Az „Emelkedett ihletés” – pénz-fődíjas versíró pályázat zsűrijének összetétele és helyezett versei a következők:

Beri Róbert – költő, az Éden Művészeti Hálózat vezetője, a Comitatus folyóirat főszerkesztő-helyettese

http://www.poet.hu/user/Bero

Csák Gyöngyi – költő

http://www.muveszetek.hu/csakgyongyi/

Pethes Mária - költő

http://alkoto-haz.hu/?q=node%2F2348

Petz György – költő, író

//edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=34377846&nid=6161473

Zalán Tibor – költő, író

http://www.zalan.deltabroker.at/ikreator/zal/cms_pub/home

Első helyezett:

Bender Máté

No es mentira

Szűz teagőzben halkul a látszat,

Fárad a gond ezer ízen,

Mintha meséje a nap sugarának

Szólna, ahogy csak hittem.

Székem az ég és alkony az ágyam,

Lágy zamat álmokat érlel,

Illata kedv, ki a szem bogarában

Fényfalat épít éjjel.

Szűz teagőzben nyílik a rejtély,

Kérdezi minden a semmit:

„Hát, te ki ellenem élsz, hova lettél?

Vessz oda még egy percig!”

Bágyatag éltem régi betűit

Csésze melegbe temetném,

Hogyha leszűrik, a bánata tűnik

Száraz levelek nedvén.

Szűz teagőzben csillan a Lélek,

Titkaihoz ma közöd lett,

Mintha a tűz, ami hirtelen ébred,

Árnyék lenne fölötted,

Nyurga palástján halk üzenet függ:

„Múltam a mámat akarja”,

Harcol e kettő, és a szerelmük

Csendként száll a magasba.

Második helyezett:

Draskóczy Ágnes

Őszi kép

Mézízű napfény vajúdik a vesszőn:

gömbökké csókolt felejtés… Hűs ima

csordul a zengő diófa alatt,   

vénádba táncol a Jelen angyala.

Harmadik helyezett:

Szabó Aida

Mirha Könnye

„S tán, nagyon ifjúnak, neki ezt is mondja: „Leányom",

s hozzá ő hogy „Apám", így szól, nevet adva a bűnnek."

(Ovidius: Átváltozások 10. könyv Myrrha Fordította: Devecseri Gábor)

Kert fehér lilioma, fekete lilioma

se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.

Fogant varázs; vált sudár fává, ágai s lomb

terebélye fedte szennyes testét, lelkét,

takarta el tejtől duzzadó telt keblét

s átkos érzés, titkon lopott éj gyümölcsét.

Mirha könnye-gyöngye záporként megeredt,

benne fürdött fertőben fogant gyermeke,

s emlékcseppben fázott, didergett gyökere:

se élő, se holt és mégis élt, mégis holt

volt, mikor apja kezét nyújtotta felé,

kertje karcsú, zsenge liliomának.

Orcáján huncut mosolygödröcskék nyíltak,

pír égette testét, pír égette lelkét,

izzó parázs ébredt katángkék szemében…

hiszen rég kín, vágy férge rágott szívében.

Évről évre, éjről éjre a kísértő

horga tiltott álma fonalát sodorta,

nap tüze edzette, szorosra bogozta

– tövises ágboga sem téphette széjjel.

Egyszer egy éjjel, s még egy és még egy éjjel…

örvényszájú vágy vörös száját tátotta,

bűnös bűvös fátylát Hold szarvára dobta:

vér vérével, mag a magjában virágzott,

gyertyafénye lobbant, bűnére világlott.

Erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom,

erre nincs bocsánat, erre nincs irgalom!

kert fehér lilioma, kert vörös lilioma

se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.

Jaj, mit vétett, jaj, a rabolt buja éjek,

mézes csókok, édes bókok… jaj, mit vétett!

tiszta érzést, szűz szemérmét eltiporta,

hattyúfátylát bepiszkolta, bemocskolta.

Erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat,

erre nincs irgalom, erre nincs bocsánat!

Kert fehér lilioma, kert törött lilioma

se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.

Űzte apja kínja, mély fájdalma, kardja:

futott, vonta öle terhét, kerge álmát…

könny, idő sem mosta-oldta szégyen árját,

élete, halála…s magát nem oldozza

soha, soha nem lesz irgalma…, nyugalma!

Kert fehér lilioma, fekete lilioma

se élő, se holt és mégis élt, mégis holt.

Negyedik helyezett:

Zsefy Zsanett

Lelkembe öltöztetnélek

Kint már varjak kárognak a város felett
és a csendfüggönyt tépik éhesen:
a rongyidő szakadt széleibe hámlott,
öröknek hitt szerelmes perceket.

A képzelet véges pillanatokat temet.
Pedig milyen jó lenne még simulni arctalan.
Felfedni drága kincseit a rögös útnak,
csokorba csenni a mélybordó szirmokat,
könnytelen gyöngyeit fűzni reménynek,
kagylóba zárni őszülő ábrándokat,
őrizni szürkülő fényben is, a jövőnek,
ahogy álmot morzsol a szél,
míg a lelked sír dallamtalan.

Virágok kelyhében egykor hogy' dongtak a méhek.
De jött a hideg szelek őszenyészete.
Ölébe vonta a feledés bús fejét a múltnak,
és azóta cirógatja szótlan, csendesen.

Én most lelkembe öltöztetnélek,
hogy ne fázzanak azok a pőre szavak!
Éljenek tovább bennem, ahogy mesélnek,
melengessenek, mint szívedben
emlék színezte anyaföld magányodat!  

Ötödik helyezett:

Mentovics Éva

Ott, ahol a világ kenyerei hálnak…

Elaggott karokká váltak már az ágak,

rőt kincsei hullnak a megszökött nyárnak.

Felmarkolja hetykén egy őszi fuvallat,

s vágtat vélük messze, elhagyott utaknak…

elárvult padokra, kert rögére rakja,

édes anyaföldünk testét betakarva,

hogy alatta térjen téli szendergésre,

mert ha fagy lehel majd ismét hegyre, bércre,

vasfogával megmar, jégvirágot fakaszt,

elárvult kóróként reszket majd a haraszt.

A varjú is érzi, mintha vége lenne…

csapatostul szárnyal a kék végtelenbe.

Gyérülnek a lombok, s ott kerengve, szállva

bucskázik a levél, le, az elmúlásba.

Még a fű is reszket, közeleg a veszte,

hogyha nem terít rá takarót az este.

De a hó még késik, csak a rőt lomb pereg,

elborítva parkot, szunnyadó kerteket,

szendergő magvait az őszi határnak,

ott, ahol a világ kenyerei hálnak.

Különdíj:

Kassai Zsófia Szonja

Töredezett végjáték

Utolsó felvonás, utolsó jelenet:

drámai csend és fennakadt szemek,

s micsoda szegényes díszletek!

Felsír alattam az ócska kerevet.

Hányszor és hányszor voltam már halott,

sírásba taszítva a nézősereget -

Hölgyeim s Uraim, s hogy tényleg meghalok:

csak a téli szél szorítja kezemet.

Sóhajtok, hiszen ez sem más 

- újabb finálé,  végső mestermű -

kezdődik az előadás!

Hol késik hát a nagyérdemű?

Int a Nagy Karmester,  játékba kezdek,

s a kerek világ, ím, elcsendesedik.

Mozdulataimra tengerek remegnek,

sóhajaimból vihar kerekedik.

Izmaim játéka szinte fojt,

s torkom remegteti a hattyú halála; 

Ezüst fenségében felzokog a Hold,

s a csillagok belesírnak az éjszakába.

Visszhang zengi tovább, ha vadul felhörgök,

s lám, búsan siratnak engem az angyalok -

s azt lesi lopva minden ördög,

ahogy szegény lelkem a halálba andalog.

S ím, elértem, hogy még egyszer lássam,

amint az iszonyat a nézőkbe feszül;

s hogy minden tekintet énrajtam függjön,

amint a sor a végszóra kerül:

meghajlás, vastaps, függöny.