Kakucs József

Anima

Áruld el ki vagy, melyik én-részem!
Hogy szólítsalak, milyen álnéven?
Értem lélegzel vagy tán ellenem,
Mondd, mindent átölel az értelem?

Bennem létezel gyönyörű Démon,
Buja vágy-hálót körém az éj fon.
Kéjes őrület, lángoló tüzed
Sikoltva vágtat, vérem gyúlékony.

Találkoztunk tán, lényed ismerős.
Bennem immár az érzés oly erős.
Gondolataim köréd fonódnak,
Máskor magad vagy gátja a szónak.

Bennem létezel gyönyörű Angyal,
Új reményt adó derengő hajnal.
Csendes révület, finom bűvölet
Ölel magához könnyű szárnyakkal.

Cseri János

Tűréshatár

Ünnepen nehéz szembesülni

mindennel mi konok árny,

szökni kész a nép, el innen

útra kész a sólyomszárny.

Csurig telet medencében élni

hol nem fér egy csepp fájdalom,

a zsarnok csak magáért kiállt,

fegyvere állam-hatalom.

Adókkal sanyargat,

kényúr félbarna kenyeret eszik,

Sarc a bírság, s ha nem fizetsz

szabadságod is elveszik.

De lám a korrupt cégek:

ha jó helyen ír alá az ügyes kéz,

ömlenek „kedvezmények”

boldogulni nem nehéz.

Közös képhez, közel kell állni.

A mosoly sem smink,

nem fáj eladni népet;

a többség úgyis rálegyint(?).

Füstölögni sem lehet úgy, mint régen.

Tilosban mégis az jár, ki tudja,

cipője alatt ég a vörös szőnyeg.

A széthordott mocskot, nem ő takarítja.

Meddig nincs még megbecsülve munka,

de jól hoz a mutyi, kaparás,

bank ácsingózik otthonunkra

pedig, tisztes fizetésre, van akarás.

Máté Balázs

Aug.16.

Fürgén táncoló pilláid sötétje
öleli tágra mandulába vájt szemed.
Aranyba köszönő barna éke
életfogytiglanra kulcsolta kezed

s kezem azon a piszkos pesti vonaton,
nézése kacér-pajkos, gyermek-kedves
volt nekem, s én vonaglón,
hitetlen-esetlen, feszes

szívvel szívtam magamba nedves
pillanatát harmatszínnek ajkadról,
ölelés-labirintusod oly kedves
volt 4kor,
augusztus 16-án.(ha jól emlékszem)

Krécsó-Demeter Viktor

Hová tűnt minden

Tavaszok jöttét

Nem láthatod már

Ősszel a fákról

Levelek

Zizzenését sem hallod

S nem fekszel mereven

Árnyas fák alatt sem.

Vajon hová tűnt minden

Nappalunk?

Fejfák erdejében,
Csendben,

Öreg temetők ösvényein,

Neszező léptek zajában,

Vagy csak kósza felhők szélén,
Egünk alatt…

Minden elmúlt, elszaladt.

Markomban süket a csend,

S a bánat vicsorít rám,

Minden sarkon, ablakon.

Vajon hová tűnt minden
Kacajunk,
Minden sóhajunk.

Bicskei Viktória

Szürrealista önarckép

Csak fekete öntudatot találhatsz

e csenevész életnek romja alatt.

A lány az eget fürkészi, keresi a választ

- s rávicsorog lomhán egy mennydörgés-darab.

Kezében ásó: emléket temetne.

Arcán különös fintor csillan.

Ha tehetné, elfutna, rohanna fejvesztve,

mert rejtekhelye füstként illan.

De inkább esőtáncot jár mezítláb a porban,

fülében dübörög a félelem.

Baljósan nevet, s egy sötét sikátorban

arcon csókolja a végtelen.

Mozdulata merész, de tekintete félszeg.

Pipája füstjébe vékony, cingár,

szabadságtól bűzlő, magánytól részeg

éjfekete szemű testet pingál

aki ott vár a párás ablakod alatt.

Érted mit dalol? Nem? Kár.

Azt lesi, jön-e még pirkadat.

De gondolatban már messze jár.

Mara Laury

Válassz – dal a Zöldhöz

Neked zöld a színed, nekem kék,

Neked a zöld mocsok, nekem szép.

Neked zöld mocsárban zöld a hal,

Nekem a kék égről szól a dal.

Minden, mi gonoszság

                    Minden, ami bánat,

Minden, mi keserű,

                    Minden, ami fájhat,

Minden, mi gyötrelem,

                    Minden, mi gyalázat,

Lelkemben tomboló, őrjítő varázslat.

Varázslat – mert erősít.

Varázslat – bár félek.

Varázslat – mert megőrjít.

Varázslat – mert élek.

Hozzád a zöld folyó zölden szól,

Hozzám ér hulláma, értem jól.

Zöld mocsár, zöld béka, zöld lélek, zöld elán…

Útvesztőbe zölden suhan…

                               mélybe zuhan…

                                            nincs TALÁN…?

Molnár József Bálint

Nyári viharra várva

Ernyedtre kókad az eperfa lombja

fullasztó hőségben esőre vágy.

Sárguló fűben bágyadt hangyabolyra

lágyan hullajtja szirmait egy virág.

Tűzforró aszfaltszőnyeg nyúlik, ragad

fulladozva piheg a kőrengeteg

csörgő levelek sírnak lábam alatt

zörög a kukorica, a búza földre pereg.

A túlfűtött űrben moccan a szél,

a bénult tér már hullámzik, remeg,

Felperzselt, száraz föld esőt remél

előttem futnak izzó gyöngyszemek.

Végtelen kékségben fehér piheszál,

még hangtalan villan a messzeség,

Fent az égen  talán fecske száll,

lassan kúszik a sötét, de messze még.

Majd óriás villanás tölti be az eget,

vízfüggöny árad a bágyadt tájra.

Zengő égszakadás töri meg a csendet

enyhülést hoz a lángoló nyárra.

Albert Roland

Múzsák és irigyek

Felszakadt seb lett az élet.

Fáj, vérzik szívem szüntelen.

Piócaként tapad rám a múlt,

Bűnöm csak újabb bűnt terem,

Megfordult a világ. Félek.

Lerágott csontok ropognak,

Összetört valóság-romok.

Pálcát törnek felettem, hazám.

Létünk sivár, pergő homok,

Szemcséi csendben kopognak.

Vírusok emésztik létünk,

Fekélyes sors köszöntött ránk,

Ó, visszhangtalan, visszhangtalan!

Hiába nyílik szóra szánk,

Hiába hallunk, nem értünk.

Szégyen szülte szerzetesek,

Hazug, rátarti messiás,

Hóhért kéne már akasztani!

Hibáinkban ki a hibás,

Bűnöst vajon mért keresek?

Egyedül a sokaságban

Néznek bárgyú ember-arcok,

S felemel ez a közönyösség.

Állandó szélmalomharcok,

Elvesznek, mint szög a zsákban.

Vérem folyik és egyre fogy,

Valakiért s van ki miatt,

Kétarcú lett az álszent világ.

Múzsám szavamra megriadt,

S kábán, irigyen összerogy.

Egervári József

Joseph reménykedései

Joseph, a vak, konok szörnyeteg,

hitte egy szebbnek tűnő napon,

nem hiába teremtette Isten a

finoman tekergőző jégvirágokat

az ablakon.

Joseph, a vad, gonosz szörnyeteg,

vitte hátán múltja zsákját, rongyosat,

s úgy vélte, tán nem hiába teremtette

Isten, még ha életéért már senki egy

petákot sem ad.

Joseph, akár egy hógörgeteg,

zuhant a mélybe, hallgatagon,

s tudta, Isten nem hiába engedte

el kezét, miközben oly sokan

járkáltak az utakon.

Joseph, akár a tört jeget

megvilágító gyenge téli fény,

csak ült a semmi szélén, némán,

s tudta, ha az idő megállna is,

már alig van remény.

Joseph, a vak, konok szörnyeteg,

hitte egy szebbnek tűnő napon,

szinte hiába teremtette Isten, a

tekergőző jégvirágok úgyis

elolvadnak az ablakon.

Fazekas Imre Pál

A múltat összetörni gyáván  

szem a pilla lágy árnya alatt pihen

vándorok vagyunk a lelkünkbe zárva

rohanó idő megállva szeleken

esti harang késői holdját várja

hullámzik a földgolyó nappal-éjjel

elalvó láthatár törött tükörben

a gondolat csillagokkal tűnik fel

hamvadó estek árnyaiba törten

görgedezik sok álmatlan jelenlét

messzieknek álombeli közellét

határtalan gondok tetején állva

hömpölyögve zúdul szívét kizárva

a nyugtalanság torkát fojtogatva

zeng-zúg messzire a néma kiáltás

oszlik és gyűlik torkok erdejében

béke emléke fáj a homlokon

összekulcsolt kézben  –  a messzeségben

talán lesz még írás a sziklafalon

reménynek céltalan messzebbre jutni

népeknek biztos hogy balsors a bére

ettől ha akar egyszer szabadulni

nem kell belépni titokzatos mélybe

nem kell a múltat összetörni gyáván

értelem döntsön  –  a sors virágán