Szabó Erika

Elkondult harangok

Bolyhos szőkén nyugszik a nap,
asszonyi fátylát teríti széjjel,
egy vén harang kondulja torz dalát,
míg a lélek hörög halk rezzenéssel…
Bús szellő telepszik szénszínű hajával
a rozsdaszagú őszre, vak botjával
nyargal a vágy, hogy a fájdalmat
fészkéből rühes csontjáig kiűzze.
Kályhából izzadt félelem ropogás,
meghajlik a csend, súlyos mennycsapás,
illatok, fények, haldokló emberélet,
holnap elveszthetem menedékem.
Két szájból sírnak a gyermeki álmok,
ki öleli át majd kékkel a nagy világot,
ha viszed mit hittel, kérges tenyeremmel
ringattam, mint puha jászolt?
Csörgettem pénzem,
még tudtam, még vártak…
még pirkadatkor cipőm koppanása
ébresztőt fújt a szertelen éjszakáknak,
míg gyáram kénes füstje
kacskaringót rótt az ég füzetére,
néztem fel… Fel, mosolyogva, szállva,
csodákat festettem…s most fázva,
kullogva, bicegve, fájva
szemem  könnyóriása tapad a jövő porába,
ujjaim közt csorog a kétely,
kölcsön vettem egykor.
Kölcsön adtam éltem.
Szánalom vizéből kortyolom napjaim,
nyomorba hullunk, eltörünk,

s hantjaink hordja majd holdfény
szonátája, akartunk, de a remény
viaszt csorgat magányára…
 

Pál Gabriella

őszül

mintha más ideje volna az estnek

csendbe karcolt élek a házfalak

álmos csikkjein koszlik az utca 

errefelé egyszer láttalak

felszabdalt részeid összeállnak

mázként kenődnek a kövér holdra

ismerős léptek korcogva hívnak  

de az arcod másvalaki arca

szemeinkben csillagok mállanak 

kérges dacra amit növesztettem

táncolni kezd a múlt a fasorban

szakadt leveleken fagy a szívem

Szabadi Lívia

Időkoldus

Dőlt falakkal megtört utcaképet
alkot, s ablakán távozó élet
keresné újra az elmúlt időt..
mint rongyos ruhát, mit a perc kinőtt,
úgy hordja magán létét az idős
és otthona!

Vén matróna, aszott öregember
arcán sóváran hullámzó tenger
gondolat, vállán pedig az élet
súlya játszik erőpróbát, érzem...
szíve-lelke ezer sebből vérzik!
Csak egy szoba...

"Ennyi, nem több, mi megmaradhatott
a szorgalmas évekből, Aranyos!"
- mondja, motyogja lassan totyogva,
arcáról könnycseppet töröl, hogy ha
nem látja senki, tűnő álmokat
elzokogva...

Fájdalom, magány ellen harca dúl,
de mosoly, zokogás halálba fúl
egyszer, mikor Istene pálcát tör
koros, deresen bús feje fölött,
s költöző madárként teste körött
elandalog!

Lia Lombardy

/Jutkának szeretettel Júliától/

Jer, ecset, jöjj a kezembe!

Forogj, táncolj, kacagj!

Gyengéd ujjaim átkarolnak,

varázsolj képet a vásznamra,

a fantáziámmal,

vágyaimmal színezd be!

Ékes-piros, koronázd meg érzékiségem,

hadd égjen e tűz, hogy

varázslatos energia dús színedben

szenvedélyes,

szilaj vágyam elmerüljön,

kielégülhessen.

Te, zöld,

a reménység színe

adj hitet,

repíts a szél szárnyán a végtelenbe!

Fesd a vásznamra bátran, hogy a holnap jobb lesz.

Írd be nevem a történelembe!

Az örökkévalóságban hadd ragyogjon

a szerelem lángja a festészet iránt.

Soha ki ne aludjon.

Jöjj te kék,

a víz,

a levegő

az ég szimbóluma.

Te vagy a mindenség,

te is alkoss!

Nélküled élni képtelenség.

Hozz harmóniát az életünkbe!

Nyugtasd meg lelkünket,

adj önbizalmat,

erőt utunkhoz!

Gyújts szeretetet a szívekbe!

Sárga,

te gyönyörű,

akár a Nap fénye.

Csillogj, ragyogj,

te vagy testünk, lelkünk felmelegítője.

Jókedvre derülünk tőled,

boldogok, önfeledtek leszünk.

Optimisták.

Oh, te sárga,

téged nagyon kedvelünk.

No, te fehér!

Ártatlan, tiszta szín.

Akár a kisgyermek mosolya.

Hintsd el a világban,

hogy semmi nincs hiába.

Mindennek megvan a miértje.

Szeretet nélkül nincs élet se.

Fekete, ne szomorkodj,

te vagy az elegancia!

Igényességet sugárzol felénk.

Amikor szomorú a szívünk,

bizony feketébe borul a lelkünk.

Mint ahogy a sötét a fény testvére, kiegészítője,

a fekete színnek is meg van a saját szépsége.

Szerelmetes ecsetem

szivárványszíneiddel

repülj a messzeségbe!

Vigyél boldogságot,

színt a szomorú szívekbe, életekbe.

Köszönöm neked univerzum,

magasabb intelligencia,

hogy szunnyadó álmom valóra válthattam,

hogy nem élek hiába.

A szivárvány csodás színeivel megfestve

örökké élni fog a festményeimben.

A művészet csodája

munkám gyümölcse.

Szeretetet hint el a világba.

Békét, boldogságot gyújt a szívekben.

Örökké ragyogj te piros, te sárga, te kék!

No meg te ártatlan fehér és te fekete!

Hisz így együtt, összefogva,

szerelmesen összesimulva, egybefonódva,

az életekbe gyönyörű színeket hoztok.

A képzelet szárnyán

csodás képeket varázsoltok,

melyek örök értékek a festményekben,

halhatatlanok maradnak a szívekben,

az emlékezetekben.

Kiss Lajos

Isten mostohája

Fő Úr, ide a szegénységet, nem hallja, rendel,

piszkosul kéne!

Csak eleget hozzon, hadd lássuk, kintről befér-e?

Kuckónyi hajlékban jó vendég a meleg és ünnep a kenyér,

hétköznap a szájból az áldás, mikor  a szomszéd betér,

s abroszt az asztalra, ha a koldus enni kér!

Kártyát, ha mondom, osztok,

Ma Ászt kap mindenki, s Királyt,

míg az asszony bort hoz!

Öreg, te meg verd a citerádat,

Hallják a pribékek, itt száműzött a bánat

Hadd törje fejét, ki hogyha fél,

Látván az ember még vígan él.

Ide a szegénységet,

a dudva nő, az  ugar fukar,

kapcát a lábra, kaszát a kézbe,

hadd legyen a világ rendre vágva!

Hajoljon a derék a búzakalásznak,

S ne holmi kétnyári királynak!

Díszbe az asszonyt, ünneplőbe!

Nem járja a kelme, a jó szó hímezze,

az legyen az éke!

Csak hallja, hogy szép még,

a szó a gyönggyel felér,

ha a kútról vizet hord be, kendővel a fején.

Tanító, ha fiad kérdőre vonja:

- Ez a pimasz gyerek megint az igazat mondta.

Szólj a tanítónak, ahol ő áll sorba,

zárva van a kofa a pokolba, van dolga.

Árulj el, kérve kérlek,

magadért, a Keresztre,

hogy bátran lehessek az ember feszített teste!

Hibádzik az, kinek jól van sora, körülveszi a cicoma,

s nem fér hozzá az Úr soha.

Megfizettem én is, adtam érte árat

hogy közénk imádkoztam szerelmet, földet, s házat

s hogy mások bűnéért lettem feszített fiad,

pedig a magamét motyogtam súlyom alatt.

Hát, feszítessék, mert a jajszó igaz

És hol jár a harminc ezüst, a hajnal kit akaszt?

Becsüld a lángot, ha a gyertyával hálna,

szobádba fényt szül perzselő násza.

S ha kell majd húsába mar a fának,

s a kemencébe magát kitombolva,

Reggelre parázsként nyugszik

és kacsint a cipóra.

Kuckónyi hajlékban jó vendég a meleg és ünnep a kenyér,

hétköznap a szájból az áldás, ha a szomszéd betér.

Szemernyi gondolat, telik az irka

közeli emlék a kalendáriumba.

Hogy is volt tegnap, papa, amit olvasott?

Onnan folytassa, hova könyvjelzőt rakott!

S nem veszünk mundért, s kalapba nem teszünk tölgy ágat

mikor az ólba ölni megyünk, s kezünk közt kimúlik a szeretett állat

aztán nem mondunk ódát dicső szavakat, csak egy rövid imát

mikor az asszony a családnak vasárnap enni ád.

S testvér, ha a táv nem elég, itt van az út:

Ősztől a tél, téltől a tavasz, tavasztól a nyár…

Az utazó, ha helyben is áll, a világ azért idejár!

Minden megvár, visszavár... talán,

hisz levelet küld az ősz is a nyár után.

Hát utazzunk, korán kel, ki utazni vágy!

Vasárnap áldozunk, s mondunk imát,

Hogy ez ország itt, s ott fenn a miénk legyen!

Hisz annak szűk ez a bolygó,

Ki hitében, a sorba nem utolsó.

Nézd csak, éled a dédi, az ostyáért beáll,

csengetésre ébredt a prédikáció után.

Csillog a szeme, hogy örül a lelke,

ebédre hazaér, s majd a feketét levetve,

riadva meginog, jól gyónt- e, tényleg?

Lehet hogy kihagyott egy aprócska vétket.

Kicsit bűnbe eshet, az üdvözlégyből futja,

A sarokból lesi, hűl-e már a prósza.

Te meg legény, lám hajtanád fejed ölre, mosolyra lányra

S haragszol emberre, világra, virágra?

Nem fiam, te, te nem vagy szegény,

Mert minden úgy volt, akkor, ott, amit elképzeltél

Ha kimondták: örökre, megvárlak

S fájt a szó szívnek, madárnak fának

Hát eridj, tépj kertben virágot, jácintot, kéket,

S szaladj,- hátha a boltnál várnak!

Ha mégsem, hát köszönts a boltosnak akkor is szépet

Ma talán más dolga akadt a lánynak

S ha szolgálni mégy mégis, messzire kalandra

Légy büszke  koldusra bolondra

És arra is, ki a faluba az első pofont adta

Ne szégyelld, ha könnyed arcodon legördül,

Ha Anyád hangját véled hallani a csöndből!

De mielőtt balgán távolra menne az, akit szültek erre a helyre

Osztozzon vélem arra kérem, hiszen a vérem, testvérem

A részem, ha férfi a pincértől kikéri, s ha szegény, megérti

Érdemes itt, ezért térdelve mondani egy imát: Te értem én érted

Fő Úr, nem hallja, fizetek!

Hát haragot hozott szegénység helyett.

Eleget, osszon azt kérdtem, befér-e?

Nem, hogy így süsse ki indulat hevébe.

Kuckónyi melegből a férfi bálványt törni kél,

Fizet, aztán mindig hazatér

Isten az embert, s az ember bálványt teremte.

Szép?!

Isten unokája, Isten mostohája.

Szűcs Gyuláné

A  slambuc          
 

Versenyben több csoportban,
vagy egyedül magában,
fő sül, sül fő, sülve, főve együtt vannak:
mert összebújt a burgonya a tésztával,
csusszan ide, csusszan oda.
 
Zutty, nyakon zúdítanak.
mondja a tészta a krumplinak,
piros porral, szól a  só, ez most
kalocsai népviselet, vagy Tápéval határos szögedi
avagy téglagyári vörös, a kabai?
 

Így szól a kondér: alattatok vaj vagy zsírkorcsolya,
teljesen mindegy valami ellepett,
ezt látni kell micsoda ízes zagyvalék lett belőletek,
színtelen, szagtalan löttyel nyakon is öntenek.
Egy öreg, egy ifjú tette ezt,
vagy eső felhő tréfált veletek?
 

Szállnak a légben a gőzkarikák,
koccintanak a kacsók és a mancsok,
a lapuló légüres tányérok felett.
A szalonna zsírja serceg még egy picit,
már alig bírja szusszal,
kint kopognak a szemek, itt lent
a bogrács feneke felett minden éden
 

Az ízek egybeolvadva szelídülnek, vadulnak,  
mert faszén táplálta lángnyelvek forognak,
passzióból csárdást járnak, egyet balra
kettőt jobbra, vagy fordítva,
lepirítva megforgatva, harmincháromszor járd
a táncot újra, meg újra,
slambuc főzés törvénye  mindezt előírja!
 

Ha már kellően korog a gyomor,
egybeáll, vagy ül, vagy fekszik,
ezt majd még eldöntjük,
csak a tálalást végre már megkezdjük,
könyörgöm, „sóherek”,
egy maréknyit, no még egyet,
ide nekem, had egyem tele vele a begyem.
 

Jó madár, rossz madár vagyok én is,
mint kegyelmetek, gyertek ide ti is gyerekek,
kicsit csíp, kicsit mar, nem sav ez és nem lúg,
a szelíd ló meg nem rúg,
csak a Bözske, ha fejik, ha a tejét tőle elveszik.
 

Végre a kondért ide az asztalra felteszik,
picike kanállal porciót osztanak. Nosza,
szaladj magyar jó falatból ki ne maradj,
a borravaló úgy is elmarad.
 

Fenséges sok-sok jó falat
most az emberek szájába halad,
ha vége lesz a főzésnek, az evésnek,
az ivásnak, akkor majd
sipirc haza a vidám társaságnak!

Rácsai Róbert

Októberi litánia

I.

Csendes az ország: oly néma,

Mint fagyott mezőn a széna,

Se szín, se fény, se hang;

Se sötét nincs, se világos,

És a szív is oly magányos,

Mint a templomharang.

Senki se felel. S mint szent rom,

Áll még ez a régi templom,

Ahol gyónni szoktam;

Nem szól benne most gyászének,

Csak lobogva-sírva égnek

A gyertyák titokban.

Csak egyetlen templom maradt,

Ránk boruló nagy ég alatt,

S üresek a padok;

Hol megtaposva és félve,

Dadogva és földre nézve,

De imát mondhatok.

II.

Csak holtak, amerre nézek,

Merevek, s viaszfehérek,

S a terror szónokolt;

Vörös láng emésztett mindent,

Gyilkolt, rombolt, amerre ment…

S a bosszú hátra volt.

Felállt a háromszáz bitó,

És a sok bitang áruló

Markába nevetett;

S míg százak nyakán kötél volt,

Ültek ők vad, győzelmi tort

A halottak felett.

De nem, nem történt hiába,

Büszkén mentek a halálba,

Gerincesen s bátran!

Gyáván kegyelmet egy se kért,

Vérük adták a hazáért,

Mind a háromszázan!

Nyughelyük csak jeltelen sír,

Ott hever mind a sok mártír,

Arcuk lefelé néz;

Szögesdrót a csuklójukon,

Felettük csúf, szürke beton,

S testük marja a mész.

III.

Voltak, akik elfutottak,

S lettek űzött nyomorultak,

Bujkáltak sebzetten;

És egynek sem volt otthona,

Csak sírtak, hogy „Haza! Haza!”

Ott, az idegenben.

Sokan ott vesztek a harcban,

Vagy a börtön mélyén lassan,

S másnak a kín jutott;

Vitéz férfiak, bátor nők,

Itt maradnak velünk, mert ők

A halhatatlanok.

S itt vannak, bár elmentek rég,

Jutalmuk örök dicsőség

Ott a Mennyországban,

Mert lelkük immár Krisztusé,

Tisztán léptek az Úr elé,

Mind a háromszázan.

Balássy Péter

Balaton

Balaton – óriás kagyló.

Messze-messze zúg a tihanyi harangszó;

a csillámló víztükörben

fürdik a Hold.

Leszállt az est,

Tüzek gyúlnak az égen.

Fűzfák, sások alja

álomba ringatja lakóit.

A nádasban békák mulatoznak

a Csali Csárdában.

Betakar üde leheletével az Éj.

A mólon szerelmespár andalog

kéz - a kézben

összebújva a rejtelmes éjben.

Berek alján ezernyi nádtündér hajlong

mezítelen a fodros víztükörben.

Fejük fölött glóriaként ragyog

az ezüst korong.

Szűz testüket szellő cirógatja.

Karjukban otthonra lel a réce.

Riogatja a fészkelő madarakat a vércse.

Gém szunnyad a sás tövében némán.

Kertek, erdők illata keringőzik a friss szélben.

Fű rejtekében tücsök zenél árván.

Betakar mindent a lassan felszálló pára

 a víz fátylas tükrében.

Az éj csöndjében karod átölel,

nedves csókkal itatod át ajkamat.

Bőröd bársonyos hűs forrása,

öled hullámzása,

melled, csípőd játékos tánca

bódító álomba ringat.

Tündéri vízi bölcsődben pihenek

angyalszárnyadon.

Hullámgyűrűk alól kidugja fejét a sikló;

mélybe merülve elrejti titkunk,

ezernyi álmunk

a Balaton.

Fejem ölébe hajtom.

Részegítő bor cseppjeit ízlelgetve

csodálom a messzi tájat.

Forog körülöttem minden.

Éj tündére festi bíborra s lilára

az ezerszínű tájat..

.

Oh, angyali béke, örök álom!

Te altass el!

Szeretnék tiszta eged alatt megpihenni.

Koporsóm a hegy, Badacsony

szirtjei siratják  éltem s ifjúságom.

Füreden a Tagore sétány fái

hajlongva suttogják büszkén:

itt élt és pihent a költő.

Levelei zizegik hírnevét.

Sekély partod lágy fövenyén

Szirének hívogatnak.

Selymes karjukkal simogatnak 

s egyre beljebb húznak a mélybe.

Lassan csend vesz körül

s eltűnök az éjben

Vágyak Tengerében.