Emelkedett ihletés verspályázat - Döntős versek 1. rész
2012.12.30. 21:11
Ádám Gergő
Gyöngyök
A hölgyek völgyölén ülő örömgyöngy
- Lepel lehet rajta bárminemű rongy –
Az egyik leggyönyörűbb rejtett göröngy.
Hogyha nem így véled, jobb példát te mondj!
Vagy ugyanők ragyogó gyönge könnye,
E mosolyból csalt tovagördülő csepp?
A természet e remegő remeke –
Hát lehet-e ennél bármi kedvesebb?
Tán kagylók rejtett igazát kutatod?
Kleopátrád tárára költenéd el
Tízmillió titkolt sestertiusod?
Az élet láncán ezernyi gyöngy fér el…
Mégis mindközül a legbecsesebb ék
A sör habja felé úszó buborék.
Kurys Anita
Skorpió király
Düh perzseli, táplálja lángját
A meg nem értés fűti parazsát
Viszi előre, nyomja a vállát
Patakból mossa lelke aranyát.
Fáj, mint a pokol tüze, éget
Tép, mint a szél, szét
Mégis van egy szó, így Téged
Örökre mellém rendelt az ég.
A viharban olykor megpihenünk,
A korbácsolt hullámokat elfújja a szél
Valami tiszta, valami képtelen
Melletted az élet végtelen.
Elképzelem érintésed
Megfakuló ölelésed
Finom bőröd, izzó véred
Ajkad íze belém égett.
Bízni, félni, távol lenni
Ölni, ülni, álmot látni
Hangod mellett lassan menni
Éjnek éjén Terád várni.
S ekkor jön egy szédült pillanat,
Mikor az örökkévalóság átölel,
S minket örökre elragad
Én ott várok Rád akkor Szent Vendel szobra alatt!
Runa Ivett Kinga
Szín-sóhaj
Bennem avarra hulló félelem,
száll halkan egy árny-bordó hangulat,
s elrejtett hang füst-kéken lélegez
hajnalba vesző köd-zöld napokat
Olyan hideg bennem a jég-fehér,
s mégis forrón lángoló tűz térkép,
hurrikánná fúj régi álmokat
a három mélyen élő láncolat
Kastély álmok kergetőznek bennem,
ősi földeken lépdelve retten,
S benne csillagzápor hegedűszó,
óriást rajzolva kavargó hó.
Nappal kel túl vészterhes éjszakán,
szívem dobban meredek szirtfalán,
s szél szárnyán ezüstpárás harmattánc
az álomba halt lélegzet csupán.
Deák Éva
Elmennek az emberek
Már tűnőben, pompázó
Aranyban,
energiát adó éltem nyara.
Felváltja színét
Narancssárga
ősz napkoronája, érzelmeim
tüzes iskolája.
Távozni készülnek csupasz
ágon gyülekező fecskék,
Fagyosan szépek,
Ezüstösen
csillogó téli, havas esték.
Fehérbe
öltözött értelmem tisztasága,
beérett az optimista
Sárga.
Így mennek el az emberek,
éltet adó
fények és
szívemet melengető,
boldogság
Színek.
Molnár József
Vizsga előtt
Vonat-nyikorgó reggel…
Rabolt dombok remegése
futtat vadat.
Röghöz kötötten
magyaráz az idő.
Nem értem.
Csak később esik le
az állam.
Jó helyem kitölteném
még – egyszer.
Reinkarnáció., majd
jön egy új náció…
Csapok a saját
tenyerembe.
Betegség remegteti a
fákat. Fényt-hullató
Ősz jön.
Szív-levelek
betakarják a földet.
Görbe botra
támaszkodik éveink
juhásza. Több lett, s
mégis kevesebb.
Viharfelhők etetnek.
Dárda-jég kopog,
elveszett eb morog,
bábokat dönt fejetlen.
Ma az árnyékok is
lemaradnak,
harangot húz a
rabos-holnap.
Szabadsága lesz a
kínnak, közelebb
jönnek a halottak.
Bacsó László
Ujjaink
Ujjaim, mint lelkes katonák,
Bőrödön menetelnek.
Sikító kürtjelekre iramodva,
Körömcsizmájukban taposva,
Vesznek be illatos rétet,
Felhőt karcoló bérceket.
Ujjaid édesen suhannak,
Elidőznek ajkamon.
Meztelen talpakon lopakodva,
Apró csókjaikkal beborítva,
Száműznek minden gondot,
Ásnak el bántó haragot.
Ujjaink, mint a gyökerek
Ölelik egymást görcsösen.
Egymásból mohón táplálkozva,
Létünket összehorgonyozva,
Nyitva titkos lélekpatakot,
Szívünkre zárva hatalmas lakatot.
Juhász Zsolt
Adomány
Titokban adakozom néha
Testvér-képek sora fáj
Elhallgatott szó a cél ma
Nem is bánt senki talán.
Holnaptól ismét titokban
Mellék-vágányokra tolva
Ferde tükörben ferde arccal
Titkos levélborítékokban
Adakozom én magamnak.
Csak titokban.
Csak! Titokban.
Balássy Péter
Tündérország rejtekén
Nézem,
csodálom ez ismeretlen tájat
égbetörő bércek holdbeli
rejtelmes kőrengetegét
hatalmas sziklákat.
Imitt-amott egy-egy kereszt
némán kiált halott nevet
súlyos sírkövek alatt
alusznak elődeink
kik erre jártak.
Csonttá fagynak lépteim.
Dideregve bólogatnak
méltósággal a fenyvesek
a csúcsok felett
halkan peregnek
dermedt ruhájáról
picinyke tűlevelek.
Rongyos felhőkből
szitálva hull a hó,
lassan betakar mindent
pihe puha paplan
altatón marasztal.
Lelkem határtalan bérceken
túl Hargita felé
andalog.
Ott örökzöld palástját
szélesre kitárva
karjával átölel a fenyő.
Csillogó buckák rejtekében
tündéri éjben
dúdolva ringat
a szél.
Otthonomra leltem.
Miltényi Hajnalka
Este
Kifeszített
szárnyú
pillangót
röptet
a
szél.
Tompán
koppan
az
üvegablakhoz,
zúzódik
teste.
Halála
selyemfényű
hímporhullást
hoz.
A
szél
-langyos
illatos-
kíméletlen
őrült
gyilkos.
Maráczi Rea
Az vagyok….
Törött cserép vagyok,
melyből kifolyik a víz.
Mérgezett víz vagyok,
mely megöli a folyót.
Száraz meder vagyok,
mit belepett a gaz.
Elhagyott föld vagyok,
ami nem hoz már termést.
Kidőlt fatörzs vagyok,
melyre nem száll a madár.
Beteg madár vagyok,
mely nem találja fészkét.
Lyukas fészek vagyok,
hol éhes fióka vár.
Kis fióka vagyok,
melyet kutyák falnak fel.
Kivert kutya vagyok,
mely céltalanul kószál.
Felsérti a lábát,
fűben megbújt cserép.
Törött cserép vagyok.
Hisz’ mindenben ott vagyok…!
Krajcsi Karola
vess el
csatornámon szivárog
pereg folyton
bújna pattanna ha
nem lenne véges
terem de
megszorul és
jön a többi
terem
s nincs vég csak
elég érv hogy
mehess
jön a többi
szemem ömlik
hogy bírja
honnan jön ennyi
mondanád te
ki hitte volna hogy
jó boldognak lenni
megtanultam tőled
de nem veled
Hegedűs János
Szerelem
Szerelmes akkor lennék,
ha nem úgy mint a pók:
hálókat szövögetnék.
Ha a másik lelkével vérben,
testével lucsokban mernék
egyesülni fényéveken.
S mint csavargó ebeinket,
gyertyafényben megfürödvén
várnánk egymást minden este.
Ha kályhánkban lobbanna el,
a pengeélen táncoló
hétköznapok semmisége.
Ha porcelánsikoly lenne
minden búcsú, megérkezés :
és a nyűg és öröm közt,
ím így szövetkezne a Lét.
Lukács Mária
Madárlélek
Olykor szárnycsapásaiba
belereszket egy szürke kis veréb.
Csipegetne még,
de eső éri köpenyét eresz alján.
És alig gyárkémények fölött
a fehér füstbe mártózna.
Begye remél, üres párkányra lép,
jól lakik a semmivel.
Szemét keresi galambdúcban,
párduc szíve még szürke álmokon verdes.
Fészkére száll - hamar itt az este.
A nap színe lassan fonódik a szürke tollra,
madárlelke színes szemekről álmodik.
Bogdán Mária
Utószó
Megírtam már mennyire szeretlek,
betelt vele minden papír,
sáros út vár a képzelet földjein,
s az imára kulcsolt kezeknek
elfűrészelt lánca sír.
Lassan felszáradnak tinta-kék könnyeim…
Kifogyott most a szó a tollamból,
fáradt vágyaim pihenni térnek,
szabadságra megy a remény.
A tegnap búcsúzik a holnaptól,
feldobja kalapját az égnek,
és polcra kerül ez az olcsó regény.
Váncza Csilla
Lélekhajnal
Tudom!
Te vagy a fény!
Lelkem ébresztője,
mely utat mutat!
Aggódom!
Bírod sorsomat?
Fénykaput nyitsz!
Sorompód előtt
kint hagyok mindent,
mi eddig gyötört!
Vágyom a fényre!
Melegít, átölel,
hideg szívembe
szikrát lehel.
új álomra ébreszt,
jövőbe mutat!
Lelkemben lelked
ím megfogant!
|