Varsás Frigyes

 Nyári zápor

Tombol a hőség, nemcsak ajándék,
nap melegétől táncol a lég,
kint a szabadban nincs sehol árnyék,
fárad a szellem, gyengül a kéz.

Szürke meg ében vízrokolyában
fellegek úsznak, gyérül a fény,
társra találnak kék kupolában,
napsugaraknak nem jut esély.

Cseppjeit egy bősz ostoba felhő
őrzi, pedig lát dús legelőt.
Ősi haraggal, sztentori hanggal
vad szelek űzik, hozzon esőt.

Sírva csatáznak kint a határban,
törnek a szálfák, enyhül a hő,
majd Zeusz izzó tűz szigonyával
célra se tart, s már száz fele lő.

Lassan a felhők könnyük apadván
messzire szállnak, mint a madár,
új szeretővel, friss levegővel
végre megenyhült újra a nyár.

Lantos Tímea

Nyárfavirág

Mint kócos kislány hajában hintázó nyárfavirág,
oly pille-langyosan szuszog a vágy,
hogy tudjam szeretsz-e még.
Anyagban szilárdnak tűnsz,
mint az ezüst szemű folyók száradó pilláin ásító fák,
s most  véletlen kedvem lenne jelt álmodni rád.

Hiszed-e oly balgán, mint én teszem,
hogy konyhák tűzhelyénél, tengerek ölében,
akácosok habos fürtjében is nyílik a szerelem?
S látod-e, hogy foszlik köddé az egykor rajzó tévedés?

Már sejtem, ez egy ablak is lehet…
ki és betekintés, függönyráncolás,
és lehet még megnyugvó lelkekről
Holdra olvadó vers, csapzott éjszakán.

Eltennéd-e emlék-fiókodba
a mohákat ébresztgető őzek lábnyomát?
- ha egy percre hozzád hajolva
fest szembogaramba harmat – tulipánt,
egy bolond napsugár.

Ezt mind csak én kérdezem?
S a csillag - morzsákat ízlelgető
hajnal-ajkak elszórt sóhaja
csak engem csendesít?

A válaszok összegömbölyödve
lepihennek egy-egy fáradt nap után.
A kérdés kicsit ring még,
mint dohos padláson
a zselés pókfonál.

Hancsovszki Renáta

Melódiák bálja

Keringőt táncolnak érzéki sóhajok,

kik fülembe lehelik vágyad, óhajod,

Karmesterek küzdenek, vívnak harcokat,

testeden emlékként ejtenek karcokat.

Apró fogaddal cirógatod fülemet,

nyelvemmel adom dalunkhoz az ütemet.

Csintalan, kecses csípőm zenénkre táncol,

testemet átjárja a szerelmi mámor.

Skálázás után minden hangjegy egybe forr,

melódiánk végén elcseng egy C-tenor.

Nem kellenek szavak, dallamban beszélünk,

míg egy életet elmesél testbeszédünk.

Minden elfelejtett hang egymásra talál

a két hangszer esténként bálban muzsikál.

Albrecht Ferenc

Holnapi remény

Megtört utcán fényért kiált
a hajnal, pálinkaszagú nyomor
horkol az éhező falak mögött,
üres ételkoporsó a gyomor.

Tűsarkú kurva kopog hazafelé,
egésznapos kényszer gyönyör
nyomja megfáradt testét,
alsójában gyűrött pénz a könyör.

Térdrerogyott torokzokogástól
visszhangzó, csorba fürdőszoba
bezárja néhány órára magát,
talán másnap eljő a csoda…

Lassan lábadozik a ködbeteg
pirkadat, s a bazaltkemény,
vizeletszagú macskakövön
megcsillan a holnapi remény

Szabó Edit Irma

Tekintetem játéka

Szűkülő pupillám

mélán a perspektívába néz…

Hol van az öröm, ami

titkok sűrűjében honol,

s elnyújtózva dorombol neked?

Vadmacska-sminkem

elmosódott, nem rajzolom újra.

Letörlöm az ugrásra

kész vágyakat.

Üvegbe zártan

várakoznak konzerváltan.

Testi tűz már nem gyötör,

mélyhűtött lett a gyönyör.

Rossz sejtést súgott valami a füledbe…

Az idő múlik, a mulandóság időtlenségbe hull.

A ruhámon is elszakadt a csipke…

Péter Éva Erika

Vess szenet, anyám

Anyám, a partok egyre távolabb
vonuló fecskék - reped a lárma, 
savanyú vágyakat ráz fel a köd,
az ősz lengő köteleit kuszálja. 
 
Az éj süllyedő teknőjében lélek,
a lángoló szavak harangjait
a roskatag hajnal még hazahordja, 
de lassan se ösvény, se ócska híd.
 
Lélegzetgolyókba felejtek
- a pallótlan mélyből él, ki hazajár -
még felverődik egy-egy részlet,
 
ahol egymásba kapaszkodnak a csendek,
s ahol a legőszintébb igaz a halál.
Vess szenet, anyám, mert megigéztek.

Faragó Eszter

bűvölő

kedvemre voltál

kedvedre voltam

aranyos holdban

neked daloltam

neked daloltam

madár is voltam

eget szántottam

szárny-szegett voltam

szárny-szegett voltam

földre zuhantam

gyökerem lábam

mint fa változtam

mint fa változtam

lenn hajladoztam

magasba vágytam

csillaggá váltam

csillaggá váltam

csillagos este

bűvölt és hívott

hold arany teste

hold arany teste

ágaim  nyeste

ágaim helyén

arannyal vont be

arannyal vont be

veled az este

bűvölt és hívott

szívemet lesve

szívemet lesve

lelkem kereste

s hiába tette

el volt az rejtve

el volt az rejtve

csillag se lássa

hold se sejdítse

föld se rengesse

föld se rengesse

ne lássa senki

titkunkat lepni

jön nap ezernyi

Probszt Ádám

Délibáb

üres minden, elbújok
a zsongás elől elfutok
ha a sarokba beülök
tán halványan eltűnök

itt ebben a kósza-létben
hol tegnapról mára éltem
s hol csak akkor létezem
mikor fogod két kezem

de e hétköznapi kilétben
elvesztem egy miértben:
miért nem vagy itt velem?
üres mind a két kezem

délibáb csak, lázálom
szívem mégis Rád zárom
ha benned nincs is érzelem
kérlek, fogd a két kezem

Lukács Mária

Vágyainkat kibontva

 
Nem hagyhatjuk el az izmos párakötegeket,
homlokredők mögött ettől ragyoghat egy jel.
Vagyunk a Nap szárítókötelére akasztott szokás;
tudom közel a sír, a test zöld füvet kaszál,
szénában illatoz, kibontva vágyainkat rejti,
lapjaink közt szárnyaló Főnix a lángmadár.
 
Vesztésre jön egy születés, ha felsír -
forrásból merít és gőgicsél, cseperedik
és talpra áll - tejfogak fehérségét őriznénk,
bölcs lehetsz a megváltás hullámán, lélekút,
mézízű lesz ott a nevetés, majd ha indulunk:
kéznyújtásnyira lesz tőlünk és hazavár.

Pócsik Éva

Heti egy óra

Hetente egy óra, mikor

minden elvetélt gondolat

a helyére kerül.

Fapados izgalom után

átlényegült önmagam.

Lecsengő gyomoridegesség,

az elme üres járaton,

kandi életöröm.

Mélységi merülés az agy

kéregpályáira, bódulat,

majd keszonbetegség.

A kabát fordítva áll rajtam,

s én észre sem veszem.

Pánti Mária

Vérző felhők között

Vérző felhők között,

Időtlen-nyílt sebekkel;

A szívembe ősz költözött,

Lángszínű levelekkel.

Az avaron járók nesze csak,

Ahogy öreg szívem dobog.

Ám nem az elmúlás ideje van,

Belül még az Élet tüze lobog.

Felébred lassan a Hold;

Nézd, hogy lép ki a fák közül!

Nap-szerelme után bolyong,

Míg végzetük beteljesül.

Vérző felhők mögött,

Időtlen-nyílt szeretettel;

Visszatartott lélegzettel,

Égszínű türelemmel,

Várakozok én is;

Vérző sebeimmel.

Zajácz Edina

Ajtód előtt állok

Ajtód előtt állok, talán ma beengedsz
szeretni, és állig gombolt nagykabátom
leveted. Ágyadon felzokog a vászon,
szivárványbordám torkodon keresztülmetsz

egy mondatot, és felsóhajtok helyetted.
Olyan régóta látsz meztelenül, nem jut
eszembe, ráncaimmal kössek alkut.
Simítsd hátra a hajamat, úgy etess meg.

Az érted koplalástól cserepes a  szám.
Jóllakatni magjaiddal, akadna zug.
Ablakod előtt márványszagú a párkány,

melynek késélnyi szélére rásimulok.
Koporsószeged leszek, te meg a fejfám.
A gerléknek nincs hűségnyilatkozatuk.
 

Szécsényi Dóra

Szívemnek ismerője

Szívem ismerője, lelkem szeretője,

felém lépdelő várva-várt szerelem.

Olvashatsz szememből, meríthetsz lelkemből,

felém közeledő, várva-várt kegyelem.

Kinyílok feléd,

mutatom az utat,

szívemnek hangja

szüntelen sugallat.

Fleiszig Rózsa (Vadvirág)

Tavaszi vers

Ha, mezítláb járok, az angyalok eljőnek.

Röpködő hajamba, aranyszálat szőnek.

Tenger-zöld szemembe, égő szikrát lopnak.

Friss-szirom ajkamra, fénylő mázat vonnak.

Ha, mezítláb járok, kacagnak a lombok.

Könnyű lábam nyomán kizöldülnek dombok.

Bogár, lepke, madár, mind szép tavaszt hirdet.

Édes gyümölcs lepi el dús kertjeinket.

Ha, mezítláb járok, táncot rop a szél is.

Szelídül a bánat, vidám leszek én is,

mert hűs talpam alatt ezer virág fakad,

ennyi csoda láttán, a tél messzire szalad.

Ha, mezítláb járok, felhők védelmeznek.

Pici, kedves házak, otthonokká lesznek.

Növény, ember, állat, lakója e világnak,

hol, mezítláb járok, mindig haza várnak.