Balogh Beáta

Hiányzol

Fáradtan hull rám az est fénye,
vatta-hajú pára öleli az óceánt,
szívem a derengő öbölbe réved,
szél-citera rezdül a suttogó pusztán.

Árva csillagok halvány ecsetje
platinaszínt fest az éjjel csendjére,
porcelán-emlékek úszó sziluettje
könnycseppet ejt a végtelen leplére.

A valóság karosszékén álmodom,
rőt tincseim távoli öledbe simulnak,
hiányod keserű ízeit kortyolom,
síró szenvedély az alkonyba porlad.

Major Petra

Selyem

A hajnal kövér testén

lenge álom hasad,

és ahogy az utolsó kép

is pontjaira szakad,

szemembe tódul

az ébredők látomása: az élet.

De az álombeli képből

kioldódott lényed,

és sejtjeimig utat marva

szétárad a mérged.

Elnyúlnak a percek,

szűkülnek a terek,

és sokszor azt sem tudom,

mit mondhatnék neked.

Mesélhetnék persze,

száz sebet megrepesztve,

de se eleje, se vége,

se szándéka, se tétje

nem lenne a szavamnak,

csak ránk olvadna malasztnak.

Egy polc sarkába begyűrve,

emlékekbe merülve,

megvan még a blúz,

mi múltunk legmélyére húz.

Nem tudom se kidobni,

se felhúzni, se kimosni,

hagyom, hogy a polc gödre

temesse el örökre,

és a sok-sok ruha körötte,

őrködik majd fölötte.

És képzeld, gyűlölöm a tereket,

- szögleteset, kereket -

és bennük gyűlölöm a padokat,

és léptem mindig megakad,

ha arra vinne utam,

hol egyszer boldog voltam.

Mert akkor, késő este,

a türelmetlen csendben,

míg szavaidra vártam,

élet reccsent újra a paddá gyilkolt fában.

Te már nem emlékszel, igaz?

Neked a felejtés a vigasz,

nekem meg az emlékek,

és mint finom, drága kelméket,

mindet magam köré vonom,

némelyik úgy fáj, mint egy pofon,

de egy nap majd tűzre dobom,

hadd égjen a selyem,

és a sikoltozó lángok után

üres lesz a fejem.

Gruber Ildikó

Angyalidő

Telik egy nappal, múlik egy éjjel,

huncut mosolyt hoz a kék szemű reggel.

Egy nap és két nap és öt többi társa,

ez itt a rendszer, egy hét körforgása.

Évszakok, évek, hónapok, képek,

órák és percek, idő a léted.

Aprócska porszem, ezek vagyunk mi,

szabad röptünknek célját nem tudni.

Por csak az élet, a szél tova fújja,

ez lesz a sorsunk, az angyalok útja.

Hrabovszki Diána

Óda

te tehetsz arról, hogy mosolyba öltözöm,

s nem követ többé búskomor lidércem.

miattad, hogy olthatatlan öröm

ébredezését csontjaimban érzem.

megváltottál engem létezéseddel

hozzád vezet minden járhatatlan út,

most már tudom: érted lettem ember.

s miattad lett jövőmmé a múlt.

téged ünnepelnek az üvegpoharak,

ajkaddal szélüket hogyha érinted,

s hogy sírig őrizzék édes leheleted

mélybe vetik magukat, s összetörnek, érted.

rólad beszél a nyári zivatar,

mennydörgésekben ordítja a neved,

miattad gyűlnek az égen hűs fellegek,

s belőlük bomlanak virágok, veled.

és miattad a friss, kacér szelek

hoznak holnapra hajnali harmatot,

a te szemeidből árad rám melegség,

te teremted az égre a Napot,

téged oktat vallás és tudomány,

rólad beszél a sok fecsegő,

hozzád tér be pihenni a vándor,

érted él békében lágyság és erő,

jöttödben lépked az elégedettség,

távozásoddal érkezik a magány,

könnyű sóhajodból virágzik a tavasz,

szívdobogásodból vérzik ránk a nyár.

J. Simon Aranka

A Te hangjaid

Sötét csönd fázik bennem és lüktet vadul,

szaggatott a sóhaj, erőtlen visszahull,

hamu alatt holtan fekszik a lelkiismeret.

Elherdált életem kispadra száműztem--

palackba zárt szellem mást mit is tehet?

Lábam lomha, ólomba nehezült, és

csak állok bénán, tehetetlenül

a szédítő örvényben, amit életnek nevezel.

Múltamról kopott, szürke szilánkok peregnek,

a vágy kiforgat magamból, lehúz és felemel.

Hit, érzés, ráció, hiú ábránd csak, léggömb mind.

Miért nem fúlt káoszba megint, mint rég,

amikor a van csak egy szó, az élet csak lehelet?

Szemem, szavam elvetélt, kihunyt a nap,

hogy is láthatnálak, hisz vakon nem lehet!

Nincs miért küzdeni, a kétség markába nevet,

a világ arcomba vágja: hagyd, ennyit nem ér,

hajolj a sors alá, ne kutass, nincs remény!

Elszökött belőlem minden igaz, minden álom,

üresen, könny nélkül sírok -- magamat sajnálom.

Köröttem a múló perc mozdulatlan,

jéggé dermedt a súlyos pillanat,

félek, nem ér el szívemig megváltó szavad,

de erőtlen hittel, némán még felkiáltok!

... rezdül az ég, tükörjég robban, az idő meghasad,

csöndsírom ködje szétoszlik, már érzem: én vagyok,

 s lelkem halott sötétjéből fénylőn,

élő forrás-csobogással feltörnek a hangok

-- a Te hangjaid.

Hajdu Erzsébet

kigöngyölik a szavak

a föld
imazsámolyán
térdelve
tenyerem
fohászkodáshoz
csitítom
az imakönyv
lapjain
egy összepréselődött
apró bogár
az elmúlás
lenyomata
a zsoltárok
között
lüktető 
bizonyosság
mégis 
kigöngyölik
a mandula
virágzást
a szavak
mert olyanok
mint a fodros patak
csak az fáj
hogy mindez
egy szöcske pillanat 

Vajay Tiborné

Mindent itt hagyok

Ha lelkem majd kibontja égi szárnyait
elvinném magammal egész világom,
zsenge rügyfakadást, rétek harsány színét
a szivárvány csodálatos ívét
s a rigó dalát, mely esti csendben lelkemhez simult...

vinném magammal a boldog perceket
az őszi hervadás csendes békességét
s az ében éj ezüstcsillagfényét
mely nyárestén földre csorgatta sugarát...

Ó Istenem, vinném Jó Anyám csendesült dalát,
galamblelkébe zárt örök szeretetét,
vinném megfáradt kezének bársony nyomát,
mely átvirrasztott ezernyi éber éjszakát,
vinném szemének csillagragyogását....

És vinném gyermekeim gyöngyöző kacaját
az együtt megélt boldog perceket,
s a könnyeket, a Drága gyermekkönnyeket
melyben tündökölt a végtelen ég szivárványszíne.....

ha indulni kell , mégis mindent itt hagyok,
csendesült szót,lélekölelést
s az álomba ringató csendes dallamot
mely lelkemben őrizte a gyermeket,
itt hagyom azt a tündeszárnyú örök szeretetet
mely megőrzi mindazt mi voltam
…...megőrzi majd az emlékemet...

Barabás Szilvia

Megtaláltalak

A fal tövében kuporogtál, mint
elveszett gyermek, asszonyi 
ölelések tej melegére várva.
Csupasz karoddal takargattad
megkeseredett emberséged,
könnyeiddel hűtötted a múlt
homlokodra száradt átkait,
s az úton arcodra lopott csókok 
húsba égett szégyen nyomait.
Most itt vagyok, érted jöttem,
megismertem az anyajegyed,
tőlem kaptad, hogy a tékozlásból 
tudj majd hozzám visszatérni,
de mikor neveden szólítottalak, 
nem mertél a szemembe nézni.

Németi Anett

Bábból kipattanó

Felöltözlek magamra,

kinyíló, tiszta ing helyett,

bár fehérséged odalett.

Homályos kromoszóma-csöndek,

a születéssel egészbe törnek,

mert nyílt a seb és csontomig ér

a pára,

vergődök, híg gennytócsában ázva,

s elképzelem, hogy létezem,

hogy nem falt még fel a vádló

értelem.

Kimosakodnék, de már késő,

a csend ma rám feszes halált sző:

szürke zsinórba tekeredve,

vagyok,

mint kibomlás előtt a lepke.

Nem érzek zajt, selymet, virágot ,

és nem érzek valódiságot.

Kivetkőzlek magamból végre,

s tűnődöm, vajon élhetnék-e,

ha mindent, mindent feledni kéne?

vissza sohase járva,

nélküled örökre árva.

Az otthon vagy, test, - és lélekélmény,

füst és virág, tető és kémény.

Bolyongó felhőidre várva

leülnék egy dús füstvirágra,

tenyeredbe simulni, fehéren

a régi földbe, s beléd hullt részem

ha kisarjad, várni szélre,

esőre, ködre, vérre,

csírába kódolt élni tudással,

bábból kipattanó lepkeszárnnyal.

Szamos Zsófia

Lélekharang

Kerék csikorog az elme országútján.

Kísért a fülledt lehetőség szaga,

didereg a bánat ballonkabátban,

Lehajtja matt fejét az éjszaka.

Csak huhogó álmok gubbasztanak ébren.

Tágra nyílt szemük fürkészi az utat,

karmukat vérré élezik rajtunk, hogy

zokogjanak a csillagsugarak.

Koszos újságot ütlegel a vad szél, míg

az alvó házak összefirkált falán

megkondul a sárgaréz lélekharang,

s szétfröccsen a mindent látó magány.

Buzási Sándor

 KRÉTA

 Kréta kopár hegyein jártam

 és tűző nap poros útjain,

 csizmás, fejkendős öregeket láttam,

 s fonal pörgött le Ariadné ujjain.

 Oly kedvesen legyintett meg az Ókor,

 hűs szellő tenger csipkés partjain,

 nem sokat értettem a görög szóból,

 csak álltam a Knossosi palota romjain.

 Elfogott a vágy, minél többet tudni

 e titokzatos, büszke szép szigetről,

 Görög és Bizánci múltban kutatni,

 megkapni sok regét itt élő emberektől.

Olajfaligetben hallgattam pásztort,

kafetériában két helyi halászt,

falusi esküvőn láttam a krétai táncot

s megértettem Dimitra görög szavát.

Alexandros borozott Szokratésszel,

Nikosz Pelekosz jó barátom lett,

lelkem fogták meg e kedvességgel,

Iliosz vöröslött a Thalassza kéklett.

Melher Dóra

Fényben kuporgunk

Mindketten a fényben ültünk, s te átfontad kezem

Így körénk nőtt az éden perjés végtelen.

Megannyi tollvonás végighordta bőrödet

megrágott csutkák és érzékeny búcsúk mellett

játszani a szonett húron, mint késhegynyi bűvölet.

Kuporodj le mellém a tenyérnyi tájban,

A többit, mert minden szó, akárcsak a csendet lopó,

marék mondat és lefejtett érintés

minden gondolat jócskán messzire elzuhan.

A többi csupán nesztelen és gondtalan.

Csend.

Hiszen voltunk már itt, veled minden hely ismerős

Az emlékek vigasza csak tépázott méla hős.

Langyosan lecsorog, simítja lelkem fedelét

Aztán elhagy újra és itt maradok egymagam

elszaladt percek között akár egy némafilmben

a monokróm világban is épp ilyen hirtelen

siettünk és végződtünk mi ketten.

Idővel elérhetetlenné olvadunk

s leszünk a csillagok halk rendszerében

mikor megtelt a szív és üres a fej

Homlokukra tapadt hideg verejtékkel

Előmerészkednek az utolsó lágy pillanatok

Elhagyott napok, felidézett illatok

S én megmaradok távoli délibáb neked

Te pedig a fényben úszó emlékezet.

Tomor Gábor

Szembesítés

Nézzétek testét –

iszamós csomók,

sebek borítják,

ti okoztátok, szúrtátok,

kiáltozva, hörögve

kitaszítottak átkát,

ütöttétek

eltelve vérszomjjal,

az ölés kéjével,

fájdalma hangjai

dühötök szították,

rúgva, botozva,

irgalom nélkül

vertétek roncsra,

elfolyt szeméből

élete napja;

nézitek testét –

szétdúlt hústömeg,

tört arcán

holtnak szelídsége,

ki volt, mi volt,

miért élt vajon,

szülője, hívei

parttalan keserve

közömbös nektek,

tarolt az ösztön,

tébolyult agyatok,

kedvetek kénye,

vicsorgón mégis

továbbütnétek,

nyomát se lássák,

ki volt, minek edénye,

újabb megváltó

kinek is kéne.

Gyurkó Mariann

Árulás

Vascipőben táncol rajtam a bánat.

Nagyokat dobbant halkuló szívemen.

Vérem is kicsordul, folyna utánad…

De már csak űr csücsül megszokott helyeden.

Kereslek…még érzem lelked melegét,

S lényed leheletét a létemen.

Hol szerelmünk édes – keserű elegyét,

Őrizte, ölelte s óvta a Végtelen.

Nem lellek. Elszöktél keblem otthonából,

mint űzött vad, kinek futni kell hirtelen.

Fekete könny csordult lábaid nyomából,

míg átvágtattál álmodó lelkemen.

Arra menekültél, hol nem érhetlek el,

a képzeleten túli világba.

Hol vagy? A csönd is félve felel:

Beleröpültél egy fényből szőtt virágba.

Hát benne hajtod már álomra a szíved?

Hisz ölelésem és vágyam még visszavár!

Égig ér bennem a hiányod! Mégsem látod…

Mert virágod szirma eltakar, összezár.

Elaludt rajtam a bánat, dühében elfáradt.

Betakar, mint súlyos sötét lepel.

Ő is csalódott, mond mi lesz,

ha többé soha nem ébred fel?

Juhász Artur

Üvegemberek

Bátrak voltunk akkor,

naivak és vakmerőek,

hittünk az álnok időnek,

hogy óvja erőnk, amig

mi ifjúi szívvel űzzük

a szabadság tünékeny árnyait:

a sohasem létezett vadat,

hogy majd eltėpje a virradat

álmunk tétova fonalát,

mit lelkes Theseusként

fénytelen útvesztőben

bódultan bolyongva

húztunk magunkkal odaát.

Kétes győzelem a miénk.

Jutalmunk lett a küzdés maga.

Már nem nekünk

felel a visszhang,

másokat kínál

a terített asztal,

nem hívnak meg,

s ha megyünk,

senki nem marasztal.

Átnéznek rajtunk.

Nem vagyunk mások:

csak üvegemberek.

Reil Kovács Kinga

Ébredés
 

Ölelő karodba húz a reggel
Ahogy rám fonódsz álmatagon
Szobánk mélyére lépve látom
Halvány körvonalad,
 

Egybe olvadó lelkünk ébred
A mély álmok után,
Megnyugodva emel felfelé 
Zenitünk simulékony talaján.
 

Feltölt érintésed, feltölt ébredésed,
Hogy eztán harcba küldd kis katonád,
S a leszálló nappal hazatérve
Körbe vonja érintésünk mámorát.

Pócsik Éva

Időbuborék    

Fogoly vagyok. Szabadulni vágyó lélek,

ki mégis itt, ebben a rothadásra ítélt

szerves börtönben szeretne boldog lenni.

Szeretném úgy hordozni tenyeremen az időt

mint tündérvilágból kilépő gyermek tartja kezén

a megpihenő szivárványos szappanbuborékot.

Akármilyen törékeny, átlátszó a piciny pille buborék,

párás gömbbe zárt boldogságunk felszínén

ott lüktet az élet kaméleon tükörképe.

Gyengéden rásimulnék erre a színjátszó lélegzetre,

finoman körbefonnám karjaimmal,

s hagynám, hogy csókjaival elborítsa testemet.

Borcsik Kornélia

Életösztön

Ráncos az élet öreg tenyere,
lassan kifolyik a múló idő,
egy-egy kis boldog pillanat-pernye
szürke porából néha kinő.

Védenéd, óvnád, tartanád csendben,
elviszi könnyű portyán a szél
fájdalmad nehéz ólom-súly kövét,
akarat görgeti... a szenvedély.

Hited az erőd és léted a béred,
harcosok vére mi ereidben ég,
láncaid súlya, újra meg újra
karod lehúzza, ám nagy itt a tét.

Szíved nem enged, lüktetve szenved,
hömpölyög véred az izmokon át.
Állod a harcot, vágyod a sarcot,
s követed létednek hívó szavát.

Csibra Orsolya

Dionüszosz csókja

Testet öltött a vágy
S kínját érzi az értelem,
Palackruhába öltözött szelíden
S kacsintva biccent nekem.

Lelkem öleli, érzékeim buzdítja sorra
Színe, íze, selyme, illata
Körülfon s én beleremegek,
Dionüszoszt keresem, arcára lelek,
Mosolyog.

Naplementét mutat a szőlőhegyen,
Bókol nekem s kinevet.
Neveti buja mámorom,
Lassan levetkőztet s úgy csodál,
nemet mondani nem merek.

Neveti sorra lángoló szemem
Kebleim takarom, vörös a fülem,
mérgemben szaladnék de fogja már kezem,
S hosszan csókol, finoman
Emlékeztet egy ízre
Kinyitom szemem
De poharamból az isteni lé csak,
Mi farkasszemet néz velem.

Barna Melinda

A lótáncoltató

Egy napon valaki, akit már régóta szerettem,
azt mondta, lovakat lát táncolni a lelkemben.
Lovat lát táncolni, ha a szemembe, és a szívembe néz,
lépése könnyű, de a lelke már nehéz.

Szikrát nem vet már patkója,
fényes tüzet a hideg hóra,
Jégbe nem lehel több izzó párát,
gránit kristályost, gyönyörűt,
nem vágyja már többé a fényt és a derűt,
Megpihenne végre a lovas és a ló,
mindegyikük ott, ahová való.

Vörös Judit

Ébredés 

Ha bomlik a hajnal
csendes suttogása,
szétáradva csordul,
akár egy hűs patak,
vörös pírját lassan
elnyeli a reggel,
eddig szürke léten
most fények játszanak.

Madár dala csendül,
köszönti a napot,
így kíván hódolni
a lét hatalmának,
trillázva zeng a dal,
messze száll az álom,
szép reménye ébred
az újdonsült mának.