Tar Csilla Eszter

Sztrapacskalakoma (Télbúcsúztató)
 

Elmesélem tinéktek hogy esett, 
A lakomára kik, s hogyan mentek. 
Összegyűlnek egy gömöri utcán, 
S indulnak Nótáriusuk után. 

Dobban sok szív, a dal életre kel, 
Száz meg száz palóc ajak énekel. 
Jöjj! Gyere velünk Te is, dalra fel! 
Jöjj, dalold Te is mit szíved ver! 

Nótárius fekete cilindert, 
S koromszínű palástot is viselt. 
Vicenótárius megy mellette 
Őhozzá hasonló öltözetbe. 

Sarkukban sétál a Harangozó
Kolompja lába közül lelógó. 
A halottas csoport élén jár ő, 
Utána egy suhanc keresztvivő.

Két ministráns, mögöttük pap, kántor, 
Majd négy halottvivő koporsóval, 
Mely teknő fekete takaróval, 
S körülötte a nép táncol, táncol. 

S dobban a láb, egy legény táncra kér, 
Zöld szeme oly szép, csillagokat ér.
Penderítsük ki végre a Telet, 
Kolompol, kerepel a nagy tömeg.

Az élbolyban pendül a muzsika,
Vidáman húzza egy cigánybanda.
Szól a nóta, szájról szájra terjed, 
Dal a lelke e zengő tömegnek. 

Meg-megállnak valamennyi háznál, 
Kik tegnap bálban voltak, csak annál. 
Énekelnek, s a ház népe tojást 
Ad, szalonnát, hurkát, egy kis kolbászt. 

S dobban a szív, a dal életre kel, 
Ezernyi magyar ajak énekel. 
Jöjj! Gyere velünk Te is, dalra fel! 
Jöjj, dalold Te is, mit szíved ver! 

Figyeltek Nótárius szavára, 
Ki meghívta mind a lakomára. 
Lassan odaérnek egy nagy házhoz, 
S hozzákezdhetnek a mulatsághoz. 

Készültek pálinkával, jó borval 
Az asszonyok sztrapacskahányóval. 
Ej! Sütöttek amennyit csak bírtak, 
A vendégek már éhesek voltak. 

Gyúrták, csak úgy gyúrták a sztrapacskát, 
Közben énekelgettek sok nótát. 
Zsírral kenték meg a tésztát, rája 
Tepertő, túró hullott, s vaj alja. 

Ha jól laktak, elkezdtek táncolni, 
Szép lányt jaj, de könnyű találni!
Úgy forogtak, mint a virágszálak 
Nem sokan voltak kik ültek, s álltak. 

Aki tudott táncolt meg énekelt, 
Kurjantott egyet, s újra táncra kelt. 
Ma éjjel nem alszik a muzsika:  
-Húzd rá cigány! Hateha, hateha... 

S dobbant sok láb, peregtek sarkantyúk, 
A nők úgy táncoltak, mint a hattyúk. 
Ki itt volt még boldogan maradott, 
Csak a Tél búsult, s lám elolvadott...

Csáki Róbert

Vágy

Az igazi vágyak adják meg a csodát.

Ami eljön, és már most ott vár terád.

Mint hajókötél, ami tartja a láncot

húzza a hajót, mint a valóságot.

Mint egy képzelt lehetséges lét elem

a végtelennek tűnő lebegő tengeren.

Elég lesz, ha ezt a kötél tartod

majd így kikötheted ezt, meglátod!

Csak tartani bírjad, mert háborgó a tenger

és néha kevésnek tűnik az ember!

De a gondolat az legyőz bármit!

Nem erő és kitartás, mert a vágy mi?

Csak érzelem szeretet, ami

segít, ha tényleg kell neked!

Mert lenyugszik a tenger

támadnak fel hátszelek

a hullámok is lásd

csak kifelé verdesnek

ez mind, segít majd neked.

Nem lehet nem is, kell

 erőt feszítened.

Mert nagyobb erő az

 ami segít mindenben.

Mert csak az lesz meg

mindenkinek ebben az életben

amire valóban igazán vágyott

és ezt megkapja majd

 mert léteznek

Igaz, igazi álmok!

Rutka Gergő

Majok Mária 1912

Halottat láttam az éjjel,

haldokló, töpörödött asszonyt.

Láttam a fájdalomtól megkínzott

síró, ráncos öreg arcot.

Pusztult egy macska is,

öreg volt már, barát.

Az első szobában papíron feküdt,

csak néztem,  szagoltam a halált.

Egy fallal odébb, áthívott anyám.

Nézzek haldoklót, mint születőt.

Fogtam a félfát, nem léptem padlót,

fülemmel kerestem a közelgő jajszót.

Félelem szele megfújta arcom,

mit látni fogok, látni nem akarom.

Barna fadeszkás régi ágy,

kövér dunyhája fogta halottját.

Villanó fehér fény sikolyként gyulladt,

rémítő volt, élőnek és holtnak!

Anyám két kezét fogta maga előtt,

gúnyosan és kárörvendőn felröhögött!

A villanó éles fényben és hangban,

az ágy fogja feljajdult__, megfeszült__,

könny csordult, meghalt e kínban!

Meghalt az asszony, vele én is mentem

rémülten kapkodva levegőt____fölébredtem.

Meghalt akkor, és most újra nekem.

A holtak eljönnek, keresnek szüntelen.

Körém ülnek, nyomják fejem,

mikor a magány zúgó csendje

beköszön hozzám, hogy velem legyen.

Ágyamba dől kései órán testem,

várnak rám, tartják a párnát nekem.

Az álom kapujában kilincsen kezük,

torzulva beszöknek,

ott vannak, ott vannak mindenütt.

Fazekas Imre Pál

A szép örök fénye                                        

esti parton felhők során a térben

pompás színkavalkádokban csendül még

tó tükrén táncol remegve a vízen

a nap zuhogó fénye vörösen ég

az ég alján párás kis könnyű szélben

nagy csillagünnep van a néma Holdon

csillaglány a csillagfiú ölében

csókra csak csókot kérnek hadd lobogjon

most alkonyfátyla lebeg itt a tájon

tündérország visszhangja kél az estben

finom képzelet várja hogy találjon

párjára e szép virágrengetegben

csobogó patakok neszével árnyalt

egy új nap melyet életre te hoztál

muzsika volt –teljes bensőmben szárnyalt

pehelynyi halk tünékeny hangon hívtál

mint vízesés a szív dübörgött táncolt

az ajkhoz ért szerelem villanása

zsoltáros arcon látni örömmámort :

a szép örök fénye  –    legszebb csillogása

édes csodás varázsfátyladba szőtten

csupajáték szimmetriádat

lángolni látom  –  tündökölsz előttem

te vagy a testi-szellemi imádat

mire a nap ezüstje újra felkelt

s felhők közt úszott a mosolyra kelt szél

arannyá változott szép szemed megtelt

a reménnyel várt sors végtelenjénél

lélekszárnyain lepkékkel kergetőzöm

csordultig telt kristályszív édesbús lágy

illatos puha nyár suttog a csöndön

lidércfényt vet a nyugtalanító vágy

villogsz te szívbe rejtett olthatatlan

szikrából lehelt illatos virágszál

bűvös tündérfényed oly mondhatatlan

talált életünk csillagok között jár

puha csendben bizton dereng a holnap

nyüzsgő láthatatlan sorsutakon át

úgy várod mindig a napot a holdat

hogy rák szórja a boldogság sugarát

jövő korok tengerét elérve zengve

neked írt tűz-szemek újra dalolnak

mintha örök élet kapuja lenne

benne kettőnk szíve –  együtt dobognak

Gábor Bianka

Ki vagyok én?

Madzagra kötöm a Holdat,

s lehozom Neked,

kosaradba csillagokat szedek,

legyőzöm a Nagymedvét,

kihűtöm a Napot

Csak mondd meg kérlek,

hogy ki vagyok!?

Ki vagyok én névtelen,

hideg, üres, éktelen

Szemem sötét, fénytelen,

s testem, láthatatlan, vértelen!

Megteszek én minden nagyot,

csak mondd meg kérlek,

hogy ki vagyok?!

Mondd meg nekem te Égszemű,

tűz vagyok, vagy légnemű?

szülő-e vagy gyermek?

kellek-e én a mindennek?

Mondd meg nekem,

te Égszemű lány,

ki a földről nézel fel reám!

Mondd meg nekem, hogy ki vagyok,

s arannyá teszem a napod!

Hogy kivagy? Ezt kérded?

minden és mindenki,

senki és semmi,

te vagy az élet, a halál,

a múlt, a jövő,

szabad, de mégis fogoly.

Te vagy minden, és a semmi,

Úr vagy te, a magad ura,

s a neved Világ,

ez az egy szó

Világ!

S én is csak egy sejted vagyok,

mint az összes többi részed,

mely osztódik untalan,

s te csak nősz-nősz egyre,

messze-messze a végtelenbe!