Lánglelkű költők - Döntős 60 vers 1. rész
2012.11.04. 18:39
Szabó Erika
Elkondult harangok
Bolyhos szőkén nyugszik a nap,
asszonyi fátylát teríti széjjel,
egy vén harang kondulja torz dalát,
míg a lélek hörög halk rezzenéssel…
Bús szellő telepszik szénszínű hajával
a rozsdaszagú őszre, vak botjával
nyargal a vágy, hogy a fájdalmat
fészkéből rühes csontjáig kiűzze.
Kályhából izzadt félelem ropogás,
meghajlik a csend, súlyos mennycsapás,
illatok, fények, haldokló emberélet,
holnap elveszthetem menedékem.
Két szájból sírnak a gyermeki álmok,
ki öleli át majd kékkel a nagy világot,
ha viszed mit hittel, kérges tenyeremmel
ringattam, mint puha jászolt?
Csörgettem pénzem,
még tudtam, még vártak…
még pirkadatkor cipőm koppanása
ébresztőt fújt a szertelen éjszakáknak,
míg gyáram kénes füstje
kacskaringót rótt az ég füzetére,
néztem fel… Fel, mosolyogva, szállva,
csodákat festettem…s most fázva,
kullogva, bicegve, fájva
szemem könnyóriása tapad a jövő porába,
ujjaim közt csorog a kétely,
kölcsön vettem egykor.
Kölcsön adtam éltem.
Szánalom vizéből kortyolom napjaim,
nyomorba hullunk, eltörünk,
s hantjaink hordja majd holdfény
szonátája, akartunk, de a remény
viaszt csorgat magányára…
Pál Gabriella
őszül
mintha más ideje volna az estnek
csendbe karcolt élek a házfalak
álmos csikkjein koszlik az utca
errefelé egyszer láttalak
felszabdalt részeid összeállnak
mázként kenődnek a kövér holdra
ismerős léptek korcogva hívnak
de az arcod másvalaki arca
szemeinkben csillagok mállanak
kérges dacra amit növesztettem
táncolni kezd a múlt a fasorban
szakadt leveleken fagy a szívem
Szabadi Lívia
Időkoldus
Dőlt falakkal megtört utcaképet
alkot, s ablakán távozó élet
keresné újra az elmúlt időt..
mint rongyos ruhát, mit a perc kinőtt,
úgy hordja magán létét az idős
és otthona!
Vén matróna, aszott öregember
arcán sóváran hullámzó tenger
gondolat, vállán pedig az élet
súlya játszik erőpróbát, érzem...
szíve-lelke ezer sebből vérzik!
Csak egy szoba...
"Ennyi, nem több, mi megmaradhatott
a szorgalmas évekből, Aranyos!"
- mondja, motyogja lassan totyogva,
arcáról könnycseppet töröl, hogy ha
nem látja senki, tűnő álmokat
elzokogva...
Fájdalom, magány ellen harca dúl,
de mosoly, zokogás halálba fúl
egyszer, mikor Istene pálcát tör
koros, deresen bús feje fölött,
s költöző madárként teste körött
elandalog!
Lia Lombardy
/Jutkának szeretettel Júliától/
Jer, ecset, jöjj a kezembe!
Forogj, táncolj, kacagj!
Gyengéd ujjaim átkarolnak,
varázsolj képet a vásznamra,
a fantáziámmal,
vágyaimmal színezd be!
Ékes-piros, koronázd meg érzékiségem,
hadd égjen e tűz, hogy
varázslatos energia dús színedben
szenvedélyes,
szilaj vágyam elmerüljön,
kielégülhessen.
Te, zöld,
a reménység színe
adj hitet,
repíts a szél szárnyán a végtelenbe!
Fesd a vásznamra bátran, hogy a holnap jobb lesz.
Írd be nevem a történelembe!
Az örökkévalóságban hadd ragyogjon
a szerelem lángja a festészet iránt.
Soha ki ne aludjon.
Jöjj te kék,
a víz,
a levegő
az ég szimbóluma.
Te vagy a mindenség,
te is alkoss!
Nélküled élni képtelenség.
Hozz harmóniát az életünkbe!
Nyugtasd meg lelkünket,
adj önbizalmat,
erőt utunkhoz!
Gyújts szeretetet a szívekbe!
Sárga,
te gyönyörű,
akár a Nap fénye.
Csillogj, ragyogj,
te vagy testünk, lelkünk felmelegítője.
Jókedvre derülünk tőled,
boldogok, önfeledtek leszünk.
Optimisták.
Oh, te sárga,
téged nagyon kedvelünk.
No, te fehér!
Ártatlan, tiszta szín.
Akár a kisgyermek mosolya.
Hintsd el a világban,
hogy semmi nincs hiába.
Mindennek megvan a miértje.
Szeretet nélkül nincs élet se.
Fekete, ne szomorkodj,
te vagy az elegancia!
Igényességet sugárzol felénk.
Amikor szomorú a szívünk,
bizony feketébe borul a lelkünk.
Mint ahogy a sötét a fény testvére, kiegészítője,
a fekete színnek is meg van a saját szépsége.
Szerelmetes ecsetem
szivárványszíneiddel
repülj a messzeségbe!
Vigyél boldogságot,
színt a szomorú szívekbe, életekbe.
Köszönöm neked univerzum,
magasabb intelligencia,
hogy szunnyadó álmom valóra válthattam,
hogy nem élek hiába.
A szivárvány csodás színeivel megfestve
örökké élni fog a festményeimben.
A művészet csodája
munkám gyümölcse.
Szeretetet hint el a világba.
Békét, boldogságot gyújt a szívekben.
Örökké ragyogj te piros, te sárga, te kék!
No meg te ártatlan fehér és te fekete!
Hisz így együtt, összefogva,
szerelmesen összesimulva, egybefonódva,
az életekbe gyönyörű színeket hoztok.
A képzelet szárnyán
csodás képeket varázsoltok,
melyek örök értékek a festményekben,
halhatatlanok maradnak a szívekben,
az emlékezetekben.
Kiss Lajos
Isten mostohája
Fő Úr, ide a szegénységet, nem hallja, rendel,
piszkosul kéne!
Csak eleget hozzon, hadd lássuk, kintről befér-e?
Kuckónyi hajlékban jó vendég a meleg és ünnep a kenyér,
hétköznap a szájból az áldás, mikor a szomszéd betér,
s abroszt az asztalra, ha a koldus enni kér!
Kártyát, ha mondom, osztok,
Ma Ászt kap mindenki, s Királyt,
míg az asszony bort hoz!
Öreg, te meg verd a citerádat,
Hallják a pribékek, itt száműzött a bánat
Hadd törje fejét, ki hogyha fél,
Látván az ember még vígan él.
Ide a szegénységet,
a dudva nő, az ugar fukar,
kapcát a lábra, kaszát a kézbe,
hadd legyen a világ rendre vágva!
Hajoljon a derék a búzakalásznak,
S ne holmi kétnyári királynak!
Díszbe az asszonyt, ünneplőbe!
Nem járja a kelme, a jó szó hímezze,
az legyen az éke!
Csak hallja, hogy szép még,
a szó a gyönggyel felér,
ha a kútról vizet hord be, kendővel a fején.
Tanító, ha fiad kérdőre vonja:
- Ez a pimasz gyerek megint az igazat mondta.
Szólj a tanítónak, ahol ő áll sorba,
zárva van a kofa a pokolba, van dolga.
Árulj el, kérve kérlek,
magadért, a Keresztre,
hogy bátran lehessek az ember feszített teste!
Hibádzik az, kinek jól van sora, körülveszi a cicoma,
s nem fér hozzá az Úr soha.
Megfizettem én is, adtam érte árat
hogy közénk imádkoztam szerelmet, földet, s házat
s hogy mások bűnéért lettem feszített fiad,
pedig a magamét motyogtam súlyom alatt.
Hát, feszítessék, mert a jajszó igaz
És hol jár a harminc ezüst, a hajnal kit akaszt?
Becsüld a lángot, ha a gyertyával hálna,
szobádba fényt szül perzselő násza.
S ha kell majd húsába mar a fának,
s a kemencébe magát kitombolva,
Reggelre parázsként nyugszik
és kacsint a cipóra.
Kuckónyi hajlékban jó vendég a meleg és ünnep a kenyér,
hétköznap a szájból az áldás, ha a szomszéd betér.
Szemernyi gondolat, telik az irka
közeli emlék a kalendáriumba.
Hogy is volt tegnap, papa, amit olvasott?
Onnan folytassa, hova könyvjelzőt rakott!
S nem veszünk mundért, s kalapba nem teszünk tölgy ágat
mikor az ólba ölni megyünk, s kezünk közt kimúlik a szeretett állat
aztán nem mondunk ódát dicső szavakat, csak egy rövid imát
mikor az asszony a családnak vasárnap enni ád.
S testvér, ha a táv nem elég, itt van az út:
Ősztől a tél, téltől a tavasz, tavasztól a nyár…
Az utazó, ha helyben is áll, a világ azért idejár!
Minden megvár, visszavár... talán,
hisz levelet küld az ősz is a nyár után.
Hát utazzunk, korán kel, ki utazni vágy!
Vasárnap áldozunk, s mondunk imát,
Hogy ez ország itt, s ott fenn a miénk legyen!
Hisz annak szűk ez a bolygó,
Ki hitében, a sorba nem utolsó.
Nézd csak, éled a dédi, az ostyáért beáll,
csengetésre ébredt a prédikáció után.
Csillog a szeme, hogy örül a lelke,
ebédre hazaér, s majd a feketét levetve,
riadva meginog, jól gyónt- e, tényleg?
Lehet hogy kihagyott egy aprócska vétket.
Kicsit bűnbe eshet, az üdvözlégyből futja,
A sarokból lesi, hűl-e már a prósza.
Te meg legény, lám hajtanád fejed ölre, mosolyra lányra
S haragszol emberre, világra, virágra?
Nem fiam, te, te nem vagy szegény,
Mert minden úgy volt, akkor, ott, amit elképzeltél
Ha kimondták: örökre, megvárlak
S fájt a szó szívnek, madárnak fának
Hát eridj, tépj kertben virágot, jácintot, kéket,
S szaladj,- hátha a boltnál várnak!
Ha mégsem, hát köszönts a boltosnak akkor is szépet
Ma talán más dolga akadt a lánynak
S ha szolgálni mégy mégis, messzire kalandra
Légy büszke koldusra bolondra
És arra is, ki a faluba az első pofont adta
Ne szégyelld, ha könnyed arcodon legördül,
Ha Anyád hangját véled hallani a csöndből!
De mielőtt balgán távolra menne az, akit szültek erre a helyre
Osztozzon vélem arra kérem, hiszen a vérem, testvérem
A részem, ha férfi a pincértől kikéri, s ha szegény, megérti
Érdemes itt, ezért térdelve mondani egy imát: Te értem én érted
Fő Úr, nem hallja, fizetek!
Hát haragot hozott szegénység helyett.
Eleget, osszon azt kérdtem, befér-e?
Nem, hogy így süsse ki indulat hevébe.
Kuckónyi melegből a férfi bálványt törni kél,
Fizet, aztán mindig hazatér
Isten az embert, s az ember bálványt teremte.
Szép?!
Isten unokája, Isten mostohája.
Szűcs Gyuláné
A slambuc
Versenyben több csoportban,
vagy egyedül magában,
fő sül, sül fő, sülve, főve együtt vannak:
mert összebújt a burgonya a tésztával,
csusszan ide, csusszan oda.
Zutty, nyakon zúdítanak.
mondja a tészta a krumplinak,
piros porral, szól a só, ez most
kalocsai népviselet, vagy Tápéval határos szögedi
avagy téglagyári vörös, a kabai?
Így szól a kondér: alattatok vaj vagy zsírkorcsolya,
teljesen mindegy valami ellepett,
ezt látni kell micsoda ízes zagyvalék lett belőletek,
színtelen, szagtalan löttyel nyakon is öntenek.
Egy öreg, egy ifjú tette ezt,
vagy eső felhő tréfált veletek?
Szállnak a légben a gőzkarikák,
koccintanak a kacsók és a mancsok,
a lapuló légüres tányérok felett.
A szalonna zsírja serceg még egy picit,
már alig bírja szusszal,
kint kopognak a szemek, itt lent
a bogrács feneke felett minden éden
Az ízek egybeolvadva szelídülnek, vadulnak,
mert faszén táplálta lángnyelvek forognak,
passzióból csárdást járnak, egyet balra
kettőt jobbra, vagy fordítva,
lepirítva megforgatva, harmincháromszor járd
a táncot újra, meg újra,
slambuc főzés törvénye mindezt előírja!
Ha már kellően korog a gyomor,
egybeáll, vagy ül, vagy fekszik,
ezt majd még eldöntjük,
csak a tálalást végre már megkezdjük,
könyörgöm, „sóherek”,
egy maréknyit, no még egyet,
ide nekem, had egyem tele vele a begyem.
Jó madár, rossz madár vagyok én is,
mint kegyelmetek, gyertek ide ti is gyerekek,
kicsit csíp, kicsit mar, nem sav ez és nem lúg,
a szelíd ló meg nem rúg,
csak a Bözske, ha fejik, ha a tejét tőle elveszik.
Végre a kondért ide az asztalra felteszik,
picike kanállal porciót osztanak. Nosza,
szaladj magyar jó falatból ki ne maradj,
a borravaló úgy is elmarad.
Fenséges sok-sok jó falat
most az emberek szájába halad,
ha vége lesz a főzésnek, az evésnek,
az ivásnak, akkor majd
sipirc haza a vidám társaságnak!
Rácsai Róbert
Októberi litánia
I.
Csendes az ország: oly néma,
Mint fagyott mezőn a széna,
Se szín, se fény, se hang;
Se sötét nincs, se világos,
És a szív is oly magányos,
Mint a templomharang.
Senki se felel. S mint szent rom,
Áll még ez a régi templom,
Ahol gyónni szoktam;
Nem szól benne most gyászének,
Csak lobogva-sírva égnek
A gyertyák titokban.
Csak egyetlen templom maradt,
Ránk boruló nagy ég alatt,
S üresek a padok;
Hol megtaposva és félve,
Dadogva és földre nézve,
De imát mondhatok.
II.
Csak holtak, amerre nézek,
Merevek, s viaszfehérek,
S a terror szónokolt;
Vörös láng emésztett mindent,
Gyilkolt, rombolt, amerre ment…
S a bosszú hátra volt.
Felállt a háromszáz bitó,
És a sok bitang áruló
Markába nevetett;
S míg százak nyakán kötél volt,
Ültek ők vad, győzelmi tort
A halottak felett.
De nem, nem történt hiába,
Büszkén mentek a halálba,
Gerincesen s bátran!
Gyáván kegyelmet egy se kért,
Vérük adták a hazáért,
Mind a háromszázan!
Nyughelyük csak jeltelen sír,
Ott hever mind a sok mártír,
Arcuk lefelé néz;
Szögesdrót a csuklójukon,
Felettük csúf, szürke beton,
S testük marja a mész.
III.
Voltak, akik elfutottak,
S lettek űzött nyomorultak,
Bujkáltak sebzetten;
És egynek sem volt otthona,
Csak sírtak, hogy „Haza! Haza!”
Ott, az idegenben.
Sokan ott vesztek a harcban,
Vagy a börtön mélyén lassan,
S másnak a kín jutott;
Vitéz férfiak, bátor nők,
Itt maradnak velünk, mert ők
A halhatatlanok.
S itt vannak, bár elmentek rég,
Jutalmuk örök dicsőség
Ott a Mennyországban,
Mert lelkük immár Krisztusé,
Tisztán léptek az Úr elé,
Mind a háromszázan.
Balássy Péter
Balaton
Balaton – óriás kagyló.
Messze-messze zúg a tihanyi harangszó;
a csillámló víztükörben
fürdik a Hold.
Leszállt az est,
Tüzek gyúlnak az égen.
Fűzfák, sások alja
álomba ringatja lakóit.
A nádasban békák mulatoznak
a Csali Csárdában.
Betakar üde leheletével az Éj.
A mólon szerelmespár andalog
kéz - a kézben
összebújva a rejtelmes éjben.
Berek alján ezernyi nádtündér hajlong
mezítelen a fodros víztükörben.
Fejük fölött glóriaként ragyog
az ezüst korong.
Szűz testüket szellő cirógatja.
Karjukban otthonra lel a réce.
Riogatja a fészkelő madarakat a vércse.
Gém szunnyad a sás tövében némán.
Kertek, erdők illata keringőzik a friss szélben.
Fű rejtekében tücsök zenél árván.
Betakar mindent a lassan felszálló pára
a víz fátylas tükrében.
Az éj csöndjében karod átölel,
nedves csókkal itatod át ajkamat.
Bőröd bársonyos hűs forrása,
öled hullámzása,
melled, csípőd játékos tánca
bódító álomba ringat.
Tündéri vízi bölcsődben pihenek
angyalszárnyadon.
Hullámgyűrűk alól kidugja fejét a sikló;
mélybe merülve elrejti titkunk,
ezernyi álmunk
a Balaton.
Fejem ölébe hajtom.
Részegítő bor cseppjeit ízlelgetve
csodálom a messzi tájat.
Forog körülöttem minden.
Éj tündére festi bíborra s lilára
az ezerszínű tájat..
.
Oh, angyali béke, örök álom!
Te altass el!
Szeretnék tiszta eged alatt megpihenni.
Koporsóm a hegy, Badacsony
szirtjei siratják éltem s ifjúságom.
Füreden a Tagore sétány fái
hajlongva suttogják büszkén:
itt élt és pihent a költő.
Levelei zizegik hírnevét.
Sekély partod lágy fövenyén
Szirének hívogatnak.
Selymes karjukkal simogatnak
s egyre beljebb húznak a mélybe.
Lassan csend vesz körül
s eltűnök az éjben
Vágyak Tengerében.
|