Kassai Zsófia Szonja 

Töredezett végjáték

Utolsó felvonás, utolsó jelenet:

drámai csend és fennakadt szemek,

s micsoda szegényes díszletek!

Felsír alattam az ócska kerevet.

Hányszor és hányszor voltam már halott,

sírásba taszítva a nézősereget -

Hölgyeim s Uraim, s hogy tényleg meghalok:

csak a téli szél szorítja kezemet.

Sóhajtok, hiszen ez sem más 

- újabb finálé,  végső mestermű -

kezdődik az előadás!

Hol késik hát a nagyérdemű?

Int a Nagy Karmester,  játékba kezdek,

s a kerek világ, ím, elcsendesedik.

Mozdulataimra tengerek remegnek,

sóhajaimból vihar kerekedik.

Izmaim játéka szinte fojt,

s torkom remegteti a hattyú halála; 

Ezüst fenségében felzokog a Hold,

s a csillagok belesírnak az éjszakába.

Visszhang zengi tovább, ha vadul felhörgök,

s lám, búsan siratnak engem az angyalok -

s azt lesi lopva minden ördög,

ahogy szegény lelkem a halálba andalog.

S ím, elértem, hogy még egyszer lássam,

amint az iszonyat a nézőkbe feszül;

s hogy minden tekintet énrajtam függjön,

amint a sor a végszóra kerül:

meghajlás, vastaps, függöny.

Molnár Piroska

Mindenség ura

URAM ezt csak TE teheted,

A világot, mit adtál,

Elvenni, csupán, Te veheted.

Lehetnek, próféták, jósok,

Vagy távoli idegenek.

A világot vissza, csak Te veheted.

Két utat mutattál,

Mely tévútra vezet.

Vagy igazat, tündöklő eget,

Ki hatalmat kapott.

Lehet hogy sötét erők birtokosa lett.

De URAM a hatalmat,

Vissza csak Te veheted.

Ha tagadják is léted,

A fényben újra élhetsz,

Vagy örökre elvész.

Vagy hite visszatérhet.

Ó URAM ítélni,

Csak Te ítélhetsz.

Horváth Melinda

Beszélő cseppek

Könnycseppek, szívem szavai

kimondatlan, őrült vágyak

egy bús-magányos hajnalon

talán majd rád találnak.

Vércseppek, eszem válaszai

a túlbuzgó szív-szavakra

ez elmerengő, véres lelkem

csak egy ködös falatja.

Esőcseppek, felleg nélkül

lomb nélkül az erdő fái

mit érnek emlékeik nélkül szívem

porcelándarabkái?

Vízcseppek, oly biztos pontok

ha a múltba vágyón visszamennék

ha poros-pusztult emlékünkön

ezredszer is elmerengnék..

Takó Ernő Attila

Szerelemvirágok

- Valamikor réges-rég - mutatott a vén poéta
a mezőn szerteszét -, itt Szerelemvirágok nyíltak...
Ámor varázsszínében pompáztak, a Romantika
Múzsájának énekét hallgatták, megköszönvén: a
Szellők ringató táncát, a Felhők lágy esőcseppjét,
a hatalmas Természetnek szépség-létezésüket,
Nap és Hold örökké-forgó, vigyázó tekintetét,
Emberek hódoló csodálatát, álom-szívüknek
rajongó képzeletét. Nézd e fekete madarat,
mely felettünk repül át a tájon, sok harcot megélt,
mint én, ő is láthatta beszédem tárgyát, hallhatta
történetem eredetét, valóságos a festmény.
Költő-író vagyok, a Mindenség szeretete éltet,
s mikor a pennámat tintába mártom, feladatom:
tehetségem által, az utókornak elmesélnem,
milyen is volt e vidék, hol a gyermeklétem dalolt.

- Gyönyör-mámor lehetett a rengeteg díszes virág
- szólt a leány, nagyapja barázdált arcát is nézve -,
elképzelem s jelen vannak, boldogság-harmóniát
küldve mindenkinek, mert igaz szeretetet remélnek!

*

- Kár, igazán kár, hogy ide mást alkotott az ember:
bevásárló-üzletet, hamis csillogást, mulandó
örömöt... - így a holló, s tovaszállt keresve, ahol
a Szerelemvirágok örökké nyílnak... tűz-lelkekben.

Fehér László Balázs

Karcolat

A múltam a jövőm
Volt szültem álmot
Most a jelen
Mire vágytam
Elátkozott
Bánom
Álmom sekély
Tavában szült pisztrángjai
Méregzöld jádekővé
Változtak szibilla
Mondta belőlük
Édes hangján
Keserű olvasatát

Múlt tápláléka jövő
Lesz ami volt
Kárhozott ami van
Csallóközi tündérarany
Porrá lett márvány
Mely a múltnak állít palotát
Bölcs talál
Bátor cselekszik
Okos kivár
Légy bármelyik Ébren Álmodó
Lépted legyen fontolva haladó
Élet jeges sivatag
Hol a nap tüzes
Mégis megfagy a lélek
Hol torz álmot szül az ész
Hamis
Mégis
Szép jövőt ígér
Megvakít elkábít
Sivatagi jég megbénít
Bátraknak jár e világ
Ész és lélek együtt jár
Vadász volt lesz van
Nyugalmat oázisban találhat
Szagos pálma tűlevelén
Kürtöl a héjamadár
Jeges vízben piranha
Simogatja vadász talpát
Boldogságod megvan írva
Álmod sekély
Jádekövén
Fekete rózsa

Jövőm a múltam
Lesz szülök majd álmot
Most ami van volt jelen
Múltammá vált
Lesz majd álmom
Mi múltam volt
Most jelen van
Boldog szomorú magányos jelen

Pánti Mária

Magamnak

(Hová lettem)

Hová lett az élet,

amihez elmentél?

Élettelen dolgok békéje

hozhat-e megnyugvást,

vagy veszik most az éled?

Ha csak fel nem éled

a hiábavalóság,

amit oly rég eltettél,

míg szekrények aljában

molyokat etettél.

Látod? Te is az lettél.

Hát hová lett az élet,

amit szerettél?

Kínpadra vont a csend.

Otthonod tán a semmi,

Ami szült, amikor vak lettél?

Reszkettél,- tudom, reszkettél.

Átalakulásodon,

Amit olykor sürgettél,

s halandók közt hajlandót

keseregve kerestél.

Érzed? Te is az lettél.

Hát hová tűnt a semmi,

mit életednek neveztél?

Az úton, amin lépkedtél,

feledted, hogy miért mész,

s mi lesz majd, ha odaérsz.

Az állhatatosság,

mit néha éreztél,

mikor nemes dolgaidról

porokat töröltél.

Elhiszed? Ez is te lettél.

Nagy Elizabeth

Lélekszál

Mert valami örök,

folyton húz hozzád,

és nem ereszti már

soha lélek-kezemet,

dalolnám-zokognám,

messze világokon túl,

de csak a párnámba

suttogom nevedet.

Miként hív a való,

úgy hívnak az álmok,

s veled a végtelen

legmélyére vágyok!

Mikor reszket a tél,

vagy simogat a nyár,

hozzád köti lelkem,

egy láthatatlan szál,

s nem kell már a szó,

nem köt össze más,

lázunk összefonódó,

egymásba simulás...

Zsefy Zsanett

Lelkembe öltöztetnélek

Kint már varjak kárognak a város felett
és a csendfüggönyt tépik éhesen:
a rongyidő szakadt széleibe hámlott,
öröknek hitt szerelmes perceket.

A képzelet véges pillanatokat temet.
Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan.
Felfedni drága kincseit a rögös útnak,
csokorba csenni a mélybordó szirmokat,
könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,
kagylóba zárni őszülő ábrándokat,
őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek,
ahogy álmot morzsol a szél,
míg a lelked sír dallamtalan.

Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek.
De jött a hideg szelek őszenyészete.
Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,
és azóta cirógatja szótlan, csendesen.

Én most lelkembe öltöztetnélek,
hogy ne fázzanak azok a pőre szavak!
Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,
melengessenek, mint szívedben
emlék színezte anyaföld magányodat!  

Mentovics Éva

Ott, ahol a világ kenyerei hálnak…

Elaggott karokká váltak már az ágak,

rőt kincsei hullnak a megszökött nyárnak.

Felmarkolja hetykén egy őszi fuvallat,

s vágtat vélük messze, elhagyott utaknak…

elárvult padokra, kert rögére rakja,

édes anyaföldünk testét betakarva,

hogy alatta térjen téli szendergésre,

mert ha fagy lehel majd ismét hegyre, bércre,

vasfogával megmar, jégvirágot fakaszt,

elárvult kóróként reszket majd a haraszt.

A varjú is érzi, mintha vége lenne…

csapatostul szárnyal a kék végtelenbe.

Gyérülnek a lombok, s ott kerengve, szállva

bucskázik a levél, le, az elmúlásba.

Még a fű is reszket, közeleg a veszte,

hogyha nem terít rá takarót az este.

De a hó még késik, csak a rőt lomb pereg,

elborítva parkot, szunnyadó kerteket,

szendergő magvait az őszi határnak,

ott, ahol a világ kenyerei hálnak.

Bognár György Mihály

A szép kor

Ha eljön az idő és némi szerencsével

talán még te is megöregszel,

mondhatnám úgy is , hogy

megéled a szép kort,

annak örülsz majd,ha

komolyabb gond nélkül

végül ágyba tudsz bújni

minden este hétkor.

És reggel ha kitúr majd

magából a jó meleg ágyad

talán lesz olyan szerencséd,hogy

a Nap süti szép barnára a hátad

és élvezheted az esti naplementét,

de vajon

mi ronthatná el mégis kedvedet,

ha csak nem az, hogy elhasznált

öreg testedet mustrálod egy

a szobádban álló hatalmas,

metszett velencei tükörben,

de nem úgy, mint régen, szűk baráti körben

gyönyörködve egy milói-vénusz ölben,

de már elhagyva, összetörten.

Hol vannak már a régi barátok-kérded-,

a fiatal,szerelmes férfiak kik érted

pokolra mentek volna hajdan,

nem hagyva el téged soha  a bajban,

kik érted éltek és végig reméltek,

hogy egyszer megnyílsz majd előttük,

hiszen csak az volt feledhető bűnük,

hogy titokban szeretni mertek téged,

mert te voltál nekik a Királylány, a Dáma,

ifjúságuk beteljesületlen álma.

De most ahogy a bánat melléd települ,

vigasztaljon az ,hogy nem vagy egyedül,

hiszen emlékeid úgy szőnek körbe,

melléd lopakodva föl a tükörbe,

- mint egy vizuális emlékkönyvbe -

és így már felidézni szívednek a múltat

csak úgy lehet mégis könnyebb,

ha  szomorú, fátyolos szemedből

kicsordulnak még a boldog örömkönnyek.

Mátyás Ferenc

Egy padon elfért szerelem
 

Először a forradalom.
A láng. A tűz, a piros fehér,
szélvédőn az ártatlanság,
és minden a mindennel összeér.
Együtt néztük tömegszélről,
mint múlt-szikrákat záró keret
két végletből eggyé válva
a megújuló Deák teret.
Vagy emlékszel? A szakadt kabát!
Ahogy ott körözött felettük!
Megállt, leült, zenét mormolt,
erkölcs-óvott helyettünk.
És távoztában forrt a világ
és robbant mind, mi benn lapult,
míg álomszárnyon halkan pendült,
s darabokra hullt a múlt.
Nézte angyal, nézte démon,
hogy rágja át magát odalenn
a múlt kövén a jövő vágya,
az egy padon elfért szerelem…

Doktor Virág

KÖNNYES DALOM

Szólnak fentről:
Használd ki az esőt, a borút, a felhőt!
Ha nap süt majd s a mező virít,
Nem lesz mit széthintened,
Felhörpintenek előled minden könnycseppet.
A legszebbet.

Mert könnyből születik a dalom.
Engem nem buzdít vigadalom, sem kacaj.
Kín-lökte, sercegő ború-soraim
Nem áztatja mámoros bor, gazdagító olaj,
Az én dalom nem más, mint fájdalom-moraj.

Egy elmúlt érzés, egy elhullott mosoly
Foszlányként kelt vérzést ott,
Hol pergőn dobolt az élet
S most kihűlt gyász-mocsarát kéred,
Mint eledelt.

Az eső nem terel el, ha koppan.
Bús emlék-szikrákat lobbant,
S fáj nagyon belül, ha békétlen a táj,
Ha nincsen egy társ,
kit viharos egektől védjen a karom.
Könnyből születik minden dalom.

Fazekas Imre Pál

ZÖRGŐ  ABLAKON   

folyóvölgyek mentén a haragos zöldek

kövén a hang felcseng mint az üveg

tűnődő füvön messzire futó rétek

bokrokról tűzlevelet gyűjtenek

a folyóba ércfény világít le mélyen

halakat borzongatva kékre fest

délutáni meleg kotyogó vizében

áztatva tartja szép lábát az est

sűrű levegő dajkálgat vadlibákat

elült a szél bevonva szárnyait

Magyarföld alszik benne a derűs bánat

messzi hegyekre fonja karjait

álmában érzi a friss kenyér puháját

szalonna- hagyma-faló képzelet

majd az ég leveti az álom ruháját

s elvezet egy viharos felleget

pirkad és az árnyak gyorsan szétomolnak

a nap már elidőz egy mondaton

a percek mentén még álmos szél dobolgat

egy felderengő zörgő ablakon

Nathel Zego

Vigaszom

Mintha kiszúrnád szemeddel a szememet,

Mikor eltéved egy pillantásom.

Nem szeretsz, tudom.

De még ha el is veszed látásomat,

És ha mindenem is aláásod,

A nadrágod, a szürke cipőd,

Vigaszom, a járásod.

Mintha úgy rohanna az idő

mikor figyellek.

Ha össze is omlik minden,

És úgy lesz, ahogy elterveztem,

Figyelem távozásod, figyelem érkezésed.

Egy vigasz van, létezésed.

Ha már tényleg elsodor az ár,

A szürke köd, mi betonerős,

Hős lemondás.

Majd jó lesz neked, megvéd majd a vénséged,

Neked jó lesz, ez jó nekem.

Vigaszom, a szépséged.

És ha meghalok majd,

Árnyékod lesz vigaszom

mi sírom felett napfényt takar.

Árnyékod közelsége, jó érzése, mi olyan nagy,

Az egyetlen vigaszom élőként,

Az egyetlen vigaszom halottként: igazából csak Te vagy.

Katona Lilla

A tenger hullámai

Újak a barátok, új a közeg s te igyekszel megfelelni mindennek.

A nagy igyekvésben azonban, arra eszmélsz elveszíted önmagad

s már nem találod a helyed, sem a visszautat.

Kétségbeesve keresed a fogódzkodókat, nehogy ennél is mélyebbre süllyedj.

Ám megtörténik a legrosszabb, egyszeriben elmerülsz a habokban.

Egyszer-egyszer feltörsz az élet tengerén,

majd a hullámok újra a mélybe löknek

s ide-oda vetnek téged.

De egyszer csak eleged lesz a sodródásból

úgy döntesz te irányítod, az életed.

A hullámok közül kiemelkedsz, s azt veszed észre, Te uralod a tengert.

Majláth Magda

A mi ajtónk

A mi tanyánk ajtaja a pokolra nyílik,
ablakából nem kandikál fény,
a szobákból nyüszítő kín hallik,
csillag sikoly, hasogató kéj.

Mint holt lelkek szobáról szobára,
céltalan bolyongunk, néha meg is botlunk,
tapadva kenődünk farkasunk fogára,
halk csámcsogást, sikoltozást hallunk.

Nem örülünk már a nevetésnek,
undor rakódik napjaink falára,
szőnyeget bontunk minden feledésnek,
színéről fordult életünk fonákra.

Hová lett az élet erről a tanyáról?
Szavakkal döftük halálra, - ketten,
megalvadt vágyunk tükrünknek lapjáról,
darabokra törve arcunkba freccsen.

Némaságunk szőtte durva szenvedés
emészti sorsunknak duzzadt sebeit,
hallgatunk róla, bűzlő gennyedés,
suba alatt kötjük felfeslett hegeit.

A mi ajtónk már a pokolra nyílik,
a mi tanyánk, hol társ csak a bánat,
a mi szobánk, hol nincs már nevetés,
és fájdalomból vannak lábai az ágynak.

Csibra Orsolya

Intimitás

Belém gabalyodott tested millió varázsa
és már nem tudom harapjak- e vagy nyeljek.
Megint hozzám bújtál forró megadással,
és most nem tudom neked mit feleljek.
Csak fekszem előtted béna izgalommal,
csupasz megadással és bájjal.
Dühös vágyak kergetőznek szívemben,
csak ölelnélek, csak csókolnálak unos- untalan
beléd karolva mígnem az extázis pompájával
telne be agyam és testem, melyben most bizsereg
a kielégületlen szerelem.

Szoby Zsolt

Angyali érintés

Jégcsapok árnyai nyúlnak az alkony szürkületében,

zúzmara lepte világ - pendül egy égi szitár,

emléked sziluettje lebeg fagyos esteli fényben,

s érte ma hálaimám rebben a szélparipán.

Ablak eresztékén kucorog konok éji magányom,

tél dala bár fütyörész, mennyei hang mi zenél,

s búg a fülembe avítt strófát: ne temesd soha álmod,

mert vele él a remény, halld mit a verse regél…

„Most még életed, óh társtalan és kimért;

sorsod része, ne véts ellene semmiképp,

mert lesz majd ki szeressen, ki öleljen és

légy fennkölt, hisz ez érzés ad örök reményt”

Látom egy angyal szól, szeme huncutul erre kacsingat,

rám mosolyog, csupa báj; megsimogat - s tovaszáll.

Szentes Zsófia

Vágyak tengerében

Vágyak tengerében,

nyugodt szirtek alján,

búsan fodrozik a megpihent jövő.

A múlt megtépázott bugyrában,

forrongva gőzölög az elmúlt esztendő.

Szilaj szelek útra kelnek,

viszik tovább a vad álmokat,

halkan morajlik a gyöngyöző tenger,

habjai elnyelik a kimondott átkokat.

Fényesen száguld a sok szivárvány

színű hal, szabadságtól terhesen sikongva

élvezik a lét minden egyes percét,

a napfénytől sugárzón ragyogva,

délceg testét rögtön fölismernéd.

Mikor az est leszáll,

csendesebben a félhomályban száguldnak,

nem értik ők meg soha,

hogy vágyaik a habokban zárulnak.

Nemes István

Szerelmed


Fehér szűzruhát öltött újra a táj,
Hóembert épít sok mosolygós gyermek.
Madár dal sem szól, fészkében tavaszt vár
a rigó, dalol ha enyhül a hideg.

Fagyosan csikorgatja fogát a tél,
ropog, reccsen már a hó léptem alatt,
süvít, üvölt, háztetőt tépi a szél,
jégcsapkönnye csüng, el már sosem olvad.

Lelkem legmélye az elemekkel küzd,
titokban már újra várja a tavaszt.
Átfújt testemet még hevíti a tűz,

összetört szívem Nálad talált vigaszt.
Szerelmed heve karjaid közé űz,
el nem ereszt már, örökké fogva tart.

Molnár Balázs

Mindent tudó

Az ép elmét olykor a szív mellé ültetem

Mikor sóhajod a távolba vész

Nem talállak, pedig kereslek szüntelen

Ó te mindent tudó, hová is mész.

Olcsó kirakatok százait nézem
Két apró vízcsepp fut versenyt az üvegen
Úgy érzem mégis, de talán mégsem állok készen
Egy szalmaszál vagyok a felhalmozott tűhegyen.

A lámpák fénye töri meg a sötétség csendjét
De most én kergetlek, várván, hogy talán majd mesélsz
Züllött hangzavar oszlatja a harmónia rendjét
Ó te mindent tudó, néma, halk zenész.

Vassné Kökény Éva

Jerikói rózsa

Elbűvölő melódia

sosem hallottam

szemem lehunyva

magamban suttogom:

repíts, repíts zene,

repíts el messzire,

el a sivatagba

át a nagy falon

hol homokot hord a

sivatagi szél

és rólad  mesél.

Ez a zene mágia

mintha dévaj nő

kecses fátyol-táncot járna

e muzsika bája

mint Jerikó rózsája

mely élet vizétől

kitárja szirmát –

életre kel

mint lelkem e zenében

kitárul

s megleli nyugalmát.