Godó Viktor

Szovremennyik

hölgyeim és uraim

macskák és egerek

pontosítsuk a prognózist -

én, kérem szépen, megmondtam előre

diktálom a diagnózist

a halál oka: ébredés

a másodszor kilőtt vaktöltényen a ravasz is röhög

ravasz az agy

három madár állt a bokron

az első

kivájta a második szemét

szemét

az összes többi meg csak kajabált

kivéve a második

a döglött

a költésre hivatott tojók

Holt Költők Társasága -

Hiroshima a baromfiudvarban

megfellebbezhetetlen érvelésem

megfellebbezhetetlensége megfellebbezhetetlen

az esetlen

kis kút, kerekes kút

alliterációs adóhivatalnál alkalmazott adózási adatlap

alliterációs alfabéta

nomega omega

kit látnak szemeitek?

a gluteus maximusra kifejtett hirtelen erőhatás (lábbal)

kellőképpen megalázó

futue

fortuna kereke

Ixion tüzes kereke

zeusz összes halott gyereke

nincs is annyi köztemető

egy parcella egy évre megközelítőleg 100.000 HUF

olcsóbb a pályaudvaron a csomagmegőrző

Gáspár Győző

belérohant az autó formájú gépjárművével

a forgalommal szemben közlekedő ittas állapotú végzetébe

három versből se jön ki ennyi semmi

én én meg az én

a semmigyáros

mágnás Mikszáth

holnap farsangolunk Gizi

ezt írjátok a Kassák Lajcsika sírkövére

újraszerveződik az Avant Gárda

írja a Karikád című kétoldali hörghurut

lapja

itt az anyád napja öreg

fertőző rímekkel nem él aki karanténban született

vérfertőző rímfőzelék

hurokban született a száztizenkettedik fehérorosz hermafrodita

termelői természetre települő

fogyasztói társadalom

lom

lom

lom

társad a lom biztos itt ás

remekbe szabott háromrészes ajtonyban jelent meg

a Gepárt sajtóreferense

reteszt a szájra, redőnyt a szemekre

jelentette ki a ló

kiadó-e a bazilika, érdeklődött a bALATONnál kihúzott NDK-s turista

ki hát

határolódott el az elhatárolódástól közleményében az orrmány

vettem egy új Ármány cipőt, hogy tetszik?

hogy nem?

emlékezz a gluteus maximusra

na azért

vért izzadok hogy mindenem meglegyen erre tessék

nézzenek oda

de hova?

idestova

Dolgorukijnak csak a lába volt rövid gyerekek ne szórakozzatok már

a határ a csillagszemű juhász bajuszán a harmatcsepp

vesszen Libanon, a szentségit

a határ egészen meglepő módon nem féligáteresztő hártya

na bumm

olyan nincs

hogy

onnan nézve van

innen meg nincs

határjárás

1241 székely koraszülött tüntetett a gyermekosztály kisebbítése ellen

adják vissza az elcsatolt kórtermeket

meg kérjük kárpótlásul a patológiát

patologaritmus

a kitevő falatja sincs meg

az első madárnak

ezért szemezgetett ebédre -

szemen élt, szemen él, szemen élni fog

Szentes Zsófia

A lírikus epilógja

,,Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam,,.

Hiába kergetem sokszor az álmokat,

dallam helyett néha a némaság felel.

A sors többnyire csak víziót tartogat,

és hibázott tettekért duplabért követel.

Fehérre is mosom lelkem gyötrelmeit,

majd tarkára színezem szokatlan rímekkel.

Szavakká formálom elmém sérelmeit,

hogy üde csillogással nyugtasson, díszekkel.

Hogy pompás csillogásban kelljen veszítenem,

a mindenség helyett csak a semmit kapom.

Az eget megérintve kell majd elvéreznem

magamba burkolva, sorsomat megcsalom.

Mészáros László

Szerelmes levél

Mióta nem láttalak,

az újra és újra vetett földek melegén

csak az összeölelkezett rögök bújnak meg szelíden.

Nehéz ekékkel hasogatott évek barázdáin

 varjakat teremt az emlékezés

és még mindig nem mondtam el Neked

a kimondhatatlan egyszerűt,

mert semmit sem kell mondani,

ha ajkamra visszavarrt mosoly fényeit

 homlokodra lehelve, szótlanság gyönyörén

örvendező való simul a csöndbe

s mint visszatérő madarak, égi ajándékot,

úgy kéri végtelenséget kívánó pillanat,

hogy az egymás szeméből visszamosolygó tekintet csilláma

ragyogja vállunkra hasaló esték megfogant ölelését.

El sem hiszed, ünnepi ruhába öltözök

mikor eléd ejtem alázat húrjain hangolt szavaim

annyit meggondolt betűit, így rímtelenül,

mert kevés a szenvedés még,

hogy elme párhuzamán együtt hintázzon ízes szó

s a Téged dédelgető, szorgos gondolat.

Nyakkendőm görcsét igazítva nézek ezüstvérű üveglapba

s nem látom magam, nem hasonlítok sem magamra, sem senkire,

mert Te mosolyogsz vissza a s már tudom,

miért simogattam annyit azt a haszontalan tükröt betegen,

verejtékező tenyérrel és tudom,

olyankor ujjaink találkoztak össze a mindenség küszöbén,

de nem jöttél el, pedig fehér, tiszta ingemmel takartam

mellkasom lüktetését, nehogy megijedj Kedves

és anyám (legszebb ünnepre félretett) terítőjével fedtem

az asztal gyalult lapját, lásd, mennyire tisztán szeretlek.

Vedd le rólam korbácsolt évek rozsdás bilincsét,

szaggasd le prémkabátos világ lakkos gombjait,

mert tavak tükrein reszkető csillagok fényeit kapdosom

s mint a bolondok, karcolok szíveket csendes fodraira, nélküled!

Nem szólsz, mit is mondanál...

S Én mit adhatnék Neked, álmatlan éjszakák

füstszagú zavarán teremtett verseken kívül?

Az sem az Enyém, Te adtál tollat kezembe,

mikor könyvekkel megrakott táskád cipelve kisértelek

kikövezett utak szegletén s hóval borított bokrok ágain

összekoccanó jégcsapok csengését hasonlítottam csókjainkhoz

s ezer ölelés hevén láttam, hogy olvad le rejtőzködő nyugalom

deres szürkesége fénytelen egek feszes pántjairól

s hull alá talpunktól ropogó hókupacok érintetlen kristályaira.

S nem vetted észre, míg búcsúzón lépsz a meleg buszra,

magamba szívtam illatod, hogy akkor is megmaradj Nekem,

mikor nem játszhatok felém intő, édes ujjaiddal

s nem meríthetem vigyázó tenyerem harmatot ringató hajad

lágy tincseibe, homályos reggelek rohanó perceit hessegetve.

Látod, felejtett percek megkövült csapdáin reccsen a tollam

s mint tenger hulláma, ha sziklákhoz csapódik

és köddé gömbölyödve gördül kövek élein újra és újra vissza

a sóval, kagylóval dicsekvő mérhetetlenségbe,

úgy hullajtom tintába gyötört szavaim papír ürességére.

S mint gyermek, ha csacsogja baját mesén lelt bábuk süket füleinek,

úgy írok Neked, hülyén, kezemre égett cigaretta olcsó menedékébe fogózva,

mert nem vagy itt s már nem leszel soha

és még mindig nem mondtam el,

két vállra fektetett való ábrázatán hogyan csattan a csók,

hogy kitaszított vágy hidege ráz

s mikor a legjobban fázok,

 akkor takar ki hiányod.

Szól a szív, ha csurran a vágy,

bámulva csillagos eget,

hideg a szó, hideg az ágy

annak, ki csillagot szeret.

Fazekas Imre Pál

FELVIRRADT MÁR                                     

elhalt a fecsegés a tréfa szárnya

szemünk megtelt a sűrű birkacsönddel

homály mélyében zeng a nép világa

kínoz a rossz  –  itt szolga minden ember

sötétzászlós felhők miről zsibogunk

most tompán zúg a tér  –  hallod-e távol

utcák terek a hazáért sikongunk

egymástól félni  –   nem játék te vándor

bátortalan –tündöklő senkiségek

felgyűlt időkben növesztik a lángok

eltűnnek mellőlem volt példaképek

tömegek észlelik hogy mire várok

kifacsart történelem pang ködökké

végzet ez ? meddig tűrjük még ? örökké ?

itt borul ránk őseink hősi lelke

égitesteket kutató szerelme   –

mások örömével voltak betelve

hit küldte erre a szerepre

érzem  –   zokog a Föld minden zugában

tudom –   a csillagok hozzánk beszélnek

nem hagyhatom én sem árva magában

a homlokunkra írt szűzi reménynek :

tenni kell  –  mert itt a mézillatú nyár

az emberiség útja   –  felvirradt már 

Kováts Péter

Üzenet Odaátról

Hát nem tudod, hogy folytatni kell?

Én benned élek tovább!

Szemeden keresztül nézem,

Az élet minden szép csodáját.

Magadra nem hagytalak,

csak letelt időm itt e porvilágban,

testemből kilépve úszok fényárban,

de ittlétem emlékét rábíztam.

Neked még tenned, élned kell tovább!

Őrizd együttlétünkből a szép csodát.

Én nem bánatot, Örömöt hagytam Rád!

Találd meg! és lépj tovább!

Nekem ennyi volt.

Most új világban élek,

gondolataid között még

árnyalakként visszatérek.

s, hogy szerettelek azt jól tudod,

nem akarom látni

szomorú homlokod!

Nélkülem kell most már,

a Szépet megtalálni,

Életed! ÉLNI! kell tovább,

nem döbbenten állni.

S mit együtt kezdtünk,

hittel végig kell csinálni.

Novák Viktória

Sodródó szó

Magukkal vittek a rozsdásszélű gesztenyelevelek,

és minden újabb ostoba reggelen arra ébredek,

hogy a hangod még visszakacsint álmomból,

míg a középszerűség ismét átkarol.

Hát a lusta vér? Megalszik az erekben,

várva, hogy a hiszékeny agy elfeledjen,

eltépje az emlékezés szőtte, nyűtt ködburok-ruhát,

és felfedje majd a reménytelenség pőre igazát.

Addig halvány villanyfénynél, az égő fölött melegszem,

Találgatom, bakancsot húzni vajon lesz-e úgy merszem,

Ha kimerészkedve térdig gázolhatok

Abban, amit a hajcsár szél hátrahagyott.

Mert az ősz kíméletlen megrabolt veled,

Előre hozta a bőrt hántoló telet…

Miattad odakint egymásra gördül sok sodródó szó,

Látványuk adrenalinlöket, könnyízű mardo-só.

Magukkal vittek a rozsdásszélű gesztenyelevelek,

Elmentél úgy, hogy azt sem tudod: igazán szerettelek.

Lenzsérné Andrea

R.Á.K.

Három betű, egy rövid szó,

Jelentése változó.

A királyrák, s a garnéla, mi ehető,

S a biopsziás, minek úti célja a temető.

A kórság még mi sok bajjal jár?

A beteg kórházról kórházra jár.

A gyilkos kór, mely elméket bont,

S minden végeredményt leront.

Lábáról a beteg ágyba dől,

S elveszi a tüdőt a levegőtől.

„Mi a baj kedves, mi fáj?

Arcod torzul, hát kiabálj!

Talán megkönnyebbülsz, kicsit nyugszol,

A morfintól majd kábán alszol…”

„Infúzió folyik, de mi ez?

Talán a chemotherápia lehet.

Fájdalom kísér és rosszullét,

Érzem, gyenge már az erőnlét.

Az erő elhagy, külön utakon már,

A gondolat is más úton jár…”

Imára kulcsolva a kéz,

S a lélek megnyugvásra kész.

„Uram! Adj erőt, mutass utat,

Hogy a megnyugvó lélek hova juthat.

Kísérj előre, utolsó utamra,

Testem, lelkem végső helyén megnyugodva…”

Bájer Máté

Azon az éjjelen

azon az éjjelen

mindent összevissza nem az órák vertek

a holdból a padlón kis foltok hevertek

betakarva hideg vázacserepekkel

azt hittem már soha nem jön el a reggel

azon az éjjelen

felkelt mint akit a döbbenet lassan ér

erősebb volt, mint a rozoga vaszsanér

és jobban imbolygott, mint a lámpa fénye

mi részegen borult a fali gyékényre

azon az éjjelen

a kulcsra zárt ajtó nem védett meg minket

csak a nagy tenyeret csak a felgyűrt inget

láttam ahogy anyám vállára tapadnak

eltakarta szemét sok szomszédos ablak

azon az éjjelen

sebesen pakoltunk, kopogott az eresz

ott maradt a labda a Bóbita lemez

a cipők szorongtak kilógott a nyelvük

a kopott bőröndöt esőben cipeltük

azon az éjjelen

maradtam valahogy örökre apátlan

anyám vacogott a vékonyka kabátban

és hallgatott konokul makacs ajakkal

roskadt mellkasában bennragadt az angyal

azon az éjjelen

Balássy Péter

Nagyapám emléke

Hűvös téli estén

megpihenek a lócán

a kemencepadkán.

Láng nyaldossa talpam.

Ábrándozom…

Nagyapám hintaszékét

szelleme ringatja.

Sír a csend az éjszakában,

mióta elment s nincs velünk.

Szemét lehunyta, hosszú,

mély álomba merült.

A falon falióra

számolja a perceket

az idő múlásával.

Emlékszem:

 izegve-mozogva,

 ficánkolva

 hozzábújtam

 térdére ülve.

 Szeme sarkában

 számoltam

 a lepergő könnycseppeket.

 Sírt a boldogságtól

 amikor kéz-a kézben

 kis unokájával

 ballagott.

 Mesélt, hosszan beszélt

 majd elmondott egy-egy Miatyánkot.

 Kezével arcom cirógatva

 dédelgetett és altatott

 Egy nap fáradtnak látszott.

 Örökre lehunyta szemét,

 Mély álomba merült.

 Nem ébresztette fel kacagásom.

 Arcán kisimult vonások.

 Dübörgött a föld a feneketlen sírban;

 öreg teste koporsóba zárva

 pihen a föld mélyén.

Múlnak az évek.

Álmaimban szelíd tekintete

vissza-visszatér.

Fenn, a Mennyben

ezernyi gyertya

ragyogása veszi körül.

Micsoda pompa!

Micsoda varázslat!

Káprázatos ragyogás.

Ott áll és vár rám

kitárt karral,

mosolyogva integet felém.

Megérint a lelke.

Elmondok érte egy-egy imádságot,

s átölelem újra és újra

kezünket egybefonva

minden nap.

Lassan én is hazatérek hozzá,

Kharon ladikján a túlpartra.