Szécsi Pál

Kockás gondolatok

Kockás gondolatok

Örvényében vagyok

Fogva-tartott.

Életem sakktábláján

A stratégiám egyre inkább

" A kis kockázat, nagy biztonság."

Míg a nyolcszor-nyolcas táblán:

"Kockázat nélkül nincs nyereség!"

Add meg magadnak a győzelem esélyét!

Kell néha egy nagy sikerélmény,

Hogy oldja a banális vereségek keserű ízét!

Mindkét táblán sok Nagymester

Mutatja az utat, a megbízható utat.

Mégis oly sokat vesztek, vesztegelek,

Mikor bonyodalmak gabalyodnak!

Az életem sok-sok kicsi sakkjátszma.

Pattok és mattok. Sakk-mattok!

Adom és kapom,

Mert ilyen egy élő-sakk-játszma!

Az életem - másrészt - egyetlen nagy sakkjátszma.

Nemtudom, hány lépés van még hátra,

De úgy érzem, a figuráim jól állnak.

Remit, vagy győzelmet produkálnak.

/A remi kiegyezés, a győzelem megelégedés/

De kimondom fehéren feketén,

Ha sakknagymester lehetnék,

- Bármelyik színen, ha elérném -

Akkor igazán boldog lennék!

Vagy, ha a nagy játszmát elemezvén,

Az utánjátszók megjegyeznék:

"Szép emlék! - korrekt játékosé!"

Gősi Vali

Végül

Ha elfogy végül maradék erőnk,

a végtelen majd kegyesen fogad,

hol nem számít már testünk gyengülése,

és nem jegyeznek szürke napokat.

Mindenek feletti, örök álom:

testvér, barát nem lesz idegen,

békességbe merül minden lélek,

a végső, nyugodt partvidékeken.

Ha tétován is, arrafelé tartunk,

- feledve a lét vad káprázatát -

hol áhítatra nyílik konok ajkunk,

és elborít a könnyű álmodás.

Összehajolunk e kegyelemben:

megérinti lelkünket az Isten.

Szamos Zsófia

Ólomsúly és pehelypaplan

Bronzból szőtt álmok csikorognak

a szélfújta, zord utcákon át,

borúsan szakadnak ölünkben szét,

elnyomva az árva lelkek zaját.

Lázban szült ibolya-kérdések

lebegnek a háztetők felett,

a sosemvolt válaszok elfolynak

s megtöltik a fáradt ereszeket.

Halkan kopog a bús-vándor ősz

rezdül a piszkos, kopott ablak…

Senki. Így lassan továbbcsoszog, és

bolyhos-szűz imát suttog egy padnak.

Szürke és nehéz most a rongy lét.

Egy korty kávé ásít a falon,

míg mi önmagunk által kifosztva

elvérzünk a virágos paplanon.

Jonahriel

A tisztító eső

Mint áttetszően aláhulló üveg gyöngyszemek,

Csilingelve érnek földet a hűs esőcseppek.

Ég és föld között függönyként táncolva lebegnek,

A föld porát lemosva áldásként érkeznek.

Milliónyi pergő kis könny, mit felhők ejtenek,

Összegyűlve patakszerű egységet képeznek.

Lassú szivárgással a talajba ereszkednek,

Szomjat oltó táplálékul a növényeknek.

Forrásként töltik fel a mélyben rejlő vizeket,

Életre keltik a pókhálós hajszálereket.

Nedűket öntenek a virágok kelyheibe,

Cseppenként jutnak a madarak kitárt csőrébe.

Aprólékos munkát végez tisztító erejük,

Mindent, mi szenny volt, letakarít szeretetük.

Végigfutnak az arcokon az égre felnézve,

A fáradt érzéseket üdeségre cserélve.

Frissítően simogató folyékony ezüstje

Nem követel, csak áldást hint minden létezőre.

Fajokat és vallásokat meg nem különböztet,

Isten ajándéka, égből áradó szeretet.

Tóth Csilla

Metamorfózis

Még nem tudod, hogy minek néznek,

még a világ kerekre nyílva,

és te benne gyertyácska,

Napvilág.

„Sej,

a hátsópadból is hajt ki ág,

gyémánt  rajt’a sok virág.”

Mikor véresre nyesnek, majd észreveszed,

hogy cigány vagy, cigány vagy,

babám.

Purzsás Attila

Magány

Csend és bánat terül a ködös tájra,

tocsogós december új havát várja.

Némaságba fúlt karácsonyi kacaj,

árva szívben megbúvó tompa moraj

lükteti benned időtlen ritmusát,

meztelen magányod fájó himnuszát

zengve, s csak négy kopár fal ölel körül;

ablaktalan valóság, s ott ülsz belül...

Tűz ropogása töri csak a csendet,

kandallóban ártatlanságod serceg,

ropog, sajog, mint millió tűszúrás;

parázsló, hamuvá váló vágyódás...

Csendedbe merül el minden újabb év,

s, ahelyett, hogy a falakat döngetnéd,

megadón nyeled keserű magányod,

s biztatod magad: jobb lesz majd, meglátod!

Bárdos Attila

A szökevény

Mikor megszülettem,
bezártak magamba.
Nem menekülhetek,
Isten így akarta.

Mégis, tiltakoztam:
unom már magamat,
mért legyek egy helyen,
hadd legyek más, szabad.

Valami hajt, taszít.
Elfutnék, el innen.
Kiűz önmagamból,
senki rám ne leljen.

Mégis itt maradok,
ez a rejtekhelyem.
Börtönöm szeretem,
senki se keressen.

Czirják Jolán

Tavaszi trilla

Noha torka piciny, dala harsog
Kikelet kacagása e trilla. 
Vele hangos a hajnal, az alkony, 
tavasz ajtaja tárva-kinyitva! 

Cseperedhet a harmatos éden, 
tülekedve a fűhegyek ormán
Kora-méhek erednek a szélben, 
fakadó rügyeket puhatolván. 

Csak a föld szaga illatozik még, 
de ha újra kinyílik a friss rét, 
csuda fűszere illan a légbe. 

Belesápad a fény, ahogy éri, 
s puha szőnyeget árnya becézi -
Primulák szeme néz fel az égre...

Krancsevics László

részdimenzió

borúra derű,

hogy a cézium népszerű,

s ha már kézzel nem foghatjuk,

legalább precízen számoljuk

relatív létünk burkának falán

a megugrott tér talányt

minek láncára jövőt vetítünk,

s elménkben végül elveszünk.

Köteles Petra

Táj a szobában

Nézem a falat, nézem ahogy szalad

nézem a padlót, nézem ahogy araszol

nézem az ablakot, de nem engedi látni

érzem már a hűvöst, be akar mászni.

Tovább nézem a futó falat

nézem az araszoló padlót

látom  ugrani az időt

látom csúszni  a ködöt

ideért szürke szárny

            leereszkedett , megtalált…   

Jakab Ilona

A sebbé vált szerető

Futó felhőkbe bújt mosolyod éggé válik a sóhaj-fuvallatra.

Szétmállik s vele foszlom én is, mint az idő

a hosszú várakozások közönyösen elfolyó napjaiban.

Kiakasztott könnyeim száradnak a napon. Pára lesz belőlük,

hiába akarom csillogó nyakékké felfűzni mind.

Torlódik a szósor.

Megkövül a szánkban.

Nem nézünk egymásra.

A szemünkben gyász van.

Unalmas a táj.

Bússzürke köd takarja.

Sebem lettél.

Fájó.

Végleg elvakarva.

Gyurkó Gáborné Mariann

Árnyéksorsok…

A falon rések visítanak.

A padlón öreg már a mocsok.

A bútorok szútól mállanak.

S a függönyről pók potyog.

Csak egy porba bújt izzó világít,

mint az otthon elfogyó fénye…

A kályhán rozsdás fazék ásít,

rég nem használták már ebédre.

Az ablakon félve lép át a homály,

s a házban, mint szürke köd szétterül.

Bár kint táncolva kacag még a nyár,

itt bent mindenre ősz nehezül.

A heverőn egy vénasszony alszik,

ráncain ragacsos idő csücsül.

Lábánál kis macska mosakszik,

tán csak, Ő tiszta itt egyedül…

A földre tett szakadt matracon,

mászkál egy pelenkás gyermek.

Kis arcán vonaglik a fájdalom,

Sír, nyüszít, mint akit vernek.

Apja egy sámlin ül; lóg a feje.

Borgőzösen mormog valamit.

Nem is érti más, csak a neje…

Inni kér! S kapna,.. ha lenne mit.

De üres a demizson, s a kamra,

éhes és beteg a gyermek is.

Ráförmednek az ártatlanra:

„Ne ríjjá aludjál, Te pisis!”

Aludna, de űr marja a hasát…

Szemét meg a cigaretta füstje.

Mit anyja fúj Reá, hogy indulatját,

ily szánalmasan....de leküzdje.

A vénasszony is felordít;

Száraz száján ömlik a bús kín.

S torzult testén egyet fordít,

mert itt senki, nem segít senkin…

Majd lassan elcsöndesül a ház…

Elfáradt a szenvedés mára.

A csöppséget elaltatja a láz…

S anyja, melléfekszik éjszakára.

Álmot önt az éj a lelkekre.

Béke borul minden alvóra.

Bár megtisztulnának reggelre!

S vágy születne bennük a jóra!

De erős bilincs a szellem nyomora:

Vasra veri az emberi szíveket.

S a nehéz sorssal nem küzd meg soha,

akiben nem tud élni a Szeretet.

Balogh Irma

Könyörgés ősszel

Nehéz nyarunkra lebbents őszi csendet,

ne verd fel bennem a fájdalom zaját,

bennem a kint már megkerested,

s hervadó kertembe űzted a csodát.

Az ellobbant tüzet találd meg bennem,

mentsd át a nyárból a madarak raját,

maraszd a fecskét,repüljön lennebb,

szárnyaljak vele én is tovább.

Túl sokat kértél, sérült a lelkem,

ne terítsd rám a világ baját,

hiába kerestem,utadat nem leltem,

madaram szemébe küldj azért csillogást.

Túl sokat kértem, bocsásd meg nekem,

ne vond meg tőlem a kétkedés szavát,

már nem magamat,a parazsat féltem,

mely kialszik bennem, ha nem szítod tovább.

Kocsis Erika

Ébredés

Elszórom ócska vackaim sorban
szétfoszlott ereklyék, elhalt virág.
Megannyi sárga kódex porban
elégett papírok, száraz faág.

Eltörök csorba tükröket holnap
kiesett asztalláb, eldőlt füzet.
Százezer üres mécses hóban
csonka gyertyák, kihunyt tüzek.

Felrakok egyesével mindent
a múlt elhagyott kopár hegyére.
Eszelős kacajjal búcsút intek
kiapadt tavaim bűzös vizére.

Megmaradt kincseim átölelem,
megfoltozom, kibélelem.
Összevarrok elnyűtt sorokat,
felfedezek poros titkokat.

Megigézem a felkelő napot,
szórok rá mennyei varázslatot.
Összes lakatom elé teszem,
emlékeim mind összeszedem.

Leborulok fényes tüze előtt
áldást kérve újabb reményhez.
Megtalálni önmagam gráljait
templomom kegyhelyéhez.

Szentelt köveim őrizgetem,
magamhoz bilincselem.
Saját talizmánként hordom
ébredő tiszta szívem felett.

Kapocsi Annamária

Eltévedettek

Lerajzollak, barnával, feketével,
pácba írt faágnyi reménnyel,
hogy papírra-vetésed lesz nekem ágyam,
lefekszem lassan, s mert rászolgáltam,

nyugalmam ágyasa lészen ez elmúlás,
lassacskán bimbódzó életet felfalás.
Akarva-akaratlan, színház az imázs,
jöhetne végre már valami más,

mert egyszerre vagyunk
a szél, szellő, vihar és égszakadás,
simogató és vad takaratlan takarás,
tudatlan tudatosság, bolyongó lélek.
Örök keresők és eltévedettek...

Jártó Róza

XXI. század embere

Nézegetem folyton,

merengek magamban,

csikó lábbal lépked

az utca zajában.

Figyel, töpreng, kémlel

és imbolygó sóhajtásával,

acél- vas- és üvegdarabokat

fúj a gazverte széllel.

De nem varázsló mégsem.

Vágja, fúrja a föld alatt

az alagutat.

Szerszáma kalapács,

véső, gyalu.

Néha kipillant,

sáros és fáradságszagú,

és lábai oly nehezek,

mintha nem is lábak

lennének,

hanem bazaltkövek.

Maga sem tudja, mily erős,

nem csodalény, nem mesehős

e hasonmás.

Arca, füle, orra van,

és tudása, határtalan.

Tervez, alkot, építkezik,

gabonát érlel,

érceket hevít,

hol felhők közt matat,

hol tengerfenéken…

De néhanap döbbenve nézem…

Karja csupa vér

s kőbalta van kezében.

Virág Roland

Teremtés

Képzeletekből megteremtett eszményi lélek
egy az út az evező, álmok világából kilépett
Csónakban az élet összekovácsolt köteléket
virágdekorációba fűzte – Sors Úrfi – vágta léket.
Érzelmek árja mosta el a tarka rétet
sodrásának örvénye nyelt el minden szépet
süllyedő hajón ért légszomjba fulladt végzet
angyalból festett álomszép ördögi képet.

Meghalt pillangó tetemek, kialudt ragyogás
szivárványból kevert fekete csillogás
kihűlt tűz mélyén apró szikra, forró ölelés
bensőben lakó tűzforró kínzó szenvedés.
Lélek hervadt virágoskertjében örökké virágzó
tulipán illatának emlékei szerte ágazó
örökifjúság medrében csobogó hajhullámok
szív mélyén fátyol vízesésben tündöklő álmok
Után áhítozó szerelmére szomjas szív
reménytelen sugár, ikon a falon hív
a bent lakozó nő elérhetetlen vágya
haldokló hős szerelmest rejt titkok kihűlt ágya.

Képzetek teremtette nő, bájain (felül)emelkedve 
rezgések hullámhosszain életet lehelve
megdobban a szív megszülve defibrillál lénye
álmok mezsgyéjét átlépve, keresztfáról levéve.
Tüske-, mint töviskoszorú nyomok égnek
istennő karjaiban gyógyít az élet.

Richárd Hőgenwárth

Egy lassú tánc…

Egy lassú tánc az ördöggel,
Talán utolsó lázas tangó.
Mint néhány üveg jó ital
És egy félmaréknyi narkó.
Hideg, nyirkos ujjaival
Szorítja elhaló kezem.
És mosolyával tépi szét
Már rég nem ép eszem.

Márványkövön táncolunk
A sápadt Hold előtt.
A bálterem sosem volt fala
Már régen összedőlt.
Haja, szél vitorla,
S az, arcomba fújja hát,
Hogy érezzem és beszívjam,
Bódító, gyilkos illatát.

Kígyó szeme fogva tartott,
És fel sem tűnt nekem:
Ha ennek a dalnak vége lesz,
Újra már nem kérhetem.
Egy lassú tánc az ördöggel,
De nem hallom lépteit:
Szemem előtt szertefoszlik,
És többé nem létezik…

Schweier Romuald

Nap és Éj

Redőnyöm résein betűző nyári nap

Hőséges-csatában legyőzi lakásom.

Elűzi a sötétséget. Körbefonja magányom.

A fali óra szinte néma.  Üt egyet néha .....

Ráérősen.

Az Idő sosem áll meg!!   - Tudatja félősen.

E Hőség és az Élet nyomot hagynak arcomon.

Kialvatlan izzadságom Vér-szimbólum harcomon.

Pirkadatban kelő fényár elvakítja lelkemet.

Megszakítja édes álmom. Alkonyatnál eltemet.

Érzem, de nem értem, miért fogynak az évek.

Az Életre egy meg nem értett átmenetként nézek.

Válaszaim keresem, de a kérdésekben elmerülök.

Hamis fényben úszó világ fogságából menekülök.

Figyelem az embereket, de csak álarcokat látok.

A céltalanság életcél lett. Minden ima átok.

Megszököm a nappalokból. Vár a Sötét nyugalom.

Ott nem üvölt a világ. Csak válaszaim kutatom.

Saját úton járva, a holnapokban új esélyt látva bolyongok.

Üres utcák magányában, mint a bolondok.

Tűnődöm az Életúton.

Meddig visz az erőm?

A Múltamon.   A Jövőn....    Fogyóban az időm!!!

Kérész éltű pillanatok emlékekké halnak,

Felejtéstől gyógyult kínok tüzei már hamvak.

Még meglesem, hogy az Éj leple,

Korom sötét horizontját lassú fénnyel átfestve,

Varázsol egy új napot.

Holnapok, már tegnapok.

Alkonyattól pirkadatig csendes békém meglelem.

Míg a kelő nyári napfény felégeti rejtekem.

Szakál Magdolna

ánizs...zsanér

szertefoszlottunk semmivé.
a valóság kalandorcsuhája 
ha még el-ellibben mellettünk
felcsiklandja a völgyekben alvó echót;
mészkőízű kacajt emelnek a hegyek
rézsárgára metszett csillagok alá olyankor.
nem vagyunk. csupán szélte-hossza azonosság.
s az érkező este? 
tekintetem zöld bokrába rejlőn te: béke.

...szél' -...azonos'
odakint ködöt szuszog a város.
szertefoszlottunk semmivé...
ne láthassa már, mikor
ánizsbarna lélektükröd mögé 
néhány pillazsanér óvón bezár.

Hrabovszki Diána

A Semmirekellők dala

Dohányfüsttől véres szemünk,

a bor lassú, lusta gőze

megrészegíti a szűk szobát,

s leheletvékonyan lengi körbe.

Kocsmák gyomrában harsány ének

ez a semmirekellő élet.

Az asztal körül testvérek vagyunk,

mint eltévedt gyermekek otthona,

s borban oldódik csak fel

szilánkos lelkünknek hűs pora.

Kocsmák gyomrában harsány ének

ez a semmirekellő élet.

Lázas, veszett, remegő testünknek

mézízű vértől lesz élő színe,

másként sápadtan, élőhalottként

bomlunk önmagunk holt részeire.

Kocsmák gyomrában harsány ének

ez a semmirekellő élet.

Ez jutott nekünk: nem választottuk.

Mint apostolait, Ő választott minket,

így lézengünk mi mind nap-nap után,

s borral térítjük meg híveinket.

Mert így kezdődött, és így is ér véget

ez a semmirekellő élet.

Vassné Kökény Éva

Színnel-lélekkel

Ha látsz egy kín karcolta ráncos arcot

s két, imára kulcsolt öreg kezet,

mindenfelé a lehullott falevelet,

mint elvesztett reményt – ,

s ha hallasz szomorú szimfóniát,

mit az őszi szél füledbe zenél;

vagy ha boldog vagy, mert lelkedben

született egy dallam,

és szívedben muzsikál a rím,

mert amerre nézel: színeket látsz

és elmúlt mi rossz, és elmúlt mi fáj –

ne késlekedj!

Ez az ihletett pillanat!

Fújj harsonát, és pengesd meg a húrokat,

vagy ragadj tollat, palettát, ecsetet!

Műveddel vésd mélyen a szívekbe,

örökítsd meg a perceket!

Vedd észre ne csak a rosszat,

hanem a jót, a szépségeket:

az aprócska virágot,

a szivárványt, a fényözönt!

És az általad is szebbé tett világot

a Teremtőnek köszönd!