K. Eszter

Zörgőszülés

Öreg papír előttem,

barnított az idő rajta,

mint ahogy a szeptember

cserfességét a bús november

leavarozza.

Miért e görcs, a még zöld

csillogásába maró rút

sajnálat? Inkább fennkölt

legyél, ó-aranyú szolid bölcs: 

száraz vagy aszú.

Szüreteld le, mit a nyár

a lombok között megérlelt.

Október van, hőzöngni kár,

vérszagú, -színű most a határ,

emlék ez… Érted?

Elmosódott tintafolt

szürke felleggé harapja

leírt szavaink kopott

fényét, pedig csak áztató holt-

idő darvasítja.

Hagyd. Szálljanak csak tova,

ne érintse őket hideg.

Vigye őket fától fá-

ig, árnytól a forróságig a

hű emlékezet,

s visszajönnek. Mert vissza

kell. Az otthon s haza hívó

szavát az ember hallja

belül, mint a fecskesereg, s az

őszi villanydrót.

Alkoss maradandót!

Kovács Gabriella

Múltunk

Amikor ábrándozom rólad,

az emléked olykor éget,

gondolatoktól sajgó napok közt

vergődik a lélek...

Szívemben egy régi dal rezdül,

nincs ki visszacsalja,

csak a néma csend mi válaszol,

a széthullt dallamokra...

A gondolat most téged említ

egyre kavarog már bennem,

S keresem múltunk szép perceit,

hogy vigasztalják lelkem...

László Edit

Álom

Nagyon óvatosnak kell lennünk.

Állandóan ott ólálkodik körülöttünk bujkálva,

álnok hízelkedés álarca mögé állva a fekete dög,

csak arra vár, aki nem bástyázza magát körül

eléggé a szeretet cölöpeivel, arra

hátulról lecsap s éles karmait

a húsába vájja.

Közeleg az idő. Ott álltam egy kis tó

közepén, gyenge kis cölöpházam

mellett térdig a vízben.

A tó szélén a nádas szálai között

suhant el a feketeség,

kígyózott a teste, nem nagyobb volt

egy macskánál.

Megkerülte az én kicsi házam,

s hátulról rám rontott.

Hátamba s jobb vesémbe nyilallott

a fájdalom éles karmától.

Én belevágtam a vízbe, mely 

tiszta volt,

tudom

azt nagyon utálja.

Lengyel Adrienn 

KEZEM A KEZEDBEN

Kezem a kezedben

Még egyszer megpihen.

Érintés a múltból

Könnyeket csal újból 

Rád merengő szemeimbe.

Egy csepp a kezeinkre hullván

Elidőz még rajtuk.

Emlékszik Ránk... üzeni súgván

A vég utolsó perceiben,

Szent nászt köt lelkeinkben.

Kezed a kezemhez ér...

Nem felejt, nem ígér.

Csak szorít erősen, el

Nem enged!

Mégis el kell menned

Oda,ahová én nem érhetek hozzá...  

Kezed már más kezet ölel.

Engem még sem lök el!

Tán múló szeszély ez?

Kezem a kezében...

Elveszett, nem érzem

S nem értem

Hová lett, csak azt tudom

Másé lett.

Lukács Mária

Bújócska
 

Indul a nap gyenge fuvallattal
szellő lebbenti rám fénysugarad.

Még figyel kedves, kék szőlő-szemed,
még fogod ugyanúgy a kezem, mint

medrét a patak, csobogóhoz ér...
majd elszalad - Hold enyém, Nap tiéd.

Kettőnk közé köd simult az estre;
reggeli harmatban fénynyalábok...

bújnak és én elindulok újra,
vigyél el magaddal fel a csúcsra.

Maráczi Rea 

Isten az út!  

Isten az út,

Lelkem egy vándor, aki rajta halad.

Isten a folyó medre,

Lelkem egy vízcsepp benne.

Isten a tündöklő égbolt,

Lelkem egy napsugár rajta.

Gyakran eljátszom a gondolattal,

Mi van, ha ez mégsem így van,

Ha a lelkem mégsem egy vándor,

Hanem a lelkem az út,

És Isten halad rajta?

Ha lelkem a folyó medre,

És Isten maga a víz benne?

S ha lelkem a tündöklő égbolt,

Isten a napsugár rajta?

Ekkor a csendet egy hang töri meg,

Lágyan és kedvesen így szól hozzám:

Hisz’ te is tudod, mi az igazság:

Hogy Isten az út,

És Isten halad rajta!

Isten a folyó medre,

És Isten a víz is benne!

Isten a tündöklő égbolt,

Ahogy Isten a napsugár is rajta!

Mert Isten a Minden,

És Minden az Isten!

Molcsányi Jenő

Naponta

Ködös-gondolat

sebzett terhét

cipelem szívemben,

ködbe tűnt képek

pókháló rajza

szemeimben.

Formál az idő

bomló szálakat tépeget

félálom-kötöz

s olthatatlan feledés,

mint gyémánt karca

szilánkokká zúzza

naponta emlékedet.

Molnár József /farao/

Szüretre váró felhőink

M.Fehérvári Judit: Égen futó című versére

…Hittük, megmenekültünk, és már csendben pihentünk
a kráterek partján, mit becsapódásunk nyomaként majd
később temettünk, csendben pihentünk, és vidámodva
kerestük a víg muzsikaszót, mit a suttogó erdőkben
felejtettünk, miket az alvó alkonyok teraszain hagytunk,
miket az izzó köveinkre véstünk, róttunk, hasítva fel
az éjszaka sebesült várait, ekkor már az emlékeinkbe
csavart halottainkat hívtuk segítségül az itt maradottak
kétségbeesésére, az elmúltak köszönik, jól meg vannak
nélkülünk is, s már rég átköltöztek valami szebb és olcsóbb
helyre, nem messzire, innen a tizenegyedik bolygóra
kerülve, ahol van új, és berendezett élet, új, a levegő
angyalai által hajtott közlekedésük, és az időjárás
változásaira képlékennyé váló otthonuk. Megvannak,
meg vagyunk mi is, hittük, megmenekültünk, csupán
a csontjainkról leváló húsunk vallotta az
ellenkezőjét, s a rongyokba mártott jelen, mit a
múltunkból igyekeztünk renoválni, részsikerrel, s most,
 a sosem látott cél előtt, a szüretre váró felhőink
alatt, amikor az elképzelt jövőnk íze szánkban, „hol
 méz, hol áfonya”, majd végig nézzük, mert végig
kell néznünk, hogyan fut ki alólunk a föld, hogyan
robbannak ki szemünkből a csillagok,  hogyan
csorognak el a jajkiáltó fekete könnyek…

Nagy Erzsébet  

Látomás

Lecsorognak a papírról a sorok,
a nappalok is hazugok,
a lombok is sárgába öltöztek,
miközben remény-zöldet ígértek,
a virágok aléltan várják
a dércsípte reggeleket,
szirmuk ráncos, megöregedett.

Kávémból megszöktek a zamatok,
ajtórésnyiek csak a hangok,
rácsok között bujkál a fény.
Agyamban tömjén látomásokat
vetít az állandóság.

Csak a tükör valóság.
Az ragyog, és tiszta.

Pál Gabriella

ráncok mögött

gördülni a léttel

hinta titkába

bújó széllel

állni össze

tiltások mélyébe

vájva mint

szivárványba

mártva a színek

gördülni a léttel

lámpa fényén

olvadni semminek

mint kövér holdba

gazdátlan hideg

foszló rostú éjen

csorgatni a csendet

pamut árnyak

kékes oltalmába

sepregetni széjjel

fenyőtű hűs

szavakat

rojtosra ölelni

csillagokat

közéjük fésülődni

irgalmas renddel

míg hajnallá

mosdatott

álmokból kel fel

a nyári reggel

gördülni a léttel

ráncok mögött

kucorgó testtel

egyszer volt

mosolyokba nézni

s bennük csordulni el

ahogy cseppből

cseppbe

vénül a tenger

Pintér László

Halottak napján

 „…S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.”

/Ady Endre: Párisban járt az ősz/

Hogy mért nézem oly félve a halált?

Mert minden másodpercben megterem.

Nem kérdez. Kiszakít. S én, magvavált

gyümölcs, lezuhanok vad-hirtelen.

Nem szól, nem értesít, nem küld jelet,

rám dől e mázsás, kitágult jelen                    

s szememben a kerek, nyers döbbenet

igaz, gyermeki rácsodálkozás:

én jól tudom, hogy minden változik,

de nem tudom, mi az, hogy változás!                      

Az élet zsong, mint teltházas mozik

s minden másodpercben meghal egy ember.

Nem szól, nem értesít, nem küld jelet.

Érzem, magam vagyok a félelemmel:

Mondd, hogyan készítsem fel lelkemet?!

Rácsai Róbert

Őszi hexameterek

Szeptember

Szép az idő, tűnődő napfény játszik a kertben;
árnyát üldözi, mint a bohóc, és kergeti egymást
pár koravén, rozsdás falevél, míg tétova erdőn
készül aludni az ősz-ruha színű nyári világ, és
kis bogarat kerget két kései fecske az égen.

Október

Bokrok fáradt ágai áznak a hűvös esőben,
ködszita-permet hajnal-ezüstje borul takaróként
ház falain szaladó indák bronzszín levelére;
s rőtarany ékszerrel díszíti magát a liget, míg
mélyzöld színeivel büszkén áll ott a fenyőfa.

November

Színehagyott a világ, most fázva kiált a fa ága,
bús dala szól, citerázva beszél hozzánk, jön a tél. Nézd,
álmosan ásít zúzmara marta mezőre az óév,
s megveti ágyát, békén tér nyugovóra, amíg zord
szél idehozza az ősz legutolsó táviratát ma.

Szabó László Dezső

Az én hazám

Az én hazám a széles utca,

a háztetők, a kerítések,

az orgonák, illatos jázminok,

az útra hallatszó színes muzsika,

kis fűcsomó-,

az aszfalton csoda.

Az én hazám a buszmegálló,

a lámpaoszlop, és az utca vége,

a rét, ahol annyi vidám óra

emléke száll a hajnali ködökkel…

Ott fociztunk reggeltől estig, amíg láttunk.

A vakációk álmos melegében

heverünk a Kiserdő füvében.

Itt csókolóztunk először.

De jó volt!

Bizsergett bennünk az ígéret;

szép szerelemmel létrehozni létet.

Az akácok megértőn mosolyogtak,

és elkísért a vonat kattogása,

mintha szívünk zenéje

kattogna a sínen…

Az én hazám itt, látod, ez a város.

Nagy terekkel, miken őrt állnak a fák,

esténként a párok andalognak,

s mint pillangók a lámpák bűvkörében,

káprázva nézik egymást a csók után…

Az én hazám a Gellérthegy.

Messze néz el a Duna felett,

szétfújva párát és ködöt

a múltba tekint, s a jövőbe lát.

Az én hazám a vén, öreg Buda,

a Vár, - még mennyi sebe vérzik! –

A tornyok, bástyák, falak között felsejlő

véres, fájdalmas, dicső történelem.

Az én hazám ott távol integet : Csepel

köszönt, füstölgő kémények száza,

északról a Hármashatár-hegy

szívemet koronázza.

Hazám e táj.

Hazám a távolabbi

Észak, Kelet, Dél és Nyugat,

ahol magyar szót dajkál még a szellő.

Látom innen a kéklő Dunántúlt,

ínyemen érzem Badacsony ízeit,

Villány borától bíborlik szívem.

Szeged tanyái

kék álomként úsznak el felettem.

Hallom Debrecen borízű harangját,

amint száll a Hortobágy felé.

Pataknak ősi vára fénylik,

s egy sóhaj lebben a Bodrog vizén.

Hazám nekem az ékes Felvidék.

Ott születtem és ott dajkált Anyám,

ott szóltam először magyarul.

Hazám nekem Beregszász vidéke,

hol csikó kedvvel ültünk a csikóra

és pottyantunk le a puha porba.

És ódon Erdély!

Legendák szép vidéke!

Hazám nekem

megtartó erőnk tündéri éke.

A déli Végek szenvedései

itt lüktetnek az ereimben,

és fáj a sorsa

minden tiport magyarnak.

Hazám nekem, hazám e föld,

mit viharok ezerszer téptek,

hol annyi ármány,

és bűn ellenére

egyszer – talán –

egymásra találnak a népek!

Hazám – az emberek.

Emberek, kik nem rosszabbak, nem jobbak,

mint akárhol a nagyvilágban.

munkások, parasztok polgárok, utcaseprők,

buzgók, lusták, dolgosak és tekergők,

mindenki egy kicsit hazám nekem,

és itt hordozom benn a szívemen.

Jó itt nekem, mert otthon vagyok,

itt lélegzem, itt hiszek, itt csalódok,

itt imádkozok és itt mocskolódok,

itt szeretnek és gyűlölnek sokan

itt vagyok boldog és boldogtalan.

És a Szó!

Az édes szó, a Nyelv,

amely hímesen simítja értelmem és szívem,

legbensőmig hatol, visszhangzik;

csengők csillámló,

harangok bársonymeleg szava

formázza lelkem minden rezdülését.

A Szó! Durván és szelíd-szépen,

dicsérőn, vádlón, kérőn és merészen,

szemtelenül és alázatosan,

ármánykodva és gyalázatosan

valami szent, különös világot alkot!

A szó,  mondat, mellyel megszólítanak

Anyám nyelvén

a kórók és virágok.

Jó itt nekem a hétköznapokban,

és jó, ha lelkem lázongva sivít,

kutatva ősi, örök igazságot,

hősnek álmodva porszemnyi magam…

Jó itt nekem, s nem adnám semmiért,

hogy itt ringatott nyáridőn a rét,

hol leshettelek minden este édes,

hol hallgathattunk, ha az éj beszédes,

hol várhatok a buszra reggelente

barátaimmal csendesen csevegve.

Jó itt nekem, s nem adnám semmiért,

e kis Hazát, mely keblén felnevelt,

és hozzámnőtt, mint a kezem, vagy lábam.

Édes, keserves, szép itt élnem

ebben az én hazámban.

Szécsényi Barbara

tenyerünkből az ének

a szomjasszívűek hajolnak ma hozzád
hogy töltsd tele sivatagszemeik
hogy tenyerükből az áldást
ne kérjék vissza
s a fájó-finom ujjak helyén
a karmos végzetet
simogatni tudják

akik elszaladnak az esttel
és a világosságot magukkal viszik
hadd szeressük tompaságunkban
az ő fáklyafényüket
s ha felhőik vállainkra fújják
engedjük az esőket szépen hullani

legpuhább félelmeinkben
mosdassuk meg őket
és az érintéseik nyomán kinyílt árkok
szélére üljünk
és kívánjuk fényességüket
kik csillagukat messzi házba hordják

ahol megszorít minket a csönd
ott fonott karjaink mögül
lélegezzük ki a szomorúságot
és fölvert álmaink gyűrűit
viseljük éppúgy, mint az arcunkra omló
forró nevetést

szeressük a léptünkből kizörgő csontot is
és szilánkos kedvünkkel vájjuk magunkba
szép széles medrét
a bocsánatoknak

Szigeti Beáta

Vízió-foszlány

Holdszőtte kabátban megfáradt ajkunkból

allegóriát csókolunk. És ahogy rátapad

kihűlt bordázatunk íveire a vér,

a lét halványra gyűri az eltitkolt vádakat.

S míg az ópium-pára hasító halk

hangú sóhajok képében

kimászik idegrendszerünk

legmélyebb zugából: mi fényévek

őrült sebességével

zuhanunk a múltidő felhevült

ajtaját ledöntve a mennybe.

Pulzáló felület dermedt csönd-

sűrűjében színezett vízió-foszlány,

középről imára kulcsolt kezek

kérlelnek bűnfeloldozást;

egy felsőbb rendű hatalomtól,

Isten vagy Buddha által:

most töltse fel a zöldes terek

falában felizzó szívcsakrákat!

Álomba hajlik a perc-mozdulatlanság,

s örökké-re inkarnálódik reggelre az éj,

tölgyfakeresztjeinket testünkhöz szorítva visz

minket egymáshoz mind közelebb a lét!

Takó Ernő Attila

Szeptemberi ének

Lépett felém, de már lassabban,
mint az elmúlt napsütéses, forró hónapban,
amikor új kenyeret hozott-
tett asztalomra. Vöröses-tarka kalapot
és ruhát viselt, itt-ott sárga
fűszálak hajoltak, falevelek tapadtak
cipőjéhez. Arcán a mosoly
még varázslatos, tekintete is mámoros.
A szőlő szeretetét adta,
cipelte puttonyában, mustját kilocsolva,
pintes poharakba. És dalolt:
szüreti bál visszhangozta a domboldalon.
Fecskék, gólyák, rigók indultak
délre, hatalmas botjának suhintására.
Iskolákba lurkók, tanárok,
jelző csengőhangjára. A napra kacsintott:
...álmosan lejjebb szállingózva
a horizonton, sugarával beragyogta
a hegyeket-völgyeket, tavon
csónakázó, folyóparton élő, álmodó
emberek vágyait... Ajtókat:
melyek kinyílnak maguktól, kérő fohászra,
Ablakokat: ahol kicsókol
a Leány áldást nyújtva. A Vénasszonyok
nyara így megajándékozhat
minden teremtést fénnyel, lelki gazdagsággal,
mielőtt a hidegebb napok
bekopogtatnának. - Indulnom kell, búcsúzom.
Megveregette még a vállam
barátságosan, és továbblépett hervadva
az idő tengerén - a tejúton -,
hol hónaptársaival, Szeptember is látható...

Tátos Gyöngyi

Minek?

Néha kóborolsz álmok útjain,

Elűzöd fejedből a gondokat,

Szállsz felszabadultan, álmodsz ébren,

Minek? Miért csalod meg önmagad?

Aztán zuhansz le a földre,

Minden erődet összegyűjtve,

Húzod a gondok szekerét nyögve,

De sohasem hullnak a könnyek.

Szájad sarkába mosolyt ültetsz

Mit az erő és kitartás gyökereztet,

S rájössz, hogy éltél, hogy lehess

Értéket faragtál tetteiddel

Nem hagytad magadat!

Minden gondot legyűrt az akarat.

Álmodtál színes vigaszokat

Nem csalni, pihenni a súlyok alatt.

Vasas Marianna

Smaragd táj emléke

Szürkület szomorú csendjén
Őszi sugarakon átsejlő remény
Tovaszáll...

Nem öleli Nap a tiszta eget
Nem énekel rigó a világ felett
Sohamár...

Ágak forró násza többé nem lobban
Csak egy fagyos könnycsepp koppan
A földre.

Fák sziluettje jeges és sivár
Viruló szirmok hervadnak immár
Örökre...

Smaragd táj emléke megfakul
Élet visszhangja belehalkul
A szívbe.

Szépség szikrái bujdosnak
Lét-lángok hullongnak
Tó vizébe.

Madárdaltól dús táj
Kongása a lélekbe váj
Oly' szomorú...

S a Nyár sírján tovább ragyog
Mécsvirággal átitatott
Madártoll-koszorú.

Zajácz Edina

Menekülő magam

Menekülő magamat hoztam, vállam
ruhátlan sejtjeit, a játszó kínokban
selyem csontjait. Kifeszített vásznam
tévelygő sírása halkuló szádban
megnyugvásra lel és kitavaszodik.
Kietlen pusztán fedetlen vágy csendje
ölel, bennem kristályhangú nyár lakik
és virágzó szavak illanó kertje...
A gyertyák karácsony fénye áthevít,
csak nézel, sosem múló szerelemmel
és leomló hajamból csodát merít
illatod. Feloldozol életeddel...

Ázott avarban fülledő rettenet,
hiányod gyötrő magánya eltemet.