Görög Virág

Vicsorogva vajúdás

Lanyha léhaság leheletnyi lebegéssel lengette lelkeim lepleit,
Mik mától mogorva medveként menekülnek megsebzett mosollyal,
Holott hahotát hitelezett holmi hitetlen hű halandónak.
Csalódások csalfasága csikorgatják csatangoló csigalépteit,
Pedig perelhetnénk!
Pedig porrá porladnánk!
És értetlen éhezünk...
Érted, értem és értünk.

Mátyás Ferenc

Ködturista

Metró kocsikban álmodik a nyár,

szakadt reklámújság halom között,

s cipőmre folyt planéta-csendben állt,

mert feltűntél a zárt ajtók mögött.

Hát légy te az, ki végre rám talál,

nem bírom már a kínzó félsz özönt,

hadd legyek hangban tőled intonált,

s ne rozsdamarta szféraüldözött.

Ha megfeneklett múltú létigémet

jelenné szíved mégse színezi,

elhalkulok egy borda közti résben,

hiányod száraz mészpor égeti.

Mert rab vagyok, aki e földi létet

a ködbe zárt magányban éhezi.

Lantos Tímea

Rád gondolok


Míg idebent a tűzhely sziszeg,
már odakint a szél morog.
A tücskök szép - csendesen lepihentek,
fényes-bogár szemekkel
rád gondolok.

Alma és fahéj illat
bujkál a házban,
belefúr a függöny kontyába,
akárcsak dallam zümmög
szelíd - boldog álmot
a gyermekszobában.

És lassan felnyitja
duzzadt szemét a Hold,
a háztetőkre ülve ezüstszálat fon.

Vaskó Ágnes

Már szárnya sincs

Már szárnya sincs
a csók-fosztott szónak,
az éji kéjt
csak álmom derengi még,
párnám őrzője
megbúvó, buja bóknak,
elrejti hangod,
mint ezernyi tollpihét.

Már szárnya sincs
a csók-fosztott szónak,
néma magányt
rejt barázdált homlokom,
földi poklot
a tűzcsiholónak,
ki átlépett
elhamvadt csontomon.

Már szárnya sincs
a csók-fosztott szónak,
bár vívódásom
jaját fröccsenti még,
s ha néha
az igaz szavak gyónnak,
ott legbelül...
hiányod most is ég.

Bali Nikolett

Affér

elmacskásodott végtagokkal kuporgok benned valahol;

a hajam galambősz, az ereim kékek.

elhibázott ecsetvonás vagyok a színtelen vásznon -

fekete-fehér csíkos harisnyában igézlek.

virágkoszorút fontál a hajamba és lemeztelenítettél:

egy polaroidképre menthetetlenül ráfagyott a pillanat;

(“szeretek egy lányt innét háromórányira”)

- különös portrénak hittem, pedig jelentéktelen akt.

Mysty Kata

A szélcsend nyugalma

Egy városi park padján ültem,
a teret nézve elmerültem.
Fény és árny szelte át,
függönyt rajzolva a teret…
A nyugalom nem engedett.

A kerékpárút-szegély csak hallgatott,
amott nagyi az unokájával
kocsijában, komótosan ballagott.
Kókadt a gyerek feje,
délutáni zsivaj elült…
majd imitt-amott őszbehajló fák
ágaira hajolt. Arrébb a másik

pad sem unatkozott, rajta
asszonynép pörölt. Minden
szó; ráncoknak ostor,
táncolt, majdnem viháncolt…
Kutyákkal sétált férfi, nő, gyerek…
- A póráz mily' messzire elvezet!

Egy vasárnap délután
ágyat vetett bennem
a szélcsend nyugalma.
És a ráadás, - amikor egy száraz
fa ága suttogott békés éjszakát.

Pócsik Éva

Csak egy rém mém

Jégszívű gleccser

Metsző, őszi szél

A nagy kritikus

Pokróc őrmester

Megcsúfolt jóakarat

Közénk alászállt

Nagyboldogasszony

félkarú torzója

Kiszáradó folyónak

mocsaras bennékén

megbúvó rücskös varangy,

ki minden arra szálló

lepkét, legyet behabzsol

Mémek királya

Véres ítélőszék

Bölcsességedet

háborús időkre

tartogasd, ne oszd

az észt nekünk,

akik szeretnénk

tenni is azért,

hogy boldogok legyünk

Forgács Bernadett Erzsébet

Elfújt levél vagyok én…

Elfújt levél vagyok én,

            Ki nem akar monoton

Zöld, sárga majd piros lenni,

Ki nem akar meghalni,

Ki nem akar csak egyszer élni.

Kinek álma ezer,

S vágya is van több tízezer.

Elfújt levél vagyok én,

Kinek néha céltalan,

Majd magányos az útja,

De akkor sem lesz olyan,

Mint a többi levél a fán.

Nem teszi azt, amit mondanak,

Nem lesz újabb hangya szolga.

Elfújt levél vagyok én,

Kinek az élet rejtély,

S csodát lát újra és újra.

Majd szerelmet talál,

S leköti magát újra,

Mert már tudja,

Hogy ki ő valójában.

Zsuponyó Gábor

Extázisprizmák

Az ellentmondásos érzés
egyfajta spontán-lebegés,
mint a nyüszítő mozdulatsorok kéjében
a lepedőmarkolás,
csiklófény-csillogás.
A kontaktus nyakon csípett akt-tus arcomon,
endorfinok hintóhajtása a gombolyagokban,
mint a lila-zöldre festett szerelmi hálószobák,
a mámorral összefestett pillák,
a lüktető hevesség,
hol szemeinkből szivárvány hasadt,
s összeolvadt extázisprizmák testeink.
Hátamon szenvedély-csikarás,
szövettelen elégedettség,
fájdalommentes érzelem...

Hódi Richárd

Június

Fulladozva nyögnek fel a fák,

Nem csillog a hajnali harmat,

A szél mintha mélyen aludna,

Csak a nap nem ismer irgalmat

Tüze lángra lobbantja testem,

Forró fejem az üveghez nyomom,

A bokrok reszkető, nehéz sóhaja

Behallatszik csukott ablakomon

Nyár van - éltető, tápláló és meleg,

Örülnöm kellene - hosszú volt a tél,

De érzem, hogy nagy vihar közelít,

És hűvös szele majd engem is elér

De addig csak fürdesse arcom a nap,

Csillagok ragyogjanak halk altatót,

Hajlongó füvek párás, zöld köntösét

Magamra húzom, mint puha takarót...

Pátkai Réka

Elkoptál

Macskakövek spirálban, szórt fény a lombokon,
Nyárutónak tört illata, jelenemben otthonom.
Szárnyalok a pillanatban, csikkem messze pöckölöm,
Hamvával a színehagyott szerpentint megöntözöm.

Nem látod a szálló füstön átszivárgó napsugárt?
Szemeidben nyers valóság, betondzsungel-kánaán.
Közhely száll a füstnyalábbal, idővel majd megszokom,
Hogy szavaid közt légüres tér, jellemed meg elkopott.

A kirakatban elmosódott tükörképek sodrában,
Magad láttad, homály ölelt, pedig én is ott álltam.
Kéz a kézben önmagaddal céltalan és fejvesztve,
Véletlenek árnyékában alteregód kergetve

Értelmetlen minden lépés. Tehetetlen bolyongasz,
Az élet magja kezedben van, mégis folyton szorongasz.
Hagyj nyomot a világban, hisz` ez a perc az utolsó,
Úgy járd végig utadat, hogy jegyezzen az utókor!

Nagygyörgy Erzsébet

Rímmandalát építek

Bús szavak lebegnek fekete pilleként,
születő versek villanása imbolyog.
Múló szerelmet őrzök létem kincseként,
sosem-volt idillt kergetve, lelkem bolyong.
 
Versem morajló hangjaiba rejtezem,
hernyóselymes érzelemhálókat fonok.
Titkokat sejtetek, dédelgetem csendem,
álmok visszhangzó folyosóin osonok.
 
Veszélyes vágyak tüze belülről perzsel,
ajkamon megkövült, ódon csókok íze.
Lírám kéklő szeretet-hullámot terel,
számban illékony mondatok utóíze.
 
Rímmandalát építek templomtoronyba,
megbocsátó szavam falakra karcolom. 
Szüleim hiánya vésődik sorsomba,
halkan suttogok, szélmalommal harcolok. 

Skary

nem szopóálarc az nyista

mindenféle tárgy vesz körül
s ennek a szívem örül
te is az vagy tudod
szextárgy mikor fogod :)
fel végre hogy fétisizállak
persze ez állat :)
körülveszem veled a lelkem
hogy ne érdekeljen
a valóság sok tahóság
no és ugye az emberi mohóság
is bennem lakik
s egy vágyladik
min evezek érted
tudom ezt elérted
és csak mosolyogsz
a szívemen toporogsz
én meg a mazoista
de nem szopóálarc az nyista
csak egy egyszerű glóriával fejemen
benned a múzsámat keresem

Kántor Virág

Csettint a "cset"

Cuppanós márványhátsóval

csellengő bárgyú-rémek

takargatják hullámzó hájaikat

az öntudatos szattyán szagú

dicső-múltba domborodott

viharvert diplomákba

közben szúnyog tehetséggel

sólyomként szökkennek szavakba

édeskés bájuk romlott zene

de a "cset" oltárán még szüzek

mégis a világ lámpása fér oda

sejtjeiket férjek sora vitte

a legalsó szürke szintre

a csábos összefogás ösztrogén

szarkalábak kuszaságával

harminc éve készült képpel

pondró képű bikákra

ál-vígsággal vadásznak

a valótlan csatázik itt a valós

szavakkal kábított komákra

ez a cuppanós márványhátsóval

csellengő bárgyú-rémek hazája

Mészáros László

Kinek is írnék...

Kinek is írnék, ha nem Neked!

Mikor horgonyt vet a csend

vigyázó falak homályló öblén

s kemény verőfény melegét

kortyintja bánón a gondolat,

szemerkélő gond bugyrában

fakul cifra fortéllyal teremtett,

korgó messzeség színe.

Elejtett hangok koppannak,

árva rettenet pergését

reszketik az ajkak

csuklyás szánalom kelyhét ízlelve.

S mondd, lüktető gyertyafény langyságát

Ki őrizné, ha vágy fakaszt jeget?

Szolgaság szorgalmát sziszegve

Kinek is írnék, ha nem Neked?

Jobb Gábor

Keringő

Mint avar ölén falevél,

Úgy keringtem én

Dús hajad közt,

Lenge fodrok helyén.

Mint árva, múló, elkésett

Esőcsepp, úgy hull

Szemem könnye

Hajkoronád felett,

Csorog reménytelen,

Mint ér – vízesést rekeszt.

Világi sötéttől óvó

Karjaim közt szuszogsz,

S megbúvó illatfelhők

Magaslatán csillaghulló

Fények pásztáznak, ragyogsz.

Remegésed a ridegségbe

Hamar olvadásba forr,

S mintha parázs, izzó parázs –

E lángvarázs –

Ropogna talpunkon,

Táncra gyulladunk,

Mint a tűznyaláb.

Megkergültünk, hogy keringünk.

S ahogy keringünk,

Úgy forróságba didereg

A körülöttünk,

A talaj már meleg,

A levegőben szikrák százai

Apró füstfellegek,

Keringőnk e nászai, gyászai,

Finom ezermesterek.

Keringőnk majd megszakad,

S márvánnyá szilárdult

Testünk ölelésben marad,

Szemeink függönyét

Lengeti majd csók

Halk, finom sóhaja,

S keringő dalunk

Elmúl aztán, néma

Érintés suttog, szól,

S fog időtlen táncába.

Varga Regina

Reneszánsz

Az ókor megtörve távozott a világból,
S nem hagyott maga után mást csak romokat,
Nyomort, bút, s nem hallom hangomat a sírástól
Hörgésektől, mely kínzón szaggatja a torkokat.

A reneszánsz, mint napkelte reményt hozott,
Boldogságot, ünnepeket, újjászületést.
A világ élete vett egy nagy fordulatot,
S újjáélesztette a szellemi törekvést.

A kereskedők, kofák újra színre léptek,
Árultak kelmét, egzotikus ételt, italt,
Ezernyi távolról hozott, festett képet.
S bízták, hogy a nagy súly alatt a szekér kitart.

Az iparosok is összeszedték magukat,
Készítettek kerámiákat, boroshordót.
Amint lehetett megnyitották kapuikat,
S újra tudták fizetni a kiszabott adót.

A tudomány az egyházzal szemben állt,
Az álszentek magyarázata már mit sem ért,
A bizonyítások szítottak néhány vitát,
De a tudomány végül mégiscsak célba ért.

A festők és szobrászok boncolni kezdtek,
Hullákat loptak, s pincébe csempészték őket,
Felnyitották a testet, s mindent feljegyeztek.
S ezek  megrengették az emberi bensőket.

A szobrok és festmények, énközpontúabbak,
S pontosan ábrázolták az emberi testet.
A társadalmi események fontosabbak,
Míg a zene, a költészet világiabb lett.

Itáliai, magyar, angol mind hasonlók,
Ha származásban nem is, szellemiségben
megegyeznek, soraik igen sokat mondók,
S elterjedtek néhány más verssel egyetemben.

Petrarca Lauráért epedezve verselt,
Miközben barátságot kötött Bocaccióval,
Kit a Dekameron leírása terhelt,
És aki túlélte barátját, bár nem sokkal.

Janus Pannonius képviselte a hazát,
Kiemelte a porból a magyar kultúrát.
Balassival az évek miatt nem cimborált,
Mert az idő végtelensége közéjük állt.

A reneszánsz tehát nagyon népszerűvé vált,
Kedvelték sokan, mint Rómeót és Júliát.

Terényi Anna

Áramszünet

Legyen sötét
És csönd!

Szakadjon bent a lárma,
Mintha apokalipszisre várva
Beforrna minden hazug szája.
És most nincsen Noé-féle bárka

Csak a sötét
És csönd.

Indulhat az égi vágta!
Ollóját feni az öreg párka
A végítélet nem sajnálna
Ma nem sújt le reád éles bárdja

De a sötét
És csönd

Benned vétkeidet játssza
Félelmed a bűntudat táplálja
Agyad bolondok útját járja
De nincs gyilkos ajtód mögé állva

Csak a sötét
És csönd

Kondul benned
Léted adta rög:
A leszakított alma,
Diktátor mámoros hatalma.
Javad erődet csillogja.
Szép ragyogásod most hol van?

Falja sötét
És csönd.

Rád nehezül
Semmi színű köd.
Torkodból lelked hányva
Kezdenél néma kiáltásba.
Lehunyt szemek mögé bújva
Zajokra nyitod ki újra.

S csak fény van.

Benned a sötét.

Kincses Edit

Homokóra homlokodra

Az idő, mint lágy futóhomok, fékezhetetlen

gördül tovább. Tévedsz, ha azt hiszed,

markodba szoríthatod

majd egyszer

az időt,

mint
a
port,

mely a

végtelen alakú

üveg nyolcasban fel-alá

igyekszik: a féktelen futó homokot

akaratod alá te soha nem kényszerítheted.

Simon Alena

Vágylak

Nem vágyom másra,

nyolcvan négyzetméter boldogságra,

s benne egy kádra, franciaágyra,

hat személyes kerek asztalkára,

díványra, fekete zongorára,

sok-sok polcra, rajtuk egy könyvtárra,

estéimhez olvasólámpára,

teraszon kint egy drapp hintaágyra,

ablakaimban spalettára,

ajtómon biztonsági zárra,

hétfőtől szerdáig magányra,

csütörtöktől már társaságra,

néhanapján pedig a nyárban

egy nagy tál szamócára,

hozzá csak Te kellennél 

- egy tálból enni,

s örökkön örökké 

boldog órákat csenni...

Kovács Nóra

Dereng

Lenézek. Remegni kezd
minden porcikám,
apró verejtékcseppek hullanak le
pilláimról, beleugrok.
Kábultan dülöngök a hideg
falak között, remélve,
hogy két rés között megtalállak.
Sűrű köd száll szeplőimre,
ellepi őket, mint hó a mákvirágot.
Léten túli zsibbadás
szorítja végtagjaimat,
a valóságba próbál visszahúzni,
de én csak merülök.
Sebes hullámok között
vergődik testem: nem más,
mint egy láthatatlan folt,
melyet vastagon eltakar a por.
Áradnak a hangok, a basszus
mélyen szól valahol, már
nem érzek semmit.
Néha előbújsz, majd újra
látlak, pedig ez a nap sem
más, mint az eddigiek.
Dereng. A puszta titok,
amit a legnagyobb alkimista
sem tudna előteremteni.
Elzártam mélyre, a kulcsot is
eldobtam, azzal együtt pedig
egy darabot magamból.
A második pislogás után
kitisztul minden.
Éles és fülsüketítővé alakul
a csend.
Csiszolt üveggé váltak érzékszerveim.
Végigborzongok, ahogy
vállaid közé lassan bújok el,
mikor emlékezem.
Dereng. Nyitott szemmel,
éber tekintettel
a sáros földre zuhanok,
velem együtt eltűnik
halovány és tompa nosztalgiám.

Holcsik Szabolcs

Mocskos szivárvány

Gyilkos anyák,

s, anyagyilkosok,

hozzátok szólok!

S hozzátok ti testvérek,

világ szórta

Káinok és Ábelek.

Velük halljátok

önérdekű élet kioltók,

megrontók,

kígyónyelvű rablók.

Végettetek bújt el a nap,

fekete semmi mögé.

Lám, az ember jövőjét

magatok helyett

húztátok bitóra.

Hóhéroknak áruló hóhéra.

Kövezitek a holnapot,

s vérével kezeteken

bújtok mosolygó kaftánba.

Mérgezvén földet, vizet,

eső helyett hullik a kátrány,

mocskos a szivárvány.

Kovács Dániel

Egy tiszteletteljes szonett

Szemedben néha önmagamra lelni…
Akár ha égbe néz az óceán,
Úgy néz arcodból vissza és le rám
Saját arcom. S ajkam, ha hívva zengi

Néhány sorod, neked próbál üzenni,
De mégis, hangom már tiéd, s talán
Te szólsz hozzám, a tűnt az új után…
Hiszen bennem nincsen számodra semmi…

Csak, mint az égnek új a tó s a tenger,
Úgy új neked, mi versemben nem ember,
S csak, mint ekhó mi visszaszáll a csúcsra,

Honnan lepattant, - s mégis új a báj -
Szól édes új dalom hozzád e furcsa,
Kegyetlen völgy felől, Babits Mihály!

B. L. Aurél

Sziklabörtön

Fénylő csillám, sziklabörtön,

ékes ajtón dörömbölök.

Engedj ki hát, legyek szabad,

kéken kéklő egek alatt!

Sötét az éj, félek magam,

fényes a kint, engedj hamar!

Sötét börtön, sziklabörtön,

nincsen zártabb hely a földön.

Csuklyába bújt ajtónálló,

hozzám se szól, megalázó.

Pompa nem kell, se fényesség,

rideg e börtön, rideg e kéz,

mely felnevelt és vígasztalt,

mely lesújtott és marasztalt,

mely dédelgetett és ápolt.

Könny szökik szemembe, bántott.