Nyolcéves korom óta írok. Első komolyabb verseim nagyjából egy éve születtek. Azóta szerepeltem az Éden Művészeti Hálózat két kisebb verspályázatán, illetve a Szinay Balázs szerkesztette Comitatus folyóiratban is jelentek meg verseim.

Az írás számomra mindig is lelki szükséglet volt: fantáziautazás, önfelfedezés; olykor szökés a valóság elől, papírba öntött sírás, ordítás. Ma már tudom, hogy sokkal több ennél: események és emberi életek csöndes megfigyelése, oldalakra-nem-állás, igaz gondolatok pártatlan, egyszerű átadása. Odaadás, mértéktartás, szeretet. Odaadás, mert neked írom – Magam. Mértéktartás, mert tudom, mikor és hová üssek úgy, hogy ne fájjon – de nyomot hagyjon. Szeretet, mert a vers: zene.  Lélekig ható szavak zenéje. Az pedig, hogy néha leírhatom ezeket a szavakat, számomra legnagyobb kegyelem és szeretet.

Elise

Füleket betöltő, hús-vér jelenés volt;
Rásimult, mint hűvös kéz, a szájra.
Úgy érkezett, mint meleg gyertyafények
A légpárnás, néma éjszakába.

Szoknyája szél, mely halkan felkavar,
Könnye csönd, a súlya ferde lépcső,
Int, vigyázz, mert hull, a húsba mar.

Szép alakját billentyűkbe írta.
Könny dalán az összes kottafej.
Az ujjakon át úgy rezgett a dallam
A zongorába, mint a szívzörej.

Nihilista lány

-Akarsz-e létezni feltételek nélkül?

-kérdezte tőlem a nihilista lány.

Téli reggel volt, gyűrött, tiszta,

S párnámra szállt sok elhányt lista

(Egy bevásárlócetlin ült talán),

S körülöttünk csak havaztak, havaztak

Az ígéretek és a levelek,

és olyan hazug voltam, olyan árva,

Mint lerombolt téren az utcatábla.

Ölébe vonta súlyos fejemet

(Ólmos voltam, mint részeg, hogyha hány),

S zokogtam: nem, én nem mehetek,

Bennem még lakik, még él egy gyerek,

Akinek még a nihil is: talány.

Aratás 2012-ben

Csontvetésben jár a szél;

Temetőket szántanak.

Szembe váj a Hold magánya,

Drótkötélre ránt a nap.

Vérközönnyel néz a fűzfa,

Minden kincsem kő alatt;

Ha felfordul, velem fordul.

Csutkalétbe fosztanak.