Szemerédi Bernadett

Amorfium

I.

szemed tükrében
gyanakvó görbület
nem ismered, mégis tudod
irányít, bár nem akarod
önmagadból kiforgató
folytonos fojtogató
tudat
süketít, vakít s agyonnyom
a pillanat
ösztön
mely gúzsba köt
lelket öl el
ahogy Téged ölel
formál a csöndben ellépő
halál-alak

II.

Elme ring, ha ott kering

a kétarcú valóság,

hüvelykujjával földbe nyom

a merész mohóság.

Tengernyi inger kering ereidben mint szemét,

lelked miképp is lelhetné meg benned helyét?

Pillanat alatt illan tova illata a létnek.

Elmebaj, mely felkavar,

fejétől bűzlik a hal... érzed?

III.

Úgy törtem el Benned,

még csak észre sem vetted.

Pátkai Réka

Zsebemben kutatlak

Az éj dunyhája alatt felfénylik árnyam.
Tudom: mindez elég paradox,
s mégis valósághűn rándul meg vállam
a pocsolyacsipkés aszfalton.

Didergő kezem zsebembe markol: 
szórólapok, tavalyi zsebkendők.
Míg tudatalattink kincseket hajszol,
kacattal tölt meg egy esztendőt.

Bár szövetkesztyűt nem találok,
felesleget tucatszámra.
Várok Rád, de mindhiába várok
bélésbe süppedt mohó vágyra.

Szinte igényét érzem az ürességnek,
marék lomnál többet ér.
Lenne hely reménynek, értéknek,
nem foglalná törmelék

letűnt idők málló kőfalából.
Lám: tekintetem a jelenre tapad,
már nem is kabátzsebemben járok,
téglák bomlott sormintája szalad,

melyet fénylő árnyam oltalmában látok.
Rohan a pillanat fejvesztve,
Apró részéleteknek is jelentést szánok.
A törmelék alatt vagy elrejtve.

Várok rád, de mindhiába várok
bélésbe süppedt mohó vágyra.
Már nem moccanok, az aszfalton állok,
felemészt közelséged hiánya.

Szoby Zsolt

Art deco

Kirakat koszlott üvegén art deco életed csillan,

hol porba hullt évek fekete-fehér filmje regél;

felvillanó kockák repesztik a jelen bunkerét,

s ami betonkemény falán makacsul virraszt,

az a talánná lett vigasz;

mely olvadt viaszként csordogál, s lesz semmivé

az idő spáciumán, amit apránként kitölt a lét,

gyógyírként simítva az élet tüskés szilánkjait…

ám mindörökkön számon kérnek

a konok, rendíthetetlen miértek.

Aladics Antalán

Újra itthon

Újra itthon.

Az udvar, a kút

rózsabokor szemfedővel vár

             az idő emlékezni enged.

Megint a múlt

emléközönével az utca a kert

szűkös szobáival a ház

            csendben hallgatagon áll.

-Ha itt lennétek!-

hallom a panaszló hívást,

számolatlan könyörgés

           hold az idő ablakában.

Foszladozó, múló idő,

belenyugvások, ciripelő esték,

vizes a kert, éltető zápor.

          újra hálát adhatunk.

Banka László

Ősz

… feltört tenyeremmel
letört arcod simogatom,
fogyó mosolyú Ősz.
sápadt sikátorokba rejtelek,
ölemben pihegsz…

Szeretem a bronz-ízű várost,
mikor magányos, agg lámpatestek
kísérnek az évszakon át.
léptemre válaszol a tér,
színtelen kopogás.

A Duna-part, mint zongoracipelő
fáradatlan robot, vállain
megpihen a történelem,
a folyó, lomha, törtető -
időt karcolnak habjai.

Letűnt kort idéz a macskakő,
repedések közt inal a múlt,
de kitart és mesél,
mint megannyi vascipő…

kolonc lelkek bolyongnak

Dáma Lovag Erdős Anna

A föld aludni készül

Föld aludni készül

Lombruhájából levetkezett

Ködpára borul a tájra

Csend és némaság mindent befed

Hegycsúcsokra emelkedik a pára

Csend lett most az úr

Színes tájat komorrá váltja

Mint ha magára zárná a kaput

Hova lett a millió

Tarkaszárnyú pillangó

Hova lett a szép énekes madár

Minden sötét és néma, kopár

A föld aludni készül

Magára teríti a levél takarót

Itt maradt énekes torkú rigó

Dalol neki egy csendes altatót

S a föld behunyja szemét

Hallgatja az altató dalát

Csendben még néha-néha rázkódik egyet

Álmában álmodja az élet diadalát.

Gál Hedda

Temmagam

Előnytelenné

nőttem magam.

Hangom ide már

nem elég.

Szemhéjamon

a bánat horgol

takarót.

Hangom ide már

nem elég.

Ceruzám helyett

billentyűn

koppan az ujjam.

Pár bittel

küldöm tovaszállni

a könnyem.

Szalay 'Netala' László

Belőled oldom

Belőled oldom magánnyá vétkemet

Hozzád szegődtem, bús idők asszonya

Feledés íze fonnyadó áfonya

Részegült vágyam titokként eltemet

Emléked lángja perzseli lelkemet

Lábadnál kél, tér nemlétbe alkonya

Napként igéző imáimba fonja

Holdként álmodja ölelés éltemet

Bújnék, hinnék, szerelem kísértője

Fájnék, égnék, mámor szakértője

Hagynám, tűrném őrjöngőn, hogy átkokként

Törhess fogadalmat, őrzőmmé lennél

Érintéssel, jaj, hitet, hogyha tennél

Hordozz, lángolj, szállj, teremtőn, végzetként

Erdei Csilla

gyűlölet

pulzál bennem a gyűlölet

átjárja sejtjeim

felkavar

öklendezek

különvált lény ami

fogvatart

megmérgezlek

apatikus gondolatviszony

önmagába fordul és

visszamar

elpusztít mindent a morajló

iszony

tomboló kéj

torz vihar

Sztorka Via

Ki vagyok hát?

Feleszméltem, kinyitottam szemem a világra,

Melybe belepottyantott mások álma.

Ó, hát én könnyen tanulok!

Tudni szeretnéd, ki vagyok?

Ki vagyok hát? Humanoid testben idegen,

Olyan, mint ti, megy ez nekem.

Semmiben sem különbözök,

Minden reggel felöltözök,

És mosom a fogam.

Azt várod elárulom magam?

Ki vagyok hát? Ezer szerep.

S mint életre eszmélt gyerek,

Megalkotom felnőtt magam.

Mért fürkésznéd agyam?

Ki vagyok? Csupa illanás,

Egymást követő villanás,

Illat, íz, kielégülés,

Sosem létezett létezés.

És feleltem, ha ez felelet,

De senkinek soha meg nem felelek.

Vajay Tiborné

Az ősz elégiája

Úgy szerettem-e változó világot

ahogy lassan elfáradt ragyogni a nyár,

ahogy reszketve hullt száz és száz levél

s mélabús nesszel, rőt avarba szállt,

bennem is csendesült a rohanó világ

ha szelíden átölelt az őszi egek fénye,

e csodás tündér-világ úgy mosolygott rám,

ahogy szerető Anya, kedves gyermekére...

Most is együtt jár a csend és ragyogás,

bennem az ősz mégis változott,

most elmúlást látok, bús elégiát,

az ezer szín világ fáradt és megkopott,

a reszkető sugár holt avarba száll

levélkönnyeket hullatnak a fák,

mintha éreznék lelkem fájó rezdülését

s magukhoz ölelnék minden bánatát.

Makó Lilla

Tél

Szemem látja, itt vagy hát,

S most mégsem haragszom rád.

Beléptél életem lombos kapuján,

Nyirkos didergést hagysz csak magad után.

Ma már nem bánt, ha itt jársz.

Várlak, fogadlak, a vendégem vagy.

Lépj be hát, kegyetlen jegesség,

S zúdítsd fehér ruhád ölembe.

Vidd amit akarsz, pusztítsd a semmibe.

Taszítsd a lombokat, nyirkos barna földbe.

Ez legyen sírhelyük, tetemük szent helye.

Szürke karját nyitja tágra az ég,

Hosszú álmot hint a világra.

Zúzmarás csókkal küld nyugovóra.

S most mégis szívemben őrzöm,

A napfény reggeli, melengető mosolyát,

Amint belép szobám, poros ablakán,

Lelkem itt él, s bízva várja,

Jön még nyár, itt lesz újra.

Kovács Gabriella

Apám ritkán, de szeret

Két bezárt égöv a szemed,

és a színét sem látom soha,

mert cigizel, és a sűrű konyha

szűkjén a tüdőd kitölti

minden tered és időd.

És különben ennyi.

Ennyit láthatok belőled,

Te szent és kopasz dolog.

De néha, hallgatom

ahogyan magadban beszélsz,

tanulom, hogyan káromolsz, remélsz.

De van, nem veszlek észre,

ülsz, mint konyhabútorok része,

melyekben se hit, se hanyatló inger.

Könyvet olvasol, a címe "Hitler".

És mégis, büdös részegen,

mikor kiválsz a bútoréleken

és meggyűlsz mellém,

mint bénában a mozdulat,

hogy szótlan kinyilatkoztasd,

az édesapám vagy,

megszeretlek. Mindenkinél jobban.

És ölelnélek, és ölelnél

ebben a kettőzött titokban. De nem.

Mert ilyen a szíved, hideg és meleg,

mint az Istené, ritkán, de szeret.

Marton Géza

Eszperente

E-vel ejtett nyelvelemek hemzsegnek szerte, de Te,

Szerfelett nehezen leled meg ezeket e percbe’.

Zene lenne ez, mely fejedbe nem egy helyen megy be,

Pergetve nyelved, s szemed mereszted egyre kerekebbre.

Ezer meg ezer e-telen nyelvelem kereng persze fejedben egyre,

Rettegsz, mert ezeket nem lenne helyes belevenned e versedbe.

Eredete e nyelvezetnek lehetne rengeteg ezer esztendeje, mert

Nemzeted fegyverzete – remek esze, s kezdete vezet messze keletre.

Te se feledd el ezt, s legyen kebled telve heves szeretettel,

Emelve kezed kerek menny fele, mert egy lehetsz e nemes nemzettel!

Magyarosi Júlia

Én vagyok

(a gerenda)

napok óta csodálkozom

rajtad, és figyellek –

idétlen szálka lóg

a szemedből.

hogy nem látod?

én már messziről

utálom,

s ki akarom szedni.

engedd meg nekem!

aránytalan, idétlen,

s csak egyik szemedből

lóg céltalan.

nézd, sőt csodáld

az én gerendám!

nem szúr, nem érdes,

mindenhol lecsiszoltam,

s lelakkoztam szépen.

szimmetrikusan áll

mindkét szememben,

s hátul, a koponyámon túl.

milyen szép gerendám van!

finoman ki is festettem,

indák és virágok rajta,

színek kavalkádja

ragyog a szívemből

a gerendámra.

úgy írtam rá,

hogy nyelvtanilag

helyes, magyaros,

s le is fordítottam,

hogy még az idegenek

is megértsék

az üzenetét:

én a tökéletes

gerendámmal

feljogosultam,

hogy minden apró

szálkádat kiszedjem.

Császár Dytta

Sóhaj

Bolyong a sóhaj a felhőimen,

Hullik a könnycsepp az ereszemen,

Percenő zenéje neked üzen.

Csendben a gerlék a fenyőimen.

Jöjj, lesem lépteidet,

Dobbanó szívem szerelmedet.

Vezessen ide a kékgyertya fény,

Lobbanó lángja forró remény.

Ne szólj, úgyis suttog az éj,

Elég, ha újra megjöttél.

Őrizem behunyt álomszemed,

Veled hárfahúrok zengenek.

Nagy Gizella

DIONÜSZOSZ BORA

Bátorítón nyújtottad felém borral teli kelyhed,
s én göndör fürtjeid varázsától babonázva
buzukin pendülő andalító muzsikára
nyújtottam kezem önfeledt táncra,
s mint szőlőlevél koszorúd
lágyan fonódó indája,
öleltek karjaid
gyengéden
vigyázva.

Bejártam gazdagon termő csoda-vidéked
tarka citrusokba öltözött völgyeit,
langy-meleg permettel kevert
fanyar-édes illat lengte be
aranyló napkorong
csurranó mézének
bronzával vont
égig nyúló
hegyeit.

 

Hívogató szemeid tengerében fürödtem,
merülve olvadtam kékeszöld tintába,
domború tükréről csillant vissza
Kréta fehér partját csiklandó,
habosan fodrozó hulláma,
s pilláidon hintázó,
holdfénnyel játszó,
piruló arcom
képmása.

Majd orrod büszke görög ívét követtem,
pajkosan ugrottam, csusszantam alább,
hévtől gyorsuló lélegzetednek
ütemét némán hallgatva
alélva hullottam tova,
s várt reám ajkad
eperszín puha
vánkosának
bársonya.

Szüremlő fénysávok kérlelése keltett,
ragyogó égre kék palettát tártam,
Beáramló hűs fuvallat játéka
lebbentve mosta-szárította
szerelem-borával átitatott,
majd magára hagyott,
mezítelen lelkem
vakítóan
tisztára.

Kétség leplébe tekerve kutattam át érted
hiányodat visszhangzó, kongó szobáid.
Jöttödet remélő lépcsőkön lefutva,
homályból lassan fény felé jutva
tenyerem kérdőn simította
titkod féltőn őrző
néma házad
hófehér
falait.

Olajfa árnyába reményt vesztve hevertem,
ő magányomra hajtotta vigasz-ágát,
érett bogyója mellém pottyant,
könnyként tompán koppant,
míg görög tüzed távol
másnak lobbant,
s felém már
csak füstje
szállt.

Borcsik Kornélia

"...én is zenélek."

Mint ezernyi apró kristály,

tört meg a fájdalom s a fény,

a könnyű szerszám

 vasfogai alatt.

Mélybe vájt- mint bányász-

ki szénért bont falat,

míg ez csontomat roncsolta,

melyből vér fakadt.

Az illúzió is elszállt,

hogy megúszom -ha lehet-

bár kértem volna mi kábít,

s tompítja szenvedésemet.

“Késő már a megbánás…”

-a nyálelszívó szörcsögi-

egy megoldás mi kellene,

amolyan gordiuszi.

Tudatom zenére hangolom,

fájdalmam így tompítom,

tátott számban a dallam éget,

míg a fogorvossal én is zenélek.

Kovács Kinga Anna

Ki vagy nekem?

Elmondom ki vagy nekem.

Ősszel színes falevél vagy, eső illat

Fülemben csobbanó vízcsepp hangja,

Lelkemnek ölelés, szívednek rabja.

Télen fahéj íz vagy, forraltbor a számban

Friss, fagyos levegő, talpam alatt hó roppanása.

Zöld fenyőfa, csengő csilingelése, gyermeki kacagás.

Meghitt meleg, kandallóban izzó fa ropogás.

Tavasszal virágzás, színkavalkád,

Pillangók édes násztánca.

Érintésed napsütés, éltető energia.

Ahogy nyáron a hőség mint biztonság,

Úgy fon körül védelmező karod.

Ezt megtapasztaltam és tudom

Semmi mást nem akarok.

Elmondtam és jólesik, hogy tudod

Mindenem vagy.

Szeretlek, nagyon!