretőm,

te vagy,  aki ismer - fürödni szoktam a szemeidben. Tekinteted tükröm,

pillád legyező, orrnyergedhez bújok, ha hideg az idő. Esténként palliádra  

fekszem, te szépeket mesélsz, s ahogyan elringat az ajkad, elalszom én.

II.

Látod, sosem voltam igazán magányos, hisz folyton csak hallgattalak,

magamba lélegezem minden mondatodat. Sosem fáztam, engem

nyakig takart a szó, és elfeledtem azt is, múlandó vagyok.

Mosolyt, mesét! Csak ennyi kell. Feledni készülök ma minden bánatom.

Emeld fel az arcod! Félek, amikor az álladon kapaszkodom.

Lily - Felhőfészek

Foltos-kék mennyezet alatt

tétován, erőtlen állok.

Múltam mint felkapart árok,

jövőm lila bűvészkalap.

Madárköpenyt borít az ég,

ám a te szárnyad nyitottabb,

édent is közelebb hoztad,

csókod sose-volt-emlék.

Gondolatban győzhet a vágy.

Aprópénz a földre csingel.

Vidáman már fentről intel,

kezed húzása sötét s lágy.

A szakállas magasságnak

vizes arcára borulok,

így adva magam az árnak

szíved déljére vonulok.

                                  .

Molnár József - Kőkiáltás - Wass Albert emlékének

 

Még nem írtam le azt a verset,
amit meg kell írnom.
Még nem öntöztem tiszta könnyel,
Magyarország, sírod.
De ideje lett, kőbevésett
múltunk szégyenpadján,
hogy legyőzzük a csontig égett
sebet népünk torkán.

Magyarország, jó Balsors-testvér,
s kik céltalan álltok,
a sírotok ássátok ismét,
s balgán táncot jártok.
Mocsokban és sárban fürödtök,
s koszban, ürülékben;
elpusztultok, ha Jövőt öltök,
lobbantok a széllel...

Adjátok vissza hegyeinket!
Wass Albert üzente,
és szívet-szaggatóan intett,
senki nem értette?
Nem állt élre, nem adta vérét,
más hegyeit védte?
De a sajátját, nemzedékét,
majd ki óvja féltve?

Magyarország, drága, hazátlan
népünk Csillagporban
fekszik... Nincs ma, ki kiált, bátran,
Igazságért szomjas?! ...

Ágoston Diána - valahol

valahol meg kellene állni

a szilva vörös erjedő húsánál

hogy tudd milyen túlérni egyedül

túlérni magunkon és zuhanni a gyökerek felé

valahol meg kellene állni

a délfényű talizmán piros szívében

hogy tudd minden szerencse mögött

egy összekulcsolt kéz csöndje áll:

a legnagyobb szeretet

valahol meg kellene állni

a vad nyugodt nappali szuszogásánál

és megtudni milyen ha alszik az ösztön

ölelj tört hideg fészket vagy kiszáradt folyómedret

valahol meg kellene állni

gyökeret ereszteni

(mert a föld és gyökér

mint fény és árnyék)

humusztalan földben is virágozni

mindenütt otthon lenni

valahol meg kellene állni

egy égő-menny-illatú emlék tövében

megállni a belégzésnél

húsz évig fulladni de utána:

szederszínből nyugalom-kék

valahol meg kellene állni

a jobb csuklódnál a hegnél

amikor ablakot törtél mert kellett a feszítés

mint ökölvívónak a jobb sarok

valahol meg kellene állni

hogy látható legyek

mert a túl gyors nem hagy nyomot a világban

Pál Gabriella - nekrológ közben

a hangok

mint véső

a falban

mozdulatlanok

kivár a szánalom

s mint üres kocsma

pultján az apró

csendjeid csengve

hullnak szét

a halmokon

csomókban

állnak össze

kábán

szállnak

a göröngyökre

imbolyognak

mint az árnyak

körötted

érted

nem talállak

akadozva

koccannak

mint jégkockák

a pohár óvatlan

falához érnek

kerülted

istent

mindenséged

mégis

tőle remélted

mosolyod

szétrepedt

tükrébe

vérzett

és onnan

veled volt

tudom

mintha várt

volna még

bármi ártalom

vágyakat

szitálnak

hajthatatlan

ismered őket

hát hagyom

körém úsznak

beléjük

ragadok

reszketve

egymagamban

és ami megmaradt

úgy fázom át

az ajkamon

mint ahogy

hópelyhek

meleg arcokon

olvadnak szét

ázott nyomukkal

kihűlt szíveken

akár a fájdalom

Palotásné Szilágyi Judit - Elengedtelek...

Emlékszem,

hogy…voltál egykor napjaim szenvedése,
mégis lényedbe vakulva követtelek,
mert hazug szavaid mámorában
úgy éreztem egy vagyok veled.

Elengednélek,

…de félek nélküled gyászba borulnék..
hiába áldoználak fel magányom oltárán
örökre rabod maradnék, mert véredből ittam
s bódító cseppje örvényként húz a mélybe.

Elengedlek,

mert…csalfa tüzeddel kiégeted büszkeségem
akarat nélküli szalmabáb vagyok
szunnyadó parázs alatt várom újra,
hogy testem hevítsd, lobbantsd lángra.

Elengedtelek,

és…imámban Istent arra kértem,
adjon erőt tőled elmennem,
hogy kegyetlen, gőgös trónod
többé ne legyen királyságom.

Hiába szedted csokorba
árulásod fehér palástját,
nekem már nem kell virágod.
Add másnak piszkos liliomod!

Szilágyi Hajni - Csendek mögött

Sarokba görbül
a sötétség jajszava,
árnnyal vonja körbe szívem,
ha hinnék még a csodákban, talán
megkapaszkodnék az utolsó,
isten- festette veled-nyárban…

De már nem tudlak
magamból visszarajzolni,
szíved fölé hajolva
tükör-vékony hártyákat
feszít közénk az elátkozott idő,
– idebenn zuhog a csend –,
rám nehezednek a tavaszba
haldokló telek,
indaként kúsznak
az őszbe kucorgó hallgatások.
S már nem fér el rajtam semmi.
– kereszt, bűn, árvaság, átok –
Amit nálam hagytál
azt viszem tovább,
kezemben fekete-fehér
emlékek gyűrődnek,
ne mozdulj el árnyékomból,
még ne…
Hadd fessem vissza arcodra,
amit Istened letörölgetett.

Ostromoltad a világ
égig érő falait,
s lettél föld, hogy megtarts,
híd, hogy átvezess,
felhőtlen ég, hogy szabad lehessek,
és ahogy közeledtél felém
ezernyi ígéret hangjával,
együtt-életünk eltűnt
egy hitvány világban.
– valaki mennynek hívja,
én kénszagú pokolnak –
A Hold lezuhant a Nappal,
kettéhasadt magányunkból
zord alkony szivárgott,
és üres maradtam
akkor,
ott
egy pillanatra …
Belefeszültél a hallgatásba.
- nélkülem -

Menedékünk összedőlt,
dombodon a kereszt
korhadó kapaszkodó.
S látod, már nélküled
ülök e világnyi semmiben,
- titkainkat őrzöm a Kapuban -
s te időtlen éled napjaid,
a szívembe rejtett
katakombák
őrült csendjei mögött.