Albert Gáspár

nincstelen domináns

A semmi ura ő

de feje nem koronás.

Anonim vezető

a nincstelen domináns.

A létra legfelső fokáról,

bár nincs se kvártély, se koszt,

mámorosan a hatalomtól

tesztoszterin szintet oszt.

Adott a helyzet tehát:

Sem tettel, sem durva szóval

sajnos nem adhat el mást,

csak egy érzést feromonnal.

Dühe hiábavaló;

a hatás nem mérhető.

Előnye tovamúló;

csak a semmi ura ő.

Aranyodi Zoltán

Áldás

Tenger mélyén

templomom,

hegycsúcsokon

otthonom.

Jó isten 

a szeretőm,

napsugár

a betevőm.

Népek között

társalgok,

országúton

bolyongok.

Szabad ég alatt

a hazám,

drága földünk

szülőanyám.

Örök béke

szálljon reá

legyen szebb

s jobb a világ

barátaim emberek

az úr áldjon bennetek

Bazsó Éva Andrea

Zivatar

Régóta zuhog.

Az eső ritmusos dobolása

veri az ablakot.

Mintha szét akarna folyni minden,

az egész világ egy óriási tócsában

ácsorog.

Csintalan Ila

miért és azt

miért és azt, hogy megmaradtál

a folyosók össztorkolatánál

és a süllyedő iszapban

átmeneti kabátod esőcseppjeiből

növesztettem bizalmat

hittem itt megragadhatsz

ónos ízű volt a lány

a fiókban leltem rá

összefércelt cérnák alján

égtek nyúló szemei

kivetített filmkockák

villogtak át rajta

a színeket megkavarta

tó zöld íze a szádnak

maszkok a ruhákban hálnak

elkobzott gombok

brokátban égnek a türkiz bolondok

elfeslett útja a kéjnek

szétfésült jelenünk rebbenése

birtoklás íve a létnek

újra kezdjük

rajtra készen

Dobosi Valéria

Szoríts

szoríts,

      ha tűzre vetnek a gondok,

ha a

     szavadnak ellene mondok,

szoríts,

     ha ébren tart az éjszaka,

ha fáj

     halandóságom tudata,

szoríts,

     ha a hitem fogyni látszik,

szoríts,

     ha fogam cementje vásik,

s vadul

     őrli a kiszabott időt,

szoríts,

     ha beteg,ziháló tüdőm

vágyna

     fenyők dédelgette csendre,

de csak

     ólmos felhők jönnek rendre,

s rejtik

     szemem elől a fényt,a fényt,

szoríts,

     ha minden ököl kőkemény,

szoríts,

     ha féktelen józanságom

gátat

     szab neked ,s a valóságot

festem

     fehér ecsettel feketére,

szoríts,

     ha bírsz,ha tudsz,de cserébe

ne várd,

    hogy bűntelenül szeressek,

ne várd,

    hogy bűntelenül szeressek!

Erdei Csilla

(cím nélkül)

a világ Tengelyének
sodrásában
fejfaként áll
dobbanó
Szerelmünk
osztatlan
Állandóságunk
betölti a Teret
az Átok visszájára fordul...

Fazekas Imre Pál

ÉLNI  JÖTT  A  SZERETET                                                                    

                 1

párából szabadon szálló

szentté vált térmolekulák

a szabadság melegével

lebegnek lebbennek fel fel

jótékony szellők szárnyán

                  2

titokzatos nyitott énem

fénybe kapaszkodó lelkem

velük röppen fel az égre

hol a világ minden kékje

élő színpompává érik

                  3

ködöt bámuló értelem

sűrűsödve az idővel

valahogy megsejti magát

súrlódik energiát gyűjt

s járja az anyagiskolát

                  4

elhull sűrű magot ébreszt

szerves természetben alkot

megismerve korlátait

képtelen-kép végtelenben

dacos vérét nem mérsékli

                 5

kis virágok maguk köré

színes felhőket lehelnek

ajkukat nyújtva a fénynek

illatlétet ünnepelnek

harmatot isznak vedelnek

                6

leskelődő kékségekkel

kicsi fecskék kergetőznek

folyóparti bokrok mélyén

levelibékák rejtőznek

a sudár fák mindent látnak

                   7

ablak előtt a kiskertben

nyíló rózsák beszélgetnek

asszonyok a járda szélen

egy kisbabát becézgetnek

gügyögő méz-mama hangon

                   8

szőke illat száll a szélben

göndör forgácsok röpködnek

gyönyörű szentély születik

zsámolya egy feszületnek

imalépcső az egekhez

                   9

idő zúdul a mezőkről

a gyárak felé tartanak

kenyerekért fáradoznak

jó piacért imádkoznak

s mindent elnyel a rengeteg

                 10

előttünk mögöttünk kavar

bennünket a füstnek ágya

magasba és mélybe zavar

a könnyen-élők deltája

lennél egy elhullott állat

                 11

a vanból minimálbérért

Krőzus kezével osztanak

kölcsönt lakást hullottat

a nincs alá cirkuszt raknak

mint egykor rómaiaknak

                 12

individualizmusban

magukra maradt emberek

keresik az áldó véget

zsoltárokat énekelnek

más bűnéért vezekelnek

        13

kapja-marja bűnben élni

mert csak így él felnőtt gyermek

semmi köze vízhez szélhez

véget nem érő küzdelmek

élve halnak meg e Földön

                14

már nem segítenek szívből

az utcán átkelő vaknak

s ölnek  –  ha van roskadásig

mások fájdalmán mulatnak

színlelt igazságban járók

                 15

eltűnődés kígyómérgét

alázat oltja ki bennünk

a hitetlen árnyak elől

csillagokba menekülünk

szentség tartó igékhez

                 16

hegyvölgyeken tengereken

utazva végteleneken

ki vitt az utamra engem

pedig meg is álmodtalak

csak te vagy csillag felettem

                 17

hol imádat ringatózik

békehű tekintetekben

az előttünk futó élet

rejtőzik fönn az egekben

és itt mérhetetlenekben

                 18

világosban és sötétben

jót és rosszat tisztogatva

élettőrrel a szívében

földanyától nem tanulva

végzete felé sodródik

                  19

a lét képzelt extra csúcsán

fönt lent láncszemeket szakít

és egyre fullad ostobán

igazat tévhitből merít

hagyja magát elaltatni

                 20

feltételek arzenálját

flóráját és faunáját

anyagban szóban írásban

megbontva az egyensúlyát

többé már nem hallgat a Föld

                 21

eljön a kezdet és a vég

és lesz utolsó ítélet

ég a tűz a gyehennában

megméretni engem téged

dicső –    vagy tetted eltemet

                 22

füves sírok jeltelenjén

mind megannyi szép üzenet

élővilág végtelenjén

győzzön már a szeretet

élni jött gyarló emberek !

                 23

világot jöttünk szeretni

embert embernek vallani

egy-egy örömért küzdeni

Angyal derekát ölelni

új világot nemzeni

                24

fénylő szemünkbe gyűjteni

a nyárvirágok illatát

egy életműbe rejteni

kitárt szívünk dallamát

ez mint márvány örök marad

Finta Kata

Elnémul a táj

Szonett-duó

1.

Csendes az erdő, üres madárfészek

magányosan leng a faágon… árván

búslakodik, mint az én lelkem árnya

homályba révedezve, ha rám néznek.

Néma táj körülölel, csak szél süvölt,

faágakon reccsen a gally, már félholt.

Lelkem őre lánca csörren, fenn a hold,

a csöndet zavarva, csak farkas üvölt.

Szívem remeg, oly félelmetes a táj,

sziklatömb tetején fekete sasmadár

figyel a földre, éhesen koncra vár.

Mi ez a csend, mért nem dalol a madár?

Fészekben fiókák éhesen várják

anyjukat. Senki se tudja, merre jár? 

2.

Félve tekintek szét a néma tájon,

fülem hallja, mire készül a FÖLD,

a szél se rebben, már semmi sem zöld,

némaság mindenhol a rónaságon.

Vétkes ember, a Földet lerombolta,

kizsákmányolta - éltető javaink

már sehol: nem teremnek magvaink,

senkit nem kímél a sors, kakukkszóra

hiába várunk! Már az idő eljött!                               

Ember! Szállj magadba, bánjad bűneid,

érezzed vétkeid, kérjél kegyelemet,

míg erdőben újra dalol a madár,

a fiókák többé ne éhezzenek!

Étket csőrben hozza az anyamadár!

Gábriel Salerosa

Biztatás….

Szorgos földbe ültess, vess magot,

a szent kenyérnek készíts jó kovászt.

Vidd szíved rozoga, ócska vekkerét,

és keresd, keresd a gépek mesterét!

Ő majd kereket és csavart cserél,

ha lelked hét mennyországot remél.

És ha megint hull a Mátra erdőlombja,

hosszú sétánk lábnyomait újra aranyozza!  

Haász Irén

Őszutó

Domb alatt feszület

felügyelt köves út

kanyarogva, porba fúlva

szőlőhegyre jut,

csendesül a szüret.

Már nem olyan kevély,

megcsipkedte a  dér,

vérvörösre színeződik

mint csorranó vér

sárgult szőlőlevél.

Még utolsót moccan

az őszi természet,

adóját rója, vére hull,

must csordul, elnézed,

a présbe fürt pottyan.

Sápad a fény, futó

árnyakkal kóborolt,

aszúsodó szemekbe bújt

álmodozó kobold,

kifacsart őszutó.

Habár Julianna

Az ősz
 

Szél dajkálja szürke szervezetét,
Elálmosodó rőt kertészetét,
Amelyben ásó forgat földlabdát,
Bőrét betakarja esőkabát.

Kiterítgeti avarszőnyegét,
Virágairól temető mesél,
Nyarat emlegetve fájdalmasan,
Amikor frissülhettek harmatban.

A fagyban álldogálni sem kedves,
Szirmok lehanyatlanak ernyedten,
Életvidámságot kilehelnek,

A télnek fejet hajtva engednek,
Elhalkuló ködös sóhajokkal,
Enyészet virágot sem tartóztat.

Harsányi Mónika

Mese?

(avagy roppan a derék)

Viszi a sápot a nép,

a derék

ha bele is roppan

a fájó derék,

legyen az nyomorult ember

vagy szegény,

akkor is vinni kell,

ha nincsen kenyér.

S ha kérdezik miért?

Jön a szószóló a derék,

s emlékeztet rá mit ígért elébb.

Várj még pár évet és hordd a sápot,

ebből épül az új magyar álom!

A nép hiszi és viszi elé,

egyre jobban hajlik a derék.

De a „király” a Duna mentén,

ráteszi pökhendin a kezét,

s így szól: - ez még nem elég!

Ennyivel ne járulj elém!

Hogy lesz ebből szép új jövő?

S jön ismét az álomszövő,

sző is újabb álomképet,

de az állam népe ébred,

s dühös szava száll az égbe:

Nem kell nekünk az a jövő!

Tűnjön el a sápot szedő!

De szól a Pökhendi, az erő,

a mindenhonnan adót szedő:

Csitt, te derék, ne mondj ilyet!

Erre vágytál, ez a tied!

Haza megy a férj a derék

Kiforgatja üres zsebét.

Végig néz a fián, s nején,

- szomorú és szürke a kép-

kérdése száll az ég felé:

Miként élhetek hittel én,

a bankok s család hitelén?

Jön napra nap és holdra hold,

miből ’89 óta már sok száz volt,

de nem lesz vége a csúf mesének,

amíg hagyják azt a nemzedékek.

Herczeg Liliána

Mulandó vonalak

Nézd hát: megszökött a sárga, a vörös, a vakító fehér…
Üres vászon játszik, s a Tökély díszes, örökké tartó
vad tánca ékesíti azt. Gyönyöre mindent felér…
Holott annak csöppnyi, szép varázsa is mulandó.
Eltűnik, elillan minden: a Tavasz, s élet
ismerős illata; s elillan a végzet…
A fény is megszökik – idegen volta;
virág tánca; felhő tarka foltja;
halál vigasza; fák hűs árnya;
s mindenki, mindenki vágya.
Látod, eltűnök én is…
Itt már semmi sincsen.
És látod, mégis:
ez a minden.

Horváth Piroska

Rejtély

Vajúdva hasad most a megsebzett hajnal.

Mosolytalanul a fájdalmas rezzenés.

Eltorzult neszre az elfásult ébredés.

Érzelem tusája a zord váratlannal.

Meddig fordulhatsz mélán önnönmagadba?

Grafikázva redőt ránctalan arcokra.

Tűhegyet faragva behúzott karmokra.

Vajon mit rejtegetsz lápos mocsaradba?

Láthatatlan, kámfor szárnyakon suhanó,

A megfoghatatlan, elzsibbasztó kétely.

Gyomrot facsaróan elcsigázó émely.

Árnyéktalan, néma, eltévedt utazó.

Sziluetted sejlik eltompult elmében.

 Élet látszólag rejtelmes sűrűjéből,

Inalsz, mint űzött vad gyilkos gyűrűjéből.

Kétségtelenség mély, elfojtott vermébe.

Előbukkansz gyorsan hanyag mozdulattal.

Önmagam marcangolom béklyódba kötve,

Veled vívom harcom- összegömbölyödve.

Tán meglellek egykor mázsás bűntudattal!