Ádám Gergő

Gyöngyök

A hölgyek völgyölén ülő örömgyöngy

- Lepel lehet rajta bárminemű rongy –

Az egyik leggyönyörűbb rejtett göröngy.

Hogyha nem így véled, jobb példát te mondj!

Vagy ugyanők ragyogó gyönge könnye,

E mosolyból csalt tovagördülő csepp?

A természet e remegő remeke –

Hát lehet-e ennél bármi kedvesebb?

Tán kagylók rejtett igazát kutatod?

Kleopátrád tárára költenéd el

Tízmillió titkolt sestertiusod?

Az élet láncán ezernyi gyöngy fér el…

      Mégis mindközül a legbecsesebb ék

      A sör habja felé úszó buborék.

Kurys Anita

Skorpió király

Düh perzseli, táplálja lángját

A meg nem értés fűti parazsát

Viszi előre, nyomja a vállát

Patakból mossa lelke aranyát.

Fáj, mint a pokol tüze, éget

Tép, mint a szél, szét

Mégis van egy szó, így Téged

Örökre mellém rendelt az ég.

A viharban olykor megpihenünk,

A korbácsolt hullámokat elfújja a szél

Valami tiszta, valami képtelen

Melletted az élet végtelen.

Elképzelem érintésed

Megfakuló ölelésed

Finom bőröd, izzó véred

Ajkad íze belém égett.

Bízni, félni, távol lenni

Ölni, ülni, álmot látni

Hangod mellett lassan menni

Éjnek éjén Terád várni.

S ekkor jön egy szédült pillanat,

Mikor az örökkévalóság átölel,

S minket örökre elragad

Én ott várok Rád akkor Szent Vendel szobra alatt!

Runa Ivett Kinga

Szín-sóhaj

Bennem avarra hulló félelem,
száll halkan egy árny-bordó hangulat,
s elrejtett hang füst-kéken lélegez
hajnalba vesző köd-zöld napokat

Olyan hideg bennem a jég-fehér,
s mégis forrón lángoló tűz térkép,
hurrikánná fúj régi álmokat
a három mélyen élő láncolat

Kastély álmok kergetőznek bennem,
ősi földeken lépdelve retten,
S benne csillagzápor hegedűszó,
óriást rajzolva kavargó hó.

Nappal kel túl vészterhes éjszakán,
szívem dobban meredek szirtfalán,
s szél szárnyán ezüstpárás harmattánc
az álomba halt lélegzet csupán.

Deák Éva

Elmennek az emberek

Már tűnőben, pompázó

Aranyban,

energiát adó éltem nyara.

Felváltja színét

Narancssárga

ősz napkoronája, érzelmeim

tüzes iskolája.

Távozni készülnek csupasz

ágon gyülekező fecskék,

Fagyosan szépek,

Ezüstösen

csillogó téli, havas esték.

Fehérbe

öltözött értelmem tisztasága,

beérett az optimista

Sárga.

Így mennek el az emberek,

éltet adó

fények és

szívemet melengető,

boldogság

Színek.

Molnár József

Vizsga előtt


Vonat-nyikorgó reggel…
Rabolt dombok remegése
futtat vadat.

Röghöz kötötten
magyaráz az idő.
Nem értem.
Csak később esik le
az állam.

Jó helyem kitölteném
még – egyszer.
Reinkarnáció., majd
jön egy új náció…

Csapok a saját
tenyerembe.

Betegség remegteti a
fákat. Fényt-hullató
Ősz jön.
Szív-levelek
betakarják a földet.

Görbe botra
támaszkodik éveink
juhásza. Több lett, s
mégis kevesebb.

Viharfelhők etetnek.
Dárda-jég kopog,
elveszett eb morog,
bábokat dönt fejetlen.

Ma az árnyékok is
lemaradnak,
harangot húz a
rabos-holnap.

Szabadsága lesz a
kínnak, közelebb
jönnek a halottak.

Bacsó László

Ujjaink

Ujjaim, mint lelkes katonák,
Bőrödön menetelnek.
Sikító kürtjelekre iramodva,
Körömcsizmájukban taposva,
Vesznek be illatos rétet,
Felhőt karcoló bérceket.

Ujjaid édesen suhannak,
Elidőznek ajkamon.
Meztelen talpakon lopakodva,
Apró csókjaikkal beborítva,
Száműznek minden gondot,
Ásnak el bántó haragot.

Ujjaink, mint a gyökerek
Ölelik egymást görcsösen.
Egymásból mohón táplálkozva,
Létünket összehorgonyozva,
Nyitva titkos lélekpatakot,
Szívünkre zárva hatalmas lakatot.

Juhász Zsolt

Adomány

Titokban adakozom néha

Testvér-képek sora fáj

Elhallgatott szó a cél ma

Nem is bánt senki talán.

Holnaptól ismét titokban

Mellék-vágányokra tolva

Ferde tükörben ferde arccal

Titkos levélborítékokban

Adakozom én magamnak.

Csak titokban.

Csak! Titokban.

Balássy Péter

Tündérország rejtekén

Nézem,
csodálom ez ismeretlen tájat
égbetörő bércek holdbeli
rejtelmes kőrengetegét
hatalmas sziklákat.
Imitt-amott egy-egy kereszt
némán kiált halott nevet
súlyos sírkövek alatt
alusznak elődeink
kik erre jártak.
Csonttá fagynak lépteim.
Dideregve bólogatnak
méltósággal a fenyvesek
a csúcsok felett
halkan peregnek
dermedt ruhájáról
picinyke tűlevelek.
Rongyos felhőkből
szitálva hull a hó,
lassan betakar mindent
pihe puha paplan
altatón marasztal.
Lelkem határtalan bérceken
túl Hargita felé
andalog.
Ott örökzöld palástját
szélesre kitárva
karjával átölel a fenyő.
Csillogó buckák rejtekében
tündéri éjben
dúdolva ringat
a szél.
Otthonomra leltem.

Miltényi Hajnalka

Este

Kifeszített

szárnyú

pillangót

röptet

a

szél.

Tompán

koppan

az

üvegablakhoz,

zúzódik

teste.

Halála

selyemfényű

hímporhullást

hoz.

A

szél

-langyos

illatos-

kíméletlen

őrült

gyilkos.

Maráczi Rea

Az vagyok….

Törött cserép vagyok,

melyből kifolyik a víz.

Mérgezett víz vagyok,

mely megöli a folyót.

Száraz meder vagyok,

mit belepett a gaz.

Elhagyott föld vagyok,

ami nem hoz már termést.

Kidőlt fatörzs vagyok,

melyre nem száll a madár.

Beteg madár vagyok,

mely nem találja fészkét.

Lyukas fészek vagyok,

hol éhes fióka vár.

Kis fióka vagyok,

melyet kutyák falnak fel.

Kivert kutya vagyok,

mely céltalanul kószál.

Felsérti a lábát,

fűben megbújt cserép.

Törött cserép vagyok.

Hisz’ mindenben ott vagyok…!

Krajcsi Karola

vess el

csatornámon szivárog

pereg folyton

bújna pattanna ha

nem lenne véges

terem de

megszorul és

jön a többi

terem

s nincs vég csak

elég érv hogy

mehess

jön a többi

szemem ömlik

hogy bírja

honnan jön ennyi

mondanád te

ki hitte volna hogy

jó boldognak lenni

megtanultam tőled

de nem veled

Hegedűs János

Szerelem

Szerelmes akkor lennék,
ha nem úgy mint a pók:
hálókat szövögetnék.

Ha a másik lelkével vérben,
testével lucsokban mernék
egyesülni fényéveken.

S mint csavargó ebeinket,
gyertyafényben megfürödvén
várnánk egymást minden este.

Ha kályhánkban lobbanna el,
a pengeélen táncoló
hétköznapok semmisége.

Ha porcelánsikoly lenne
minden búcsú, megérkezés :
 

és a nyűg és öröm közt,
ím így szövetkezne a Lét.

Lukács Mária

Madárlélek
 

Olykor szárnycsapásaiba
belereszket egy szürke kis veréb.
Csipegetne még,
de eső éri köpenyét eresz alján.
És alig gyárkémények fölött
a fehér füstbe mártózna.
Begye remél, üres párkányra lép,
jól lakik a semmivel.
Szemét keresi galambdúcban,
párduc szíve még szürke álmokon verdes.
Fészkére száll - hamar itt az este.
A nap színe lassan fonódik a szürke tollra,
madárlelke színes szemekről álmodik.

Bogdán Mária

Utószó

Megírtam már mennyire szeretlek,

betelt vele minden papír,

sáros út vár a képzelet földjein,

s az imára kulcsolt kezeknek

elfűrészelt lánca sír.

Lassan felszáradnak tinta-kék könnyeim…

Kifogyott most a szó a tollamból,

fáradt vágyaim pihenni térnek,

szabadságra megy a remény.

A tegnap búcsúzik a holnaptól,

feldobja kalapját az égnek,

és polcra kerül ez az olcsó regény.

Váncza Csilla

Lélekhajnal

Tudom!

Te vagy a fény!

Lelkem ébresztője, 

mely utat mutat!

Aggódom! 

Bírod sorsomat?

Fénykaput nyitsz!

Sorompód előtt

kint hagyok mindent, 

mi eddig gyötört!

Vágyom a fényre!

 Melegít, átölel,

hideg szívembe 

szikrát lehel.

új álomra ébreszt,

 jövőbe mutat!

Lelkemben lelked

ím  megfogant!