KCSMedian

Pillanatnyi elmezavar

Lepukkant öreg bárban

Üldögélek félhomályban

Keserű sört kortyolva

Emlékezem szép napokra

Füst és félhomály

Zaj és hangzavar

Morzsolja szerte szét a gondolatokat

De bánatom nem feledem soha

Füstös kopott bár

Megszokott arcok

Minden nap ugyanaz

S a magány mégis velem van

Élet cél nem lehet

Csak pillanatnyi elmezavar

Vagy feledés csupán

Elmém is kitisztul tán

Addig maradok

Míg magam itt tarthatom

Egyszer engem is kihív talán

A Virító napsugár

Bieber Mária

Isten fényében tündökölve

Elmaszatolt, színes festékfoltok

felhőzik a violás égboltot

az alkonyba sejlő messzeségben,

ablakom szürkéskék négyszögében.

Itt a naplemente siket-néma,

szívszorítóan szép színjátéka

megismételhetetlenül mindig

más és mégis ugyanaz. S megint itt

a nyárutó, a fények búcsúja,

és az árnyékok súlytalan súlya,

mint az élet, mint a halál terhe,

úgy nehezül kisgyermek szívemre.

Búcsúzkodnak a színek, a fények,

hosszan marasztalva a nyárvéget,

a lemenő nap utolsó percét,

de az égen szétfolyt, színes festék

ablakom megszürkült négyszögében

mégis éjbe hajlik észrevétlen,

és emlékké lényegül a látvány:

minden napnyugta s minden szivárvány.

Nem tudom, végtére hogyan történt,

hogy az ablakon átszüremlő fényt

fátyolszerű homály függönyözte,

csak azt tudom: lassacskán örökre

éjszakába fordul minden látkép,

s a szememre szarusodó árnyék

mögött, a látható valóságon

túl, befelé néző pillantásom,

legyen bár ez vagy az vagy akármi,

a Te szemeddel tanulja látni,

Nem sokat, nem keveset, csak éppen

A lényeget a lélek tükrében.

A teljes egészbe végül mindig

Minden kicsiny részlet beleillik,

Amit tudok és amit csak sejtek,

A csúnyák, a szépek meg a szebbek.

Semmi sem vétetett el hiába,

A színek és a fények hiánya

Nehéz, de boldogtalanná nem tesz,

Hozzászelídít tekintetedhez.

És bár nem értek még mindent túl jól,

De beszélni tudok Veled újból,

És amiként szeretettel nézem

Setesuta, Istenképű lényem,

tudom, hogy egyre jobban szeretlek,

És minél kevesebb dolog lep meg,

Annál többet tudok megköszönni,

S fényedben tanulok tündökölni.

Fazekas Imre

az én igém

a jó és a rossz halálának közelében

itt él a Hitben  –  gyökerezve mélyen

hol az Embernek nincsen olyan álma

mit vágy világában fel ne találna

sorskeménység egy elhibázott élet

fájó érzéssel félni szakadatlan

szürke vak ködben balszerencse végzet

öröknek játszó bűn: e földi katlan

az a hit ami életet ad   –  hiányzik

egymáshoz közeledés türelmében

természetes lenne  –  ami jól látszik

hinni az emberiség sorskezében

úgy lángolunk mint egy soha halandó

jámbor önzés a nemtörődömségig

minden lecseng velünk  –  hamar mulandó

mi a mienk ?  -  úton a mindenségig ?

minden mit mondtál-tettél itt magadnak

mit erőddel hajszoltál füst meg pára

hazugság bánat mind-mind itt maradnak

végső napjaidat tépázva-rázva

legtovább pozitív nyomaid élnek

mit másoknak adtál mit értük tettél

amit itt hagytál emlékezésnek

példáddal reményt és igét szereztél

világban végighordozva a terhet

szárnyalva a jóért és egyre feljebb

másokért élni bár észre se vesznek

egyszem-magukban talán nem ismertek

igékbe lettem gyökerezve mélyen

történet-élet- halál közelében

igaz-mindenütt jó lett a vezérem

tenni a szép példát földön az égen

miért mindez ? mert hiszek az emberben

idő kérdése  –  évek napok órák  –

a hívőben a mesés hitetlenben

győz a szükség hite  –  az állandóság

míg a természet rendje szerint élsz-halsz

tövisben és illatban akaratlan

ebből kitörni ha bárhogy is akarsz

igét kövess  –  te ember –  szakadatlan

Kapus Attila

Kebel

Lágy női hús szövetpalotája bűvöl,

Hölgyszívet rejtő ékes, kupolás mecset,

Bontatlan tökély árad e pazar műből,

Melyhez nem lehet hű sem véső, sem ecset.

Gazdag templom, mely az Életet szolgálja,

S oly titokzatos, mint egy ősi amulett.

Vonz, magához édesget atmoszférája,

Mint bogarat, kit a lámpafény rabul ejt.

Lángja átível minden apán és fiún,

Körüllengi sok feledett misztérium,

Kell, hogy a kéjenc a bocsánatát rebegje;

Gyönyörének forrásából folyton innék,

Óh, szép, pogány bálvány; keresztény ereklye,

Isten létére Ő a bizonyíték!

Kató Ilona Ildikó

Asszonylélek

Kéjjel harcol a büszke nő,

szerelmes asszonyt pofozza, cibálja,

már véres és rongyos a ruhája.

A küzdelmet keményem állja.

Felesel a sértett önérzet,

és beszáll a csatába.

Pőrén, sebekkel borítva védi kincsét

szerelmes asszony, sarokba szorítva.

Szemérmét takarja, álmait siratja.

Lassan megtörne, ám lendül a karja,

egyetlen csapásra önérzet,

büszkeség lehullik a porba.

Szegő Judit

anyám utolsó karácsonya

"ez a szoba túl sötét, és

melegem van,

zsibbad a karom is,

nyomja a retikül.

nem tudom hol vagyok.

haza akarok menni, már későre jár!

végre, kintről bevilágít egy kis halvány fény..

ez jó!…nagyon jó, mert akkor nem félek.

a tévéből az előbb kijött két férfi!

engem néznek és nevetnek!

menjenek innen!!!!!!

kérem!

nekem nincsen pénzem, nyugdíjas vagyok!

kérem…..

becsukom a szemem és akkor eltűnnek!

...

„ anyukám! miért ülsz sötétben?

jaj, hiszen te kabátban vagy!

gyere levesszük szépen!

karácsony van!

mindjárt jön a jézuska!”

"jézuska?…testvérkém lesz csíncsikónk*!

anyánk süt kacsát!

anyám! merre vagy?"

„gyere anyu! vár mindenki!

felgyújtjuk a karácsonyfán a fényeket!

gyere… óvatosan! még két lépcső!”

„ szia nagyi! ülj ide!

kényelmes, ugye?

nézd a fát, milyen gyönyörű!

ne sírj…”

"gyönyörű! tényleg gyönyörű…

köszönöm

drága gyerekeim!"

*csíncsikó=lóformát utánzó állati csont /pl. kacsamell, stb./

Vaskó Ági

Mikor...

Mikor csontomra

a hús rátapad,

nem vagyok más,

csak kórházi számadat.

Mikor fájó árny

a rám rajzolt mocsok,

hegtelen sebek közt

a megbocsájtás konok.

Mikor arcomra feszül

pergament bőröm,

mosódó emlékek

könnyeit nem győzöm,

fénytelen szememben

elfeledett képek,

fakó szembogaram

a semmibe réved,

lázrózsás borzongást

hint reám az átok,

félelem simul rám-

már semmit sem várok.

Mikor léleklángom

csak pislákoló mécses,

csupasz lelkem lásd,

tiszta hittől ékes.

Mráz Erzsébet Irma

Fehér galamb…

Fehér galamb ül az ágon,
A tolla patyolat.
Magányosan pihen, gurrog
A csoda-kék ég alatt.

Megfürdik a Nap fényében,
Elringatja a faág,
Fészke mellett elücsörög,
Látom, jól érzi magát.

Élelemért ment a párja,
Sütkérezik, őt várja.
Egyedül van, unatkozik,
De megjön nemsokára.

A szomszéd fán varjak ülnek,
Mint a korom, feketék,
Sokan vannak a csapatban,
Rájuk mosolyog az ég.

Hangosak és jókedvűek,
Messze száll a varjú-nóta,
Olyan jól érzik magukat,
Nem figyelnek a galambra.

Tisztasága, fehérsége
Nem illik a csapatba,
Nincsen olyan varjú népség,
Amelyik befogadja.

Talán, hogyha szürkébb lenne,
Egy kicsikét mocskosabb,
Nem ülne egyedül az ágon,
Szívesen látná a csapat.

Nincs más bűne, csak a színe,
Tiszta, mint a patyolat,
Ha nem változik fehérsége,
Biztos egyedül marad.