A „Vers-esszenciák” – pénz-fődíjas versíró pályázat zsűrijének összetétele és helyezett versei a következők:

Beri Róbert – költő, az Éden Művészeti Hálózat vezetője, a Comitatus folyóirat főszerkesztő-helyettese

http://www.poet.hu/user/Bero

Csák Gyöngyi – költő, író

http://www.muveszetek.hu/csakgyongyi/

Lajtai Gábor – költő, szerkesztő, a NapSziget a Művészetekért Alapítvány elnöke

http://hu.wikipedia.org/wiki/Lajtai_G%C3%A1bor

Kőhalmi Ildikó - költő

//kohalmi.gportal.hu/

Payer Imre – József Attila-díjas költő, esszéista, irodalomtudós

http://hu.wikipedia.org/wiki/Payer_Imre_%28k%C3%B6lt%C5%91%29

Petz György – költő, író, Szépírók Társasága egyesület

//edentol.gportal.hu/gindex.php?pg=34377846&nid=6161473

Serfőző Attila – költő, író, festőművész, a Héttorony irodalmi portál vezetője
http://www.serfozoattila.hu/
 

Első helyezett:

Mátyás Ferenc

Ködturista

Metró kocsikban álmodik a nyár,

szakadt reklámújság halom között,

s cipőmre folyt planéta-csendben állt,

mert feltűntél a zárt ajtók mögött.

Hát légy te az, ki végre rám talál,

nem bírom már a kínzó félsz özönt,

hadd legyek hangban tőled intonált,

s ne rozsdamarta szféraüldözött.

Ha megfeneklett múltú létigémet

jelenné szíved mégse színezi,

elhalkulok egy borda közti résben,

hiányod száraz mészpor égeti.

Mert rab vagyok, aki e földi létet

a ködbe zárt magányban éhezi.

Második helyezett:

Hódi Richárd

Június

Fulladozva nyögnek fel a fák,
Nem csillog a hajnali harmat,
A szél mintha mélyen aludna,
Csak a nap nem ismer irgalmat

Tüze lángra lobbantja testem,
Forró fejem az üveghez nyomom,
A bokrok reszkető, nehéz sóhaja
Behallatszik csukott ablakomon

Nyár van - éltető, tápláló és meleg,
Örülnöm kellene - hosszú volt a tél,
De érzem, hogy nagy vihar közelít,
És hűvös szele majd engem is elér

De addig csak fürdesse arcom a nap,
Csillagok ragyogjanak halk altatót,
Hajlongó füvek párás, zöld köntösét
Magamra húzom, mint puha takarót...

Harmadik helyezett:

Egervári József

Joseph reménykedései

Joseph, a vak, konok szörnyeteg,

hitte egy szebbnek tűnő napon,

nem hiába teremtette Isten a

finoman tekergőző jégvirágokat

az ablakon.

Joseph, a vad, gonosz szörnyeteg,

vitte hátán múltja zsákját, rongyosat,

s úgy vélte, tán nem hiába teremtette

Isten, még ha életéért már senki egy

petákot sem ad.

Joseph, akár egy hógörgeteg,

zuhant a mélybe, hallgatagon,

s tudta, Isten nem hiába engedte

el kezét, miközben oly sokan

járkáltak az utakon.

Joseph, akár a tört jeget

megvilágító gyenge téli fény,

csak ült a semmi szélén, némán,

s tudta, ha az idő megállna is,

már alig van remény.

Joseph, a vak, konok szörnyeteg,

hitte egy szebbnek tűnő napon,

szinte hiába teremtette Isten, a

tekergőző jégvirágok úgyis

elolvadnak az ablakon.

Negyedik helyezett:

Kovács Dániel

Egy tiszteletteljes szonett

Szemedben néha önmagamra lelni…
Akár ha égbe néz az óceán,
Úgy néz arcodból vissza és le rám
Saját arcom. S ajkam, ha hívva zengi

Néhány sorod, neked próbál üzenni,
De mégis, hangom már tiéd, s talán
Te szólsz hozzám, a tűnt az új után…
Hiszen bennem nincsen számodra semmi…

Csak, mint az égnek új a tó s a tenger,
Úgy új neked, mi versemben nem ember,
S csak, mint ekhó mi visszaszáll a csúcsra,

Honnan lepattant, - s mégis új a báj -
Szól édes új dalom hozzád e furcsa,
Kegyetlen völgy felől, Babits Mihály!

Ötödik helyezett:

Kincses Edit

Homokóra homlokodra
 

Az idő, mint lágy futóhomok, fékezhetetlen

gördül tovább. Tévedsz, ha azt hiszed,

markodba szoríthatod

majd egyszer

az időt,

mint
a
port,

mely a

végtelen alakú

üveg nyolcasban fel-alá

igyekszik: a féktelen futó homokot

akaratod alá te soha nem kényszerítheted.

Különdíj:

Bicskei Viktória /19 éves/

Szürrealista önarckép

Csak fekete öntudatot találhatsz

e csenevész életnek romja alatt.

A lány az eget fürkészi, keresi a választ

- s rávicsorog lomhán egy mennydörgés-darab.

Kezében ásó: emléket temetne.

Arcán különös fintor csillan.

Ha tehetné, elfutna, rohanna fejvesztve,

mert rejtekhelye füstként illan.

De inkább esőtáncot jár mezítláb a porban,

fülében dübörög a félelem.

Baljósan nevet, s egy sötét sikátorban

arcon csókolja a végtelen.

Mozdulata merész, de tekintete félszeg.

Pipája füstjébe vékony, cingár,

szabadságtól bűzlő, magánytól részeg

éjfekete szemű testet pingál,

aki ott vár a párás ablakod alatt.

Érted mit dalol? Nem? Kár.

Azt lesi, jön-e még pirkadat.

De gondolatban már messze jár.