Fekete Orsolya

ESZMERENDSZEREK

Hiszek isteneket. Mindegyiket. -

mert hinni vágyom,

hogy elvetett karcolat lehetek

kőtábláikon.

s nem csak a senki földjére tévedt

kóbor sugarak

vetülete vagyok az Enyészet

pillái alatt

s bár nem táplál már a belém plántált

száz illúzió,

tán delejesít pár valóra vált

bizarr vízió.

s ha a kényszeres identitásvágy

zsúfolásig telt

kelepcéjében kalimpálok csupán ,

nyújthat-e mímelt

gondozást az anyagelvű vallás

steril szikéje,

ha vallom tanait, s tűröm bambán

hajtson élére.

ideák sokasága burjánzik

s integrál engem

bár lelkemhez ridegnek tűnik

ember és isten

egyformán, így mától el is hagyom

dilemmám. Cirmos,

csillámporos talajon taposom

tovább lábnyomom

Jassó Judit

Éva song-ja

Zsugori! Te rohadék, zsugori anyám,

Ki eladott az életnek júniusi

Napon, az életnek piacán.

Hordozta terhét kilenc hónapig.

Leült, hogy kioldja fejkendőjét,

(Ki mondta, hogy arcod eltakard?

Te rongy! Te unott varangy.)

Közben megindult a lába közt

A lé, vajúdni kezdett, fordult

Balra-jobbra, de kipottyantani

Nem tudott.

Bordáiba kapaszkodtam.

Feszítettem hangtalanul bőgve

A cudar rácsokat,

Nem voltam készen az élet

Színpadára állni.

Rongyaitól undorodtam,

Bele akart kötni alsószoknyájába!

Cipőjét eladta közben

Egy szántóvetőnek, ki

A piacra épp-hogy betért. A dög

Vizet vett a pénzen, szomját

Csillapítsa és megmossa kezét.

Csűrtem-csavartam rongy

Anyám belét, apró lábammal

Úgy megtaszajtottam,

Semmiféle kézen-közön

Ki ne okádjon magából.

Bűzös lehelete nem volt kámfor,

Lélegzett ki-be, sírva-ríva.

Nem akartam még a világra

Jönni, nem tudtam nőstényi nevét,

Sem azt, hogy kell köszönni.

De győzött a vér. Ömlött és vele

Ömlöttem én. Anyám odatett

Maga mellé, mikor végre

Kézbe vett. Fonnyadt emlője

Helyett fityiszt kínálva evésre.

Te rongy, te rohadék, sosem

Kereslek meg, tőlem

Eltávoztál, érjen utol a halál,

Akkor kiáltsd másvalaki nevét.

Utolsó leheletig kísértlek én,

Színésznő az élet színpadán!

De anya nem leszek, te rohadék.

Osgyán László

Magány

A tegnap fakadó rügyeit álmodva,

felhőszürke télbe komorult a reggel,

kopogósra fagyott lépteidbe jegesült

távolodó kacajod, pára fátyol lengi.

Láz barázdálta homlokom örökre

feledte fészek meleg ajkad,

illatos csokrod halovány vöröse,

fagyöngy nedves mosolysuttogás.

Tenyerembe szorított szíved,

sötét éjben sápadt holdkaréj,

karcolt emlék napfényt őriz.

Reményt őrlő lélekmalom zajában,

kezem sírhant csöndet markol,

íjra feszített ereim válnak örökölt

börtönöm lüktető rácsaivá. 

Szűkre tárt ablakom másnapot teremt,

nyirkos lepedők hevébe ébredt,

csontra horpadó hajnalok emléke.

Gyűrött párna magányom,

tűz emésztette nyugalmat porlaszt,

gúnykép pajzsra emelt rideg

márványölelést reszket.

Álomterhelt éjeken bolyongva,

keresztek tövében rózsák tövistestét

énekelve, tengert ülve langyos parton,

fajdalomra lobbant látomás igazában

elhagyatva, keresem helyem,

a Koponyahegyre vezető út túloldalán.

Bátai Tibor

egyszer csak megtörténik

és megemel ne méricskéld mennyire
öt centi is mérhetetlenül távol
van a földtől és hihetetlen közel
az égbolthoz egyszer csak megtörténik
rezonálni kezdesz hullámokra és
kilépsz a síkból valószerűvé válsz
a térben eggyé érzed magad velük
fölismered együtt történhetsz te is
csupán arra kell vigyáznod hogy minél
később engedd el ami megérintett
bár nem tudod nem elengedni mégis
végleg nyeregben vagy mióta elég
felidézned a puszta képzetét hogy
megérintsen megemeljen és együtt
rezegve megtörténj újra meg újra

Helt Zsolt

Álom

Ha Te lettél a szerelem verme

a Tejút vajon mit tehetne?

Hát,fényéből vesztve

egyesül a létre jött sötéttel

s lesz naponta Éjjel

és minden este,emlékét az égen hagyva

maradék világát szemednek adja

és csendjének hűs ölén ringatva

hírét küldi a kelő nappal,

hogy szívedben is ott a hajnal

és ezt adva minden nappal,

kérdését az éjjel,

álmával küldi széjjel:

ha vermedben a Tejút fénye

mikor ragyogtatod fel az égre?

Csonki Katalin

Hasadás

Kézen fogva magammal,

két külön világban éltem.

Tudtam, hogy káromra van,

mégis akartam;

a részemmé vált a lényem.

Félt, remélt és kalandozott,

míg én mozdulatlanságban

ültem az üres szobában,

elnyert szerelmet, elismerést,

mindazt, mit a lélek áhíthat.

Egy nap, mégis megváltam tőle.

Összecsomagoltam,

mint szükségtelen holmit,

hiányába beleszakadt szívem...

eldobtam őt, a valódit.

S ott álltam én meztelen-csupaszon

egyedül , csakis magam,

s nem volt, ki megfogja a karom,

pajzsot emeljen testem elé,

elnyelje a fájdalmaimat.

Új élet volt ez, ismeretlen, bizarr,

hányattatva dobált a sors,

egyszer koncot vetett,

majd örömömet learatta,

s szürkén lézengek most.

Ő bekopogott olykor, s én beengedtem,

magával hozott egy egész világot!

Máskor én futottam hozzá,

s esdeklőn kértem tőle

egy-egy szál virágot.

Végül feladtam. Beláttam: nem megy nélküle.

A gerincem volt, az öntudatom,

fáradhatatlan, kitartó énem,

visszafogadtam végül,

újra beengedtem lényem.

Lehet két életet élni egyszerre,

kettéhasadva, mint csümölcs fa törzse?

Még terem ugyan, de eltöri a vihar.

Hasadt törzsét

podvásra rágják a férgek.

Lancsák Zsófia

A Munka világa

„vetevé űt ez munkás világ belé”

Halotti beszéd és könyörgés

Törött álomból kikaparták magukat,

Idegük sírva víjjott egész éjszakát.

Akkor hallották utoljára szavukat,

S elindultak inhalálni a fém szagát.

Mentek, bekanyarogtak; húzta lánc őket,

Mit az arc nélküli anyag zsarolt rájuk.

Hol elemésztik férfiakat és nőket,

S hulláiknak igen alacsony az áruk.

Csavar, tömítés, rugó - kézről kézre jár

Az állott homály alatt vakondok között.

A szelep meg van. Kiválóan nyit és zár.

Hisz a Főnök szeme pásztáz sorok fölött.

Nyelv-ostora fegyelmivel ütlegeli,

Vagy a verem felett láncát elszakítja,

Hol az állam mélyebb árokba tereli,

S család gyomráért, mint gyurmát alakítja.

Inkább meghúzódik. Csönd és munka maga.

Gyárt és vérzik keze, hiába ragasztja;

Belül visít érte, káromkodik szava,

S égbe néz egy percre: ez Isten malasztja?

Szól a duda. Vályúhoz vágtatnak mind.

Dől a moslék, persze kistányérba csupán.

„Éhes hassal iparkodik a szolga, mint

A méh, ki zümmögve őszirózsára száll.”

Szól a duda. Fölállnak, s marad a kaja.

Ajtókon törnek ki sokan, mennek haza.

Hogy lássák a gyerekeik mivé lettek,

Mit tanultak, mit csináltak, mit szerettek,

Vagy amúgy vannak-e még vagy már meghaltak

Tüdőrákban, vagy a kocsmában berúgtak.

Mivé nevelődtek, tizenkét órában?

A fényben járnak-e vagy sötét homályban?

Mindegy igazán. Hisz bármit tud a gyerek,

Prolik közül jött: munkások közt a helye.

Egyetemről álmodik ő meg a világ,

Fejéből nő neki élő kaktuszvirág.

Fazekas Imre Pál

ÉG FÖLD - KIHEZ TARTOZOL MÁR?

benned s bennem él ez a súlyos lélek

akaratlan fordulatok korlátja

magunkra öltött fanyar büszkeségek

mellyel az ember önmagát csodálja

igazi fényét eloltja kizárja

arc nem rejtőzhet falánk gyökerekkel

dübörgő vér kattog idők kezében

láb tudja az ész hová vezethet el

hogy még mi is jár a fejünk fejében

küzd-e értékek mentén szemetekkel

magasba szökünk sokszor ittasodva

míg zuhanó magunkat visz a sodra

virtuális lángvágyak ölelése

beöltöztet talpig roncs –feketébe

majd élve-halva gyászolva magunkat

a lelkiismeret nem mos fehérre

tudatba zárva béna viharunkat

gyötör a lét testetlen sorsverése

elveszett könny kövezetére vetve

szegények sorsa a hit keresése

amely alig már földi fények mása

maga se tudva mi a vezeklése

talán a tiszta élet szabadsága

a mindenségért könyörgők imája

falvak és a várostenger zsibong így

gondolatok tettek hangja sajog – VÍGY –

látod itt minden élet lassan elszáll

tudod-e Ég Föld kihez tartozol már ?

Kovács Balázs

A Pocsolya

Hajnal óta ott a sarkon

Ott hever a pocsolya.

Kigondolná, nem is esett,

Hogy kerülhetett oda.

Ázik benne mindenféle,

Láthatatlan kártevő,

A fuldokló dohányipar,

Egy termékismertető.

Bőrtalpak és gumitalpak

Lépik át, vagy pont bele

De a pocsolya nem mozdul

Csak gyűrődik külseje.

Néha jön egy madár inni

Aztán szárnyával cseppet

Az útra hint, ahogy felszáll,

A pocsolya integet.

Egy hét után, most először

Napfény kuksol az égen

Levetette sötét fátylát

És nevetgél merészen.

Sugarával vonalat húz

Már melegebb a sarkon

Száradni kezd a pocsolya

A felhevült aszfalton.

De a madár nem akarja

És csicsereg, ahogy bír

Hangjára a többi madár

Odarepül, s vele sír.

Nedvesítik tollaikat

Már az ázott dohánnyal

A pocsolya szárnyuk alatt

A tűző napsugárral.

Varga András

Gyötrelem

idegem fáradt drótkötél

vígan szánkáz a döbbenet

másodperc megint nem jöttél

rézkilincs féknyom őrület

oldódva kétség savában

hús alól csontom kilátszik

bízzál az emberek szavában

vegytiszta szerelem hiánycikk

fejembe sütő lámpafényt

sötét folyadék oltja el

nem tagadhatom már a tényt

szívem agyamat bontja el

mellkasom gyilkos satupad

ujjamra csuktam egy fiókot

gondolatom nem jár nagy utat

eltéved ha egyszer kilógott

kicsike szeretetre vágyom

az önzést bunkóval verd agyon

csillogó szemed míg látom

küzdelmem abba nem hagyom

úgy hullik eléd szerelmem

mint érett gyümölcs a fáról

ízleld meg hiszen már lenyeltem

mindent keserű oldaláról

Baranyai Attila

Hulló falevél

Tért hódít a nyugalmat hintő ősz,

összesúgnak a még lombteli fák,

színekbe hajló táj, hegyen, völgyön,

s szállnak, búcsúznak már a vadlibák.

Álomba hajlik a rét, az erdő,

avar zizzen szellő fuvallatán,

s egy hulló falevél,egy hulló falevél még zöldellőn még zöldellő,

ringatózva libeg egyre alább.

Hevül a nap, ráveti sugarát,

meg, megcsillan míg lassan földet ér,

s a végtelen áramlat fonja át,

honnét, mi elmúlt, vissza sose tér.

Odafenn az égbolt hasadásban,

könnyű zápor mossa, leple avar,

majd feldereng a nap ragyogásban,

s a térben, körbejár még aranya.

Mente közelít a horizonthoz,

hol égi varázs hinti bíborát,

felhőkön fénylik át a távolból,

s elmélyül a színjáték, alkonyán.

Varga Zsófia Nóra

Altató

Csillagfényben úszik az éjjel,

Zord hideg kopog az ablakon,

Utcalámpa sötétbe kémlel,

S árnyak táncolnak a falakon.

Puha ágyban kisgyermek fészkel,

Köntöse lóg már a fogason,

Játékai még szerte-széjjel,

Álom érkezik kisvonaton.

Édesanya ránéz gyengéden,

Szemében szeretet s bizalom,

Apa mesekönyvvel a kézben,

Vezeti ábrándos utakon.

Felhőparipán szállnak égbe,

Pihennek esthajnalcsillagon,

Fénysugarakon földet érve,

Csíkot húznak az alkonyaton.

Önfeledt, vidám nevetésnek

Visszhangja remeg a plafonon,

Vége van lassan a mesének,

Kis kezek kulcsa a paplanon.

Az álomvasút gyorsan fékez,

De lyukat üt a valóságon,

Fáradt tekintet messze réved,

S megnyugszik az éjvilágon.

Német Anikó Ködmadár

Szabadon

Gyönyörre szomjazó szemem
látványodat lerészegülve issza,
ahogy vágyad mered felém,
és hallom kéjes sóhajod.

Szerelmet suttogsz fülembe,
az érintésedtől máris olvadok.

Csókodban izzik édes óhajod,
míg testedben feszül a mámor,
hajadba túrok, nem nézlek tétlenül,
s veled egy forró pillanatban eggyé válok.

Közben tekintetem
tekintetedben mélyen elmerül.

Kozák Mari

Hit nélkül

Kavicsok közt botorkál
a léha tegnap,
fűszálon búsong a pillanat,
pókháló rejtekében
bújt meg az utolsó gondolat,
és én keresek minden álmot
mit veled éltem át,
magamra gombolt magányom
hurcolom egy élten át,
hangot nem szólva,
csak álmokat kergetek,
és éles köveken hagyom
utolsó léptemet,
nézem ahogy csordul
házfalakról a fájdalom,
könnyeket síró csillagok
kísérnek végtelen utamon,
ölelést könyörgő karok
nyúlnak felém,
és ujjak dédelgetik
a haldokló reményt,
most hitem elhagyott,
és fekete-földbe temetve
minden elfojtott gondolat,
de nem nyitik fehéret
a megátkozott pillanat,
és keservek gyűlnek
ág-bogas fák fejére,
gyökerek kiülnek föld tetejére,
megbomlott a világ,
hazug lett minden szó,
vajon eljön-e egyszer
az igaz a való?

Pásztor Attila

Reszket a tündér…

Reszket a tündér, sűrül a felleg,

reccsen a villám, tépi a lelket.

Nyár szele zúdul nyalva a partot,

gondolatokkal benne viharzok.

Hullnak az almák, hullnak a körték,

sejlik az alkony, várom a jöttét.

Csendes a tó már, vörheny az égalj,

dombra simulva szól a rigódal.

Ballag a holdfél s vénuszi csillag,

éjjeli tücskök kórusa biztat;

csókolom ajkad – nyílna ma szóra,

ingva homályban bókol a rózsa.

Sápad a félhold, néz a szobánkba,

csókod a tündér rózsafaálma.

Húzod a paplant, nyitva az ablak,

tollpihe-sűrűn vágyba haraplak. 

Bújik a cirmos, hűs a veranda,

sandul a szempár, nyúlik a karma;

cserreg a reggel, csurran a kávé,

csörren a bögre – dédnagyanyánké.

Vilcsek Adrienne

Búcsú

Csak ketten vagyunk,

te meg én.

Közös szállal függve

 az idő peremén.

Állunk egymásnak dőlve,

S belül remegünk.

Szívünket a KELL kifeszítette,

Közös mesénket a VALÓSÁG

Széttörte.

Szólnék, de nem tehetem.

Mert bár szívem visszatartana,

De azt, hogy menned kell,

Értelmem megadóan felfogja.

A búcsú mégsem lesz

Könnyebb,

Hiába sírunk befelé megannyi könnyet!

Tudom, hogy utunk most végleg

Szétválik,

S csak múltunk lesz az, mi kettőnket

Gazdagít.

Egy érintés, egy mozdulat,

Egy sóhaj, mely tán el sem hagyta

Ajkunkat.

Olyan világ,

Mely másnak láthatatlan.

Mi mégis tudjuk, hogy az a sóhaj,

Az a mozdulat,

bár válnunk kell,

Örökre velünk marad.

Danku Márton

Nézz tsa’ Künts, e fénképit!

Mirt edj ’közilek,’kük körbel Gúl’vernek mülliá cilöpit megvertek, üppeg, nü, tikörképed! Főre it nap Píntek kelt, Teremtőd ütt megpühelt. Ter’mtőm! E teremtés teremtett létimmel edj!

O, edj ör’kvaló még szül’és’det elvártam! Bevégzett! Földjűrt üs az üdő. Üdess’s: az Ember-hedj!

Hát an mennjekre, fel a Vülág-gerüncin, Küsember’k! Lelkünkkel Ég és Föll közbel iárjatok el!

A mü tsak elfoszl’ földnek, be népes temérdik bogarával üs, a tist - münd elkötilezzétek

küs-mülliá’kerékhez! Kasul-keresztel iárjatok karnivált, szentelt kedéiel ung’t és berkit -

tavasz hull tsomón a fejemtől szert’szélet! Vedjétek, s edjétek, a terménjel el’venüljetek,

’hul elejtek ádjásnak hanjatló üdővel leestek, s fel’melnü űzesültek es tütek’t!


Hüszen a Mündent te iröklütek!

Met’órok sibongták körbel ez a Fészket, az óc’ánvűz kelt, s hordta el Pang’át, a hetésükret -

kapotárt rajzolnak körölül údj méhek, h’az Úr veszü ellj’ét münd a magozat ép-i-létének.

Előleg pütvarról a kamra njűl’ meg, s münd a kerengő edénjek üs vérril tsordiltüg tellnek.

A Rejt’es lehe lebbent űdj a Föll ter’mtésének, ha bented felkel és megsűril, Fjúm: a lélked!

Münd a élet’len sont megitt, o, m’ért kereséd, Kesefjúm, a szűvem’t, a mü a perc’in felvé’tett,

s a münden’látó szem evülággal sürálmas boltjának a méien üs  a mérlegre leté’tett,

az esendő testtel a Fjút fogalmaznü elesitt testem’t, te Lélek, ha megáldón megtörted,

s önnön-magunk testesülnü od’attad a méh seimére és bentem az Atját üs fel’melted!