Faragó Dániel

Emberi jelenségek

            1) KEZDET

Élünk és meghalunk – szép álmokat

szobor nekünk a méh, s azokba ringat.

Egyfős térben növesztjük tagjainkat.

Nincs ennél őszintébb – se álnokabb.

Hisz massza még a sok-sok árnyalat,

midőn az élet nem fa még, csak írmag –

s kiérve is, hogy napkorongja pirkad.

Nem értünk még áldást, se átkokat.

Aranykor ez. Még nincs egyéniség,

s a nemtudás romlatlanság is egyben:

vadállatmód szelíd a kisgyerek.

Fantáziánk határa tán az ég,

s nincs vágyaink között elérhetetlen.

Sződd őket pókfonalként, míg lehet.

Nagy Gizella

SZÜRREÁLIS VASÁRNAPI MÁSNAPOS

Feltört lábú reggel, éles üvegszilánkon,

elpöccintett égő csikken mezítláb,

céltalan bolyongva, a port köhintő utcát járom.

Málló házfalról autók füstszagú mérge csorog,

üres tekintetű vakablaka - rám hajolva -

mosoly-álarc mögül vicsorog.

Bűnéért vezekel: szótlan tűri ezer láb taposását:

a cinkos, szürke aszfalt hallgat,

örökre fed füvet, rügyet, fát, s virágok százát.

Mi az éjjel befolyt, - kifolyt, s erekké duzzadt mára.

Grammra mért fű füstje oszlik,

s villogó fény fest kék koronát halott-kopár fákra.

Sör-habzó szájú, bősz bikáknak bilincs csattan csuklójára,

sok peres ügy bont ma rügyet,

s éjjeli pillangók repülnek zárka-világ penészvirágára.

Zombiként feltámad, káoszán úrrá lesz a város.

S mire sápadt nap ég közepére gurul,

mind

enki újra magányos, vagy páratlan páros.

Minden rendben: Csücsörítő plakát hírt, kínt, pénzt s hiányt kiált:

Fogyassz, halmozz, - mértéket-értéket feledve -

vegyél-egyél nagykanállal, mi neked az élettől kijár!

Ha e szenny végtelen sajgó rést üt védtelen szervezetedbe,

s mint keserű pirulát, a város kiköp, nem nyel le,

menekülj hát, mentsd magad az igaz, érző, szűz természetbe!

Mint áradó folyó medrét, csak a város peremét kell átlépd!

Hogy így a fecsegő-morajló tébolyt kerülve,

békés áhítattal, tudat- helyett hajnalhasadást átélj!

Félegyházi Fruzsina

Pár. beszéd

Koldusbotra jutott, régi úri élet

eljártad már a végét e szép,

őszes létnek.

„Krizantémot hozz síromra, drága!

Tedd lassan a sírra, hogy

egyre csak sírja, sikítsa,

hadd sivítsa, mikor fektettek sírba!”

Tábládra rótt fogadalom porlad,

üres szobád hallgat,

emlékektől remegő ajak…

Te, kétes, derengő alak.

Munkád befejezetlen maradt.

„Mit itt hagytam, éltemben

végig tagadtam, kínosan takartam

magamban, előled titkoltam…

Vedd most már. Neked adtam.”

Versbe meredt tanácsok, szavak,

gyermekkori képek, mind

rímben maradt, bent ragadt,

szó örökre fenn akadt!

„Érted éltem én, mindent, mit tudtam,

alkottam, Neked átadtam,

Hittem, hogy hiszel tanaimban,

s ne cáfolj meg! Hisz ha nem így van,

ha hittem a hamisban, hiába

éltem én.”

Azt mondtad, értem élsz!

S tetted ezt mellettem, de nem velem

éltedben, s most sírba szálltál nélkülem!

Te, hajdani emlék-lélek. Csend legyen!

Most már nyugodj békében.

Avar Judit

Mindörökké

Nem mertem előtted

fortyogó kátránybensőmet

igazán kitárni

Féltem de mitől

titkon sűrű

genny buzog

S’ hogy szürcsölve mézem

nektár – kéjét

magadba forrasztasz

E langy beteljesedésben

nem nyughatok

még megsemmisülök

Maradékom felszívódásától ijedten

ösztönösen kellene

védekeznem ellened

Teljesen fel nem

adhatom gondolataimat

képzeletbeli vágyaim

Függetlenségem pezsgő

izgalmának élnie kell

mind és örökké

Kánnár Alexandra

Ma hagyom

Még lüktet a város,

percekre szíveket lopok,

csak a szavakat szórják,

és én

semmi vagyok.

Nem vagyok senkié,

csak a felszínre borult tán,

- soha máshova -

minden kis hang és szívverés,

de nem csorgott át

mellkasomba.

Vakon hinnék

kis szempilla-érintésekben,

s hogy békés lehet a csend,

de sokkol mozdulatlanságom,

már mind elment;

és nagy zaj maradt itt bent,

alig látott, csak

percig-varázslat vagyok,

átcsoroghatsz rajtam, talán -

ma hagyom.

Böröndy Elza

Tömb

furcsa

hogy egyszercsak

nem vagy és

Veled együtt már

egy kis részem

nekem sem van

nincs

sehol

eltűnt

a térkép a beszélgetés

az

hogy ültem az ágyad mellett

veled

néztem

és csak.

furcsa.

miért?

nincs kérdés

csak pangás

a fájdalom

elhinni

hogy nem vagy

és nem lesz

többé

és a hangod

meg a mosoly

a levelek

furcsa.

ez a szorítás a torkomban

gombóc

nem bírom lenyelni

de nem vagy már

miért?

levél

e-mail

mosoly

a hangod

kaptunk és adtunk

üresség.

(a könnyek soha nem édesek.

a könnyek sósak.

egyszerűen nem vagy.

egyszerű voltál.

sikítanék.

nem megy.

senki nem hallja.)

Ljuré Quk

Lustrum quadrigum

Tanakodtam magammal néha,

mikor senki nem látta, csak én,

ahogy ott bennem, lassan

nagyon nagy lángok gyúltak.

Néztem úgy, mint az az író

borotválkozáskor nézte önmagát,

és nem értettem meg,

hogy meddig tart a tükröződés.

Elszámoltam veled — mondtam

neki (magamnak), s közben már

az alvó állat rebegő szemén át

láttam csak ki önmagamból.

Jól jössz te még egyszer

—felelt vissza gyatrán,

az ő jellegzetes hangján,

egyáltalán nem ünnepélyesen.