Egy évvel ezelőtt írtam az első versemet. Számomra az írás belső utazást, jelent. A tapasztalt események sajátos visszatükrözését. Jó ízlelgetni a szavakat, élvezni a nyelvünk gazdagságát, szépségét.
A vers olyan varázsszoba ahol a lélek lakozik.  Verset írni, csak a lélek mélyéről őszintén lehet. Egy, egy vers születése során felfedezem az elfelejtett dolgokat, rezdüléseket, érzéseket.
Esztétikai élmény is, amely szavakkal fest képeket, s zene, mert a szavak ritmusa elvarázsol, andalít.
Verseimben a gondolatot, pillanatot, s annak hangulatait igyekszem felidézni, keresni a külső és belső szépséget, a harmóniát.
Mi emberek olyanok vagyunk, mint Herakleitosz folyója, mindig változunk, magunkban hordjuk a múltat, s a jelent. Kíváncsian várjuk, hogy mit hoz a jövő.
2010-ben Hóangyal címmel jelent meg kötetem.

2011-ben pedig az Olvadó jelen című kötetem került az olvasók elé.
 

Valahogy belém szakadt a csend.
Haldokló, lombjuk hullató fákká
változtak a gyökértelen szavak.
Gondolatketrecem alján fekszem,
lettem temetetlen akarat.
Kővé dermedten járni sem tudok.
Úszom a fájdalomtengeren,
lassan, alattomban ölnek a
néma sikolyok

 
Csendes Alkony
 

Félve vigyázom őrzöm tündér álmod.
Hajad fénye régen ezüstbe váltott.
Kint a fákon kényes csipke cicoma,
Körülöttük kápráztató hócsoda.
 
Léted őszébe lobban még a szikra,
Tiéd az ifjúság édes titka.
Míg időd kincses ökle zárul lassan
Fiatal maradtál az alkonyatban.
 
Látod: csipke szárnya arcodra libben,
Hótündér táncolva keresi Istent.
Puha pelyhei apró fényjelek.
 
Csillogó hóálarc lábadhoz esett.
Varázsa illanó a szürke csendben.
Napod holdkabátján jégkönny didereg.
 
 
 
Zárványok
 
 
Fokozataim könnyben úszó
véglények,
fojtogató indákon kúszó
ígéret tekervények.
Létezésem furcsa zárványán
vacogó fogakkal állva
képzeletem kalitkájába zárva
sötét árnyék vetül hófehér falára.

Utamnak túl a felén a mezsgye
egyre szűkebb.
Nincs illúzió,
Vágya a beteljesülésnek.
Ócska cipőben oson
rút végzetem,
homokszemként folyik le a jövő
sivatagi létemen.

Circulus vitiosus, a múlt önmagába zárul
 

Hóangyal
 

Ha már elmenni kész a gyarló ember,
Leejti imádságos két kezét.
Belenyugszom értelmes türelemmel,
Egy szó álmaim gonoszul tépte szét.
 
Viselem sorsom remény nélkül büszkén,
Amit az Úr rosszkedvében rám szabott.
Ugrottam ezer ágon, tüskén;
Múlhat e lelkem nem hagyva csillagot?
 
Friss hóban angyalt formázok nevetve,
Hókabáton hagyok még egy kéznyomot;
Készítem lelkem a nagy döbbenetre,
Utam előtt félve, halkan zokogok.
 
Remélem rövid lesz és nem fog fájni,
Égi termekben a sok fény felragyog;
Átölelve szüleim, suttogom majd:
Édese Drágáim! Én is itt vagyok!
 
 
     „Ad astra per aspera”
(Tövises az út a csillagokig)