Lukács Mária

Csak érinthetném meg a kezedet

 
Ma egész Világ néz ki a szívemből,
mint cigarettát sodrók
üszkös fák kérgiből.
Ma hajlítom a szót és elárvulok;
Szellemed égi kincseken -
pókfonálon lóg ezüst leheleted,
csak érinthetném meg a kezedet.
Vénádból szakíthatnék-e?
Rímbe fonnám ma darabját
és sugárba szöknék...
megnyugodni teveled.
 
Csak megfoghatnám most a kezedet...
együtt tépnénk füstkarikából szeletet,
és arathatnánk, mit vetettünk,
egymás ölében, ha felébredünk.
Rakjuk meg szekereinket,
hét ökör szántsa földjeink...
halott rózsák szirmait földbe ástam,
de újra kiserkent tavasz-mélyről,
és ibolyákat ont drága vérből;
szívemet metszi, kezemre tapad,
szivarzsebben illatozik a majd.

Mátyás Ferenc

Hangyák

Kortalan akkord alatt

karmol körkörösen a korom,

az arcomra névtelenül sáncolt ráncot

a torom, az örök mentorom,

s mert messzi múltba lóg még lábam,

megint magam vagyok önön gátam.

Nekem az új hajnal csak komplementer naplemente,

beásva lelkemet a röghöz kötő tudat cementbe.

Vagy egy nyöszörögve nyelt, ócska, perverz presszió,

amiben nincs boldogság, csupán depresszív inverzió.

Na és persze kötelesség: a kell, a muszáj és a nem szabad.

Az így kell, legyen, mert máshogy nem, mert mindenki ebbe az egy irányba halad.

És hát ki vagyok én, hogy megszegjem a társadalom diktálta kötelességem,

el kell engedjem a felelőtlen álmokat, volt megélni több mint huszonnyolc évem.

Szóval most már igazán lehetne család, meg kocsi, meg kisgyerek

mert senki, de senki nem vagy, ha mindezek nincsenek.

Majd holnap – nyugtatlak és ettől megnyugszom én is,

van még idő újraértékelni a múltam, akármennyit ér is.

Van idő örömöt lelni a sok megélt, majd elfeledett hóbortban,

és van idő a szürkeség előtt színes boldogságot flashelni freskókba kódoltan.

Ezért ma este szórakozni fogok, ma este újra zendülök,

ma este még nem érdekel a holnap, majd akkor új fokozatba lendülök,

de ma este még tort ülök.

Tort a kergetett ifjúságom felett,

tort az el nem ért álmokon,

tort az eddig még ki nem mondott és talán már soha ki nem mondható vágyakon,

tort a régi völgyeken és megmászott dombokon,

tort az élet súlya alatt megroppant homlokon,

és a titkokon, melyek felmentést keresnek, de hiába,

mert megfulladnak a lustán szétmálló liturgiákban.

És a zsoltár oltárok előterében, hol egykor annyira szerettem…

Hát…vigyétek tovább az elmúlt gyermekkort helyettem.

A végtelen éjjelek végül így nyugszanak bele a parányi fénybe vesző hajnali józanodásba,

és kergetjük egymást, mint örökmozgó hangyák egy műsor utáni zavart képernyő-adásban.

Fekete és fehér hangyák.

Én a fekete vagyok.

Hallgatok.

Te pedig, a fehér,

ki összetörte már a testem, és most már csak félelmemből él.

Vagy lehetnék én a fehér?

Nem, mert az nem ér,

mert képtelen, mert nem megy, mert nem konvenciókban él

a belül akkor is fekete lelkű lény.

Fekete és fehér hangyák.

Én a fekete és te a fehér.

Te az öntagadás vagy hát.

Én vágyakban égő tejúttörmelék.

Mentovics Éva

Ha újra születnénk…

Mint fénylő pirkadat a hajnali égen,

úgy ragyogott felém éjfekete szemed.

Ma is, ha hangodat felcsendülni vélem,

mámoros borzongás járja át testemet.

Mint enyhe fuvallat fülledt, nyári esten,

olyan jóleső volt hallani halk szavad’,

s míg a méhek dongtak az akácligetben,

számhoz érintetted perzselő ajkadat.

Mézízű csókodat viszonoztam akkor,

bódult csókcsatában forrt egybe a szánk,

s azóta is, szinte minden alkonyatkor

ledér sóhajokkal telik meg szobánk.

Suttogó bókjaid, mint tiszta tó fodra…

kedvem támad rögvest megfürdőzni benne,

s test a testhez bújva, együvé fonódva

elsodródni együtt, el, a végtelenbe.

… mint a rőt lomb pereg, fogynak el az évek,

tavaszunkból nyár lett, s közelít az ősz,

testünk megfárad, majd aggok leszünk - vének -,

szépiás fotónkon szemünk elidőz,

majd, ha sétánk végén hűvös szél simítja

kertünk fái alatt szerelmünk lábnyomát,

mintha sorsunk könyve úgy lenne megírva,

örökké vágysz engem, s én is vágyom rád.

Ám, ha fázós tél jő, hócsipkébe bújva,

gyérülő hajunkra hűvös dér pereg,

pehelypaplan puha oltalmába bújva

csendes szuszogásod neszére ébredek.

Szeretlek, mint egykor - oly izzón, rajongva -,

amikor vágyakozva simított kezed,

s emlékezve múltra, boldog tegnapokra,  

a szerelem fogalma egybeforrt Veled.

… Te vagy a nappalom, te vagy az éjelem,

lelkedbe van vésve holtig tartó jelem.

Te vagy a mindenség, a vibráló Élet,

s hiába porlaszt el a földszagú enyészet,

ha újra születnék, újra szeretnélek.

Mészáros Győző

Négy lap

Négy lap van a kezedben,

az egyik az egy barát,

a második egy lány,

a harmadik a család.

A negyedik az te vagy,

erősen szorongatod.

Magabiztosan, de remegve,

a bizonyos négy lapot.

A második lap gyakran,

szinte körönként változik.

A harmadik lap előbb-utóbb,

úgyis távozik.

Harmadikként nem húzhatsz újat,

de nem is szeretnél.

Ez a lap mit idővel,

a szívedbe rejtenél.

A második lap később,

elveszít, vagy te veszted el.

Eljön majd az idő mikor,

második lapot se veszel fel.

A negyedik lap ugye te vagy,

de csak múló állapot.

Ha leteszed már nem veszik fel,

te is jól tudod.

És mikor egy lap van a kezedben,

s nem hallod senki szavát.

Csak egy marad meg mindörökre,

egy igaz kitartó barát.

Nagy László

A mi imánk

 Uram, alig vagyunk méltók köszönteni,
 hisz látóvá tetted a testi, lelki vakot.
 Állni tanítod, kinek még lába sincsen,
 de mondd, bűnösen lelkünket miért hagyod?
 Kitártad a világ ajtaját immár felettünk,
 értelmet adtál megannyi szép varázsnak.
 Miért hagyod kiszáradni hitünk könnyeit,
 miért, hogy nem takarod be, akik fáznak?
 Ösvényt adsz az erdei botorkálónak is,
 medret sóhajtasz minden pataknak.
 Hát miért nem jelölöd a mi utunkat is,
 miért hagysz magunkra lelki vaknak?
 Miért nem lehetünk mi is, mint patakod,
 kinek mindig jelölve tengerig az útja,
 el nem ereszted, de béketűrően hagyod,
 hogy csobogását a nagy vízig kifussa.
 Hisz már egyebünk sincs, csak halottunk,
 és tán bűnünk feszítette vak hitünk.
 Ne hagyd, hogy elfogyjon az út alattunk,
 mert elveszünk, ha már Benned sem hiszünk.
 Taníts meg hát minket haragodra Isten,
 de jóságod vezérelje esztelen haragunk.
 Tartsd meg lábunkat, mert ha botlása nincsen
 talán erőnk is lesz s felállunk magunk.
 Ne hagyd, ki csak most eszmél még,
 vak hitté váljon benne tanított szent igéd,
 eltorzult hitekben lassan emészt a vég,
 s üszkös lélekkel járulhat csak Eléd.
 Hát tarts meg minket szent akaratodban,
 hisz annyiszor próbáltuk már Nélküled.
 Engedd, hogy majdan a végső sorban
 tisztán remélhessük, hogy találkozunk Veled."

Orosz István Oszkár

Ars poetica

Nem iszom-mert nincs miből,

Irigyelnek az alkoholisták jó anyagi helyzetem miatt,

Nem lopok, hazudok, mert így neveltek szüleim,

Félnek is tőlem mások e miatt!

Nem vitázom, mert tudom igazam van,

A kiabálókat halk szóval meggyőzni úgysem lehet,

Nem élek, csak vegetálok, mert csak rosszabbodni,

Látom e kilátástalan helyzetet.

Nem harcolok, bár látom, értékeim- másban – lenéző

Mosolyt fakasztanak,

Fölösleges meleg szóval közeledni azokhoz, kik

Érzelmi silányságot árasztanak.

Mérgező mocsár –lélek melege sem kell,

Inkább fagyassza magány a lelkemet!

Kirekesztem köreimből azokat,

Kik üzletté, szexé aljasítják a szerelmet!

Péter Éva Erika

A reményről

A Himalája fodros karokkal öleli
a szent tó vizét. Ó, lélek-lótuszvirág!
Világköldökből fakadt istennő neveli,
s holdperccel megtelő szűz-szavú imák.

Fehér szaugandhika - kibontakozás,
sűrű sármasszából napfényre kerülhet,
bódító, virágos illata vágyakozás,     
sötétbe, iszapba könnyen elmerülhet...

Ringatja hóbölcsőben a féltő anya,
gyökere, magva mennyei manna,
mély völgyben tökély, értelem - ikebana...

Egymás szemeiben tükröződő fenség,
s csak pillanatra kétség suhanna:
valóság, illúzió? Világmindenség...

Purzsás Attila

Buszon        

Didergős reggeleken
gondolatom a buszon pihen
utazunk...
peregnek a képek egymás után
ahogy ablak előtt a táj
rohan s rohanok
nincs megállj
furcsa arcok torz fejek
reggeli épphogy csak ébredek
ábrázatok pásztáznak végig
vagy tán csak a semmit nézik
ahogy én is csak lesek ki fejemből
egy üresen kongó teremből
hol csak saját visszhangom válaszol...

most nem jönnek világmegváltó gondolatok
valahogy olyan őszi tompa vagyok
bennem is beborult
akár kint a késő őszi nyomorult
fáradt idő
csak gyűri homlokomra a ráncokat
s nem lejtek örömtáncokat
az élet szépsége okán
a fásultság talán
mi rányomja bélyegét e kopott napokra
s karcolom rá az üres lapokra
gondolataim zagyván
miközben ülök a buszon tompán...
utazom...

Toussaintné Gyuris Györgyi

A táltostűz varázsa

Végtelen áradata szellőnek, Mag-őrnek, csillagoknak és holdfénynek…

Vajon ki az, ki érti a lágyan táncoló lángok suttogását…

égi jelet remélve, e hitét, szeretetét vesztett magyarságnak?

Elődeink tudását a történelem fájdalommal szőtt leplének homálya fedi,

megfáradt szívünkben, lelkünkben, apró fény világít, időtlen idők óta táplálékra várva

mely megmentheti!

Ébredj fel végre mag-yar nép!

Mind egyek vagyunk, mutass méltó példát gyermekednek kit ne a pénz, a

hatalomvágy szánalmas magányos útja, inkább a szeretet, a boldogság csodálatos

segítő ereje vezéreljen!

Tűz pattog, parázs serceg, vadul táncolnak a lángok a táltosok tüzében,

a szellemek és az égiek mutatva érthető jeleket ebben…

te is látod? – lelked milyen útra terelne? - mi az a varázs,

mi szívedből, lelkedből fakadva arcokra mosolyt ír

és a remény érzése egyre nagyobbra nőve, a népet magával ragadva…

EGY rezgésre bír! Te vagy az, minden áldott mag-yar! – Isten szeretett gyermeke

hagyd, hogy a szer- etet érzés nemesítse lelkedet!

Segítsd hozzá megfáradt népedet feladatuk bevégzéséhez!

Érezd át testedben, lelkedben a vágyat, a szabadság iránti felemelő érzéssel

és válj eggyé az Örvénnyel!

Ki tegnap még irigy volt és féltékeny, az holnap már segítő kezét nyújtsa

annak, kit addig megvetett és lenézett…

Ébredj fel végre mag-yar nép!

Több mint ezer éve nem lehetsz az, aki vagy, mutasd meg a világnak

ködbe burkolt történelmi jussodat!

Gyermekeink szelleme, jövőnk és feladatunk bevégzése függ attól,

meddig tart ez az erővel eszközölt népbutító álom…

Ébredj! Tárd ki szíved kapuját, engedd be a fényt, az Isteni szeretetet…

Csendesülj el, míg meghallod lelked sugallatát miként arra szólít,

fogj össze és mentsétek meg együtt e csodálatos Hazát!

Félned nem kell már semmitől, Istenünk örömmel néz le ránk,

kegyvesztve a szutykot és mocskot a tiszta, nemes lelkűekre figyelve írja meg

az új Bibliát.

Siess, szabadulj meg hitvány földi szokásaidtól, értelmetlen fájdalmad engedd át

Istennek s bocsáss meg annak, ki ellened vétkezett!

Érezd Isten szeretetét, hogy boldogságához méltó… fénytől ragyogó tükre lehessél!

A táltos végül révületében látta az Aranykor új emberét, kit örök időkre a

megvilágosodás felemelő érzése a Mennyek Birodalmáig haza vezetett!

Áldás e népre, minden egyes tiszta, igaz szívű segítőkész gyermekére!

Vass Gabriella

Visszatérő álom

Álom és ébrenlét törékeny mezsgyéjén járok,
Hol kitágul a tér és megszűnik az idő.
Régmúlt emlékeim sötétkamrájában
Homályba veszett képeket hívok elő.

Fakó színek telnek meg vibráló élettel,
Hangok szűrődnek át meglibbenő fátylakon,
Lázasan kutatok megtalált kincseim között,
S vakmerőn kelek át lezárt határokon.

Árnyas kis utca kanyarog, hívogat most némán,
A hegyek mögött a Nap épp vörösbe öltözik.
Sietős léptem visszhangzik a macskakövön,
Szívembe nem várt boldogság költözik.

Hol járhatok? Nem tudom. Mégis oly ismerős e kép.
Ez a sohasem-volt-város, s ez a mindig-is-volt nyár,
Hol a fehér házfalakra vadrózsák kúsznak,
S a bús platánfák alatt egy ódon kápolna vár.

Kapuja szélesre tárva, benn áhítatos csend fogad.
Apró ablakain még beszűrődik az alkonyati fény,
S ahogy ebben az időtlenségben végre megpihenek,

Megfáradt lelkemet beragyogja az isteni remény.

Vanyó Erzsébet

Remény

Már az intésem

is idegen

s szilánkokra tört

szavaim

végső menedéke is

vad farkascsorda

étke.

-Milyen idő jár

mostanában?-

Szétmorzsolt álmok

piciny gyöngyeit

szedegetem fel

s imára kulcsolt

kezeimmel

romba dőlt

földi küldetésem

kő-nehéz terhét

cipelem.

De lám, nekem is

énekel még

selymes réteknek

láng nyelvű virága

a szelíd pipacs,

e pirospozsgás ragyogásban

kedvét leli szívem

s elvadult ösvényein

új remények

fáklyája gyullad!

Vaskó Ági

Csendes csodára várva

Szűz-fehér falakon
ólomszürke rajzok,
rettegés - a "mester"
néma csendben alkot.

Várószoba, székek -
egymást átölelik,
rajta ülők terhét
órákig viselik.

Holnapot temető
pergamenbőr arcok,
a száj szegletében
rémület húz karcot.

Fekete szemgödrök,
régen elsírt könnyek,
félelem és halál -
barátságot kötnek.

Parókák alá bújt
pelyhedző hajszálak,
jövőt megteremtő
gondolatra várnak.

Lomha nyikorgással
kinyílik az ajtó:
Kemoterápia-
Bánatot sóhajtó.

Zajácz Edina

Husángos évek

Husángos évek ezek.
Kulcslyuknyi lett a világ.
Kislánykorom ténfereg,
mint hontalan vadvirág,

nagyra a félelmem nő,
asztal alá űz megint.
Ott lehetek istennő,
gyávaságom rám legyint.

Más mossa bennem bűnét,
engem szeplőkkel dobál.
Görnyed a hátam hétrét,
míg sorsom bebugyolál.

Hát üss nagyobbat rajtam!
Csak hagyd, hogy érintselek
kulcslyuknyi alkonyatban.
Husángos évek ezek.

Zsuponyó Gábor

Szinta II.

Szürreális szerelem

Szemed színe

Szabadság

Szempillád

Szivárványsztrátum

Szívemnek szarkofága

Salvia sclarea

Zöldeken zongorázó zápor

Zafírzivatar

Zuhogó zöldellés

Illékony illatú idill

Illimitált intimitás

Istenek ideálja

Nimfáknak

Numenális narkotikum

Napsugaraknak nektár

Nymphaea alba

Tündéri tekinteted

Testemnek tachikardia

Tükrében tavaknak

Tabula rasa

Aurád ajkam

Arcod ablakom

Alakod

Afrodiziákum