Zsefy Zsanett

Szenvtelen

Feketeribizli szemeket érlel az éjjel.
Hunyorgó csillagok.
Valamelyikében én
- valaha sokak eszményképe -
hallgatok.

Szökőkútból kortyol a hajnal,
s köp a tájra enyhítő harmatot,
de addig e sötétben hol
lelek menedéket?

Az utca fényhiányain
hangok borzolnak redőket
padon alvó vágyakon.

Vannak, akik már nem látnak,
és nem is hallanak.
Ironikus lúggal marom le magamról
a verejtékszagú koszlott szárnyakat.

 Csigolyáimból dalok rajzanak.

Már fel sem kelek.
Itt a holnap ugyanaz, akár a tegnap.
A ma szimpla másolat.
Vakolatszirmokról porózusan illannak
a kitakart részletek.
Tucatnyi én-szelet.

Az erekből elfogyott, minden vértest
vörös pipacsmezőbe menekült.
Halni bennem egy sem képes.
- Letisztult résben
könnyeket hurcol helyükön
a szomorú kék-szemű -.

Levegőben lóg a szívem.

Vajon hová vész büszkeségem,
és a szeretet,
ha szenvtelen rád rakódnak
mind porló álmaim,
ha kitakart testem benned elégett,
s a füst is elszáll a forgószélben,
odafentről meg már mindegy
kik jártak itt...?

Pataki Zoltán

Hachiko

Szóljon most dallamom

Ha felkavar vérző sebet,

S üvöltsön az nyughelyemen

Kit zivatar között éget

A banánajkú, zöld magány

Rút az arcom, s sorsom

Takarja méla gyászfedő,

De élhet még lepke s virág,

Míg alant millió dudva nő

S benne egy árva ténfereg

...Te, mint néma szobor

Fekszel az univerzumon,

S a csillagok csak vonatok

Kik átrobognak szavakon

Ha imám közeleg feléjük

Csak a lányt várom én,

Csak éjjelekbe olvadok

Míg evezek tengerén

S időkön túl vágtatok

Wittinger József

Rohanás az életünk

Gondok barázdálta arcok, teher a vállakon,

Tükörbe nézve, komoran kísért a szánalom.

Arctalan képek, fésülésre váró szófonat,

A sorban állva megszakad e kínos gondolat,

Miután az átjáróban átrobog egy vonat.

Nyíló sorompóra lel a reménység fohásza,

Zúgó széllel posványt keleszt a bús kor kovásza.

Óh, mennyi baljós figura szaggatja az utat,

Elhagyva a tegnapot, talmi jövőben kutat,

S a máról is lemarad, mert jön majd egy új vonat.

Miért van ez így? Hoz felém a szél egy dallamot.

Hát tegyük szebbé a mát, boldoggá a holnapot!

Legyen hitünk! Legyen bennünk az alábbi tudat:

Az univerzumban az emberi élet annyi csak,

Mint mikor az átjáróban átrobog egy vonat.

Dornis Szilvia

Gyászolj Anyám!

Pengeéles könnycsepp arcomba vág

A jeges szél sebeket mar rám.

Görbülten lépek utamon homály,

A múlt elhamvadt felhőkkel gyaláz,

Mozdulatlan méhed ringatom, már

Ne várd, megfogant benned a halál.

Kísérj el!

Ítélj el!

Találd meg léptem nyomát.

Megyek a vesztőhelyre.

Gyászolj Anyám!

Fájjak, ahogy a világra hoztál,

Verítéked fojtott, ordított szád,

Kilöktél testedből, sírva táplált

Véred, éj-sötét koporsóm voltál.

Mostoha létben néma gyermeked

Térdre borulva kiált kegyelmet.

Emelj fel!

Temess el!

Síromon hervadt virág.

Megyek a vesztőhelyre.

Gyászolj Anyám!

Vízhordó Katica

Szálkás simító

Kegyetlen zúzmara feszíti az élőket.

Fejsze sújt a fának egyenes törzsére.

Igaz hős tölgynek, nem érteni szavát.

Isten! Nem hallod a léleknyúzó sikolyát?

A hazug szóban edzett fém,

Kegyetlenül vájja a tövénél.

Hazád fiát irtod, te gaz fejszenyél.

Lendül az áruló, újra csap a balta.

Népednek gyilkosát szolgálod te satnya.

A favágó tenyerébe köp. –Nem elég. Még!

Utolsó csapásul, búcsúzz el hazádtól.

Gyökered itt marad, törzsed elhasználom.

Majd ríva borul, a fagyos föld ölére.

Nem várt tavaszt hoz rá, az idegen törvénye.

Hiába érinti kérgét, az anyaföld illata.

Forró nyárban kínpárája lebben, száradva várja

Mi lészen a vége eme gyalázatnak.

Ősszel az újgazda, több részre hasítja.

Kegyetlen kezek közt születik halála.

Gyalu alatt kínozzák, derekát a fának.

- Jó lesz simítónak. Elkel a vásárban.

Szobafestő cseréli hazug barátságért.

Becsapott testét, karcos kövek tépik.

Ó ha, szétszakadt szálkás szíved tudná!

Bíz gyökeredből, tucatnyi testvér éledt.

Reményt hozó kikelettel, sebeidből nőve.

Véreid kitartanak! Érted, ha kell az égbe érnek.

Évről évre levelet hozva, üzennek a világnak:

Nem felejtünk soha!

Vörös Judit

Búcsúzik a nyár

Arany sugarával
elillan már a nyár,
odébb áll csendesen,
tűnik az illatár,
hallgatom búcsúját,
tücsökhangon szólal,
lassan tovább oson
minden múló nappal.
Átadja majd helyét
a termékeny ősznek,
s eljövendő napok
új álmokat szőnek...

Tudom, visszatér, hogy
szívembe költözzön,
s újult ragyogással
fényárba öltözzön.

Ádám Istvánné

Október

Beköszöntött az ősz a parkba,

a pipacsos nyár helyét foglalta.

Rozsdás levelek zizegnek a fán.

Szél ébred, átszalad a parkon

a sárga ősz nyomába.

Gyöngypára száll a tóra.

Siklik felette a távolodó fény.

Mélység, és magányosság tüze

ég bennem,csillagban,holdban ragyogó.

Az esős szél arcon simogat.

S az ősz belesimul a tájba.

Sétálok a lehullott avarban.

s már nem gondolok a nyárra.

Simon Szilvia

A tenger
 

A tenger hív
ezerféle széllel
viharos, habzó
szenvedéllyel
kék-zöld hullámok
söpörte Vízi-Palota
tornác
hol megannyi növényke, hal, kavics,
homokszem,
csigaház
tornáz
meg-megremegve
szétválva-összebújva
a tengeri mormolás
állandó
mozgásába
hullva,
hol ott lebeg az Úrnő
Vörös Korall haja
hol átsejlik a
parti sziklákon
visszavert
habok
moraja,
hol csupa hang,
zizzenés,
fütyülő
sziszegő
csikorgó
hangmontázs
szülte rezgés
rajzik
körbe-körbe,
hol, a meleg átfolyik
könnyű-hűvösbe
..hol
a Nap áttetsző
teste a vízpermetbe
esve
táncol,
hol a lélek-kapu
mámor
felderengve
csak
úszik..
úszik..
s
szabad,
szent
álmokat
halászik
lenn,
a mélyben,
a kékben,
a zöldben,
az Úrnő fonta
tengeri gyöngyben!

Török Stenczer Enikő

Vétkesek közt..

Nem foggal-körömmel,

sem acél ököllel,

szavakkal vívunk mi

szörnyű-nagy csatát!

Feketén gomolygó,

démoni tüzekkel

Hamuvá égetjük

a szeretet himnuszát!

Hát fel a fejjel,

Cinkosnak nem jó lenni!

A vétkesek csak sunnyogjanak

Mi emelt fővel fogunk fejjel a falnak menni!

Gyalus Éva

Ősz

Éjjeli lepke, fenn az egekben táncot járva

ősi szívekben szárnya megrebben tán.

Álmosan fekve, szétterpeszkedve a fele rét.

Bája-tenyere óvja a benne rejlő mesét.

Zúzmara csípte erdei szánon a nyári hév,

téli idő jön, hűvös fuvallat a szél.

Fárad a cincér, rekedt a hangja hisz vén,

pár fagyos nappal, alszik a hős vitéz.

Őszi kelepce, bő avara nevetve zenél,

fája, ágat rázva hullik szerteszét.

Csókja a dérnek, ledér lepelében a fény.

Új tavasz kél majd, megújul a vér.

Kiss Mira

Őszi kép…

Ablakom előtt hull

fáról sárga levél,

vékony gallyait

tördeli a szél.

Csupasz ágai súgják,

nemsoká' itt a tél.

Gondolatban arcomat

már megcsípi a dér.

Múlik az ősz, emlékül

itt hagyva néhány

korhadt levelét,

s a fák koronáin

kivirágzik a jég.

Káldi Zoltán

Bohóc

tépett ecsete van a festőnek

az értelem néhányunkban kószál

korcs emberteremtmények felnőnek

aberráció szele szabadon száll

torz cenzúra alatt vegetálunk

ellepnek minket a csótányok

magyar földet, vizet elherdálunk

félresiklott világunk, kóválygok

a közömbösség hálójába tespedtünk

antiszociális ködben kihűlt érzés

milyen volt, mikor még szerettünk

individuális magánlaksértés

kommunizmusból vedlett kapitalizmus

szabad szellemek anarchikus orgiája

még egy vérben tocsogó "izmus"

ez lett a mi sorsunk kálváriája

tonnányi szemét zsugorodó agyunkban

régi jelszó: támogass, tűrj, tilts

így kerestük a bajt önnön magunkra

mert váltottunk: háborgass, űzz, irts

a termékeny jövőkép rég eladva

nem veszik hasznát ennek a majomnak

makoghatok én, a szám bevarrva

bohóca vagyok a társadalomnak

Farkas Bea

Augusztus

Akkor is táncolok, vigadok az éjjel

Ha kihűlt szerelem testén megszűnök

Ha vágyak, remények szárnyaszegettek

S csak a konok szerelemvágy üvölt

Akkor is vágyom, álmodom a hajnalt

Ha minden szánalmas sötétségbe borul

S a fagyos nappal azonos az éjjel, mert

Akkor augusztus huszonkilencedike volt

Bár már harmatot sem lehel az éjjel

S a nappal izzó heve emlék nekem

Zsigereim vágyva érzik még a mézet

Hova tűnt a nyár?

Akkor is táncolok, vigadok a széllel

Míg lágy érintése hűsen simogat – mégis

Lázas homlokomon gyöngy-verejtékkel

A jövő árnyéka taszít!

Szentes Zsófia

Labirintus

Útvesztők halmaza, kusza körjáratok,

Ismétlődő forgás, az életbe zártatok,

Úgy érzed nincs kiút és az idő halad,

A gyenge elbukik, csak az erős marad.

Körhinták tűnnek fel, szembejönnek veled,

Csábító zenével adnak neked helyet,

Nem tudod, hogy valódi-e ez a dallam,

Vagy csupán lelkednek pusztán babonázó balzsam?

Nem hihetsz a szemnek sem,

Minden kecsegtető,

Csak szédülsz és az észvesztő zenében,

A muzsika remegtető.

A fény eltűnik, fénytelen árnyak jönnek,

Riadtság, szorongás, bánat, sötét szörnyek döfnek,

Keresed a csemetéd, óvni próbálkozol,

Bizakodva imádkozol, halkan kiáltozol.

Nincs melletted senki, csak árnyak suhannak,

Rád néznek, majd a mélybe zuhannak,

Ismerősnek tűnnek, vagy csak láttad talán,

Mikor még a csillogó fény csillámlott a haján?

Segítség kellene, de erre hiába vársz,

Újból a labirintus, útvesztőjében jársz,

Csilingel egy dallam, ismerősnek tűnik,

Ritkul a félhomály, a ködfátyol megszűnik,

Jajveszékelsz csendben, várod a csodád,

Újból megpillantod gyermeked mosolyát,

Megtalálod lelked társát, végre szembetűnik,

Hinned kell neki, addig, míg a lét letűnik.

Nagy Zsuzsanna

Patak
 

Elcsorgó napok monoton hídja alatt
mélységekbe búvó titokzatos patak –
sodrása pulzálva emelkedik s apad.
 
Gátat tör, félénken visszariad, vacog,
kavicsok fogai szürcsölik a habot, –
látom hömpölyögni a lemenő napot.
 
Örvénytükrében a szív furcsa fadarab:
felkapja, ledobja, sodorja áramlat
s az erőtlen leszázalékolt akarat.

Felém-úszó arcod álmaim farvizén
csobogó varázslat, megcsaló égi fény:
lelkembe-fodrozódott lázadó szirén.

Földi Erzsébet

Olvadó idő

Ez az a meleg már
enni sem lehet kifolyik
szemed űrén át az agyad
gondolat nem marad
szárazon a koponyád
mélyén egy véglény
esőért kiált kiálltad már
a próbát de hiába porolod
a strófát a pixelek olvadva
csorognak szenzorok
ujján megáll a levegő
új holdra vár a sarki
lámpa fénye és felhőt
álmodik a kopott bolond.