Kránitz Laura

Önmagamtól távol

Üzenőfal

a testem,

üzenete:

elmentem.

Lélekben

az vagyok

csak, mit

magamra

aggattam,

nyomasztó

lehúzó

torzuló

képtelen kép.

Hol van

mi volt,

ez itt,

nem Én!

Terényi Anna

Pillanat

-Pillanat-
Végtelennek tűnik,
mint mikor az ég meghasad.

-Gondolat-
Némaságnak hallik,
ahogy a seb, ha hörögve felszakad.

Düh, harag:
elfojtott indulat.
Márvány arcok mögé bújt
angyali harsona.

A pillanat
megállt.
Elnyomók gyűrűjében ragadt.

A gondolat
szárnyal.
Dúl, letarolja a falakat.

A márvány megtörik,
felzúg a harsona.
Zörögve szakad a lánc,
a szájak szóra fakadnak.

Szemekben a gondolat felég:
„Fiúk! Ki dobja az első molotov koktélt?”

Néma Judit

Mosolyod mégis felcsíptetve rugózik a vágyon, szárad kint a kertben

Ez vagyok. Viaduktról alákacagó szörnyeteg, aztán pallóért torzuló, görcs,

ott ahol a víz pereg csak, és az idő száradt ki a kutakból,

ott, ahová feketén rohanok az életből.

Megőszült az arcom,

és a torkodon végig fagy a kényelem,

és a tollas éjszakáról alácsöppen büszkeséged a mennybolt felé.

Fogaid fehéren koccantak fogaimhoz,

összeszőtt édes keserűség, olvadtak el ajkainkon.

Érted rezzen a fa,

Érted folyik éjjel Isten a párnára,

Érted álmodik az orr, mert sokat csípte hiányod, és csiklandták az emlékek,

feledni próbált.

De tudja, soha.

Fáj hallani, látni fáj, szívem kipottyan ha nyitva marad a szám,

csak élni muszáj.

Kocsis Bözsi

A FA

A fiatalon ültetett fa gyökeret ereszt,
nem ugrik mindjárt a gödörbe fejest,
először szétterjeszti föld alatti „ágait”,
hogy később előhozza kinyílott virágait.

Nől, növekszik és terebélyesedik
egyre erősebben a földhöz kötődik,
ellenáll a süvítő szelek viharának,
emberi lelke lesz idővel a fának.

Termését óvja, magához láncolja ágain,
lehet, hogy ezért átlép kóbor vágyain,
fogja a kezét minden éretlen termésnek,
úgy beszélget, mint körülötte a vének.

Mikor már megérett a gyümölcs a fán,
akkor elbúcsúzik tőle fájón, de lazán,
elengedi, hogy más irányba menjen
csak irányt mutat, hogy el ne vesszen!

Kiteljesedett az évek során fa és gyümölcse,
ragaszkodik a röghöz, ez már az ő földje,
de nem lett magányos ölelő karjaival
megerősödött a lelke, akárcsak a vihar.

Sok év múlva már lazulnak gyökerei,
körülveszik oldalhajtásai, mind az ő gyerekei
lassan átengedi helyét a fiatal fának,
lehajtja fárad fejét, már semmiért nem lázad.

átadja korhadt termetét az örök határnak!

Dalmai Rebeka Rozália

Nyugodt haraggal

Verset írt volna a büfés zacskóra,
de a tinta elfolyt a zsíros lapon,
keserű könnye elmosott mindent,
mikor már nem félt semmitől túl a falon.
Kezébe vette a vékony, lopott tollat
és olcsó, kopott szavakkal
leírt mindent a büfés zacskóra
szívében nyugodt haraggal.
Ha tehette volna, cigarettát gyújt
és nézi a földre hullt hamut,
nyugodt testéből kiszaladt a lelke
és nem csukott be maga után semmilyen kaput.
Újra kezdett volna mindent.
Átfirkálva a zsíros foltot,
ehelyett némán ült a padban
és mindent magába fojtott.

Orosz Zoltán

A verssel élni akarok

Karistolják a felszínt üvegszilánk szavaim,

Mondatokká nőnek bennem megéledt javaim.

Mi egyszer széttörött valahogy újra összeáll,

Jó lélek a rosszakaróval, rendre szembeszáll.

Érzem a letargiát, de hiába acsarog,

A vers lenyűgöző, én vele élni akarok.

Hetvenhétezer tű borítja be párna testem,

Nem lehet ez válasz arra, amit nem kerestem.

Semmi mögé elbújva micsoda is takarna?!

Mit akarnék én, ha a Valaki sem akarna?!

Érzem a letargiát, de hiába acsarog,

A vers lenyűgöző, én vele élni akarok.

Vérzivatart skiccel az égre a felismerés,

Dimenziókon túlnyúl, és elér a csüggedés.

Miként finoman a falatot rág a jóllakó,

Úgy csócsálgat szájüregében a mindenható.

Érzem a letargiát, de hiába acsarog,

A vers lenyűgöző, én vele élni akarok.

A korral egyre inkább túl érek, de merre is?!

Ha hagyom magam legyűr az átkozott nemezis.

Miképpen gyümölcs kit tehetetlenül madár tép,

Vagy fetrengve leszek aszottan önön tükörkép.

Testem talán reagál még a sok-sok parancsra,

Elmém viszont hangtalanul tűr, már-már feladja.

Érzem a letargiát, de hiába acsarog?!

A vers lenyűgöző, nélküle halni akarok.

Péter Éva Erika

[csak ínszakadásig]

csak ínszakadásig kényszer
se part se víz
még mozdulatlanság sincs
ahová behívsz

csak csattanás van
csillagok: viharrá rendeződve
rémálmaid rólam
nincs ki lefürössze

lehull a hold
kesernyés vackor
bárka az arcom
kievezek magamból

P.K. Ildikó

Amit egyben tartott

fellegeket felettem
tétova tangókat
pihent pillantásokat
zaklattak a napok
Valahogy megtaláltam halni a fáradt homlokokon
voltam még kíváncsi valamire
 vajon hová lettek az árnyékok a templomok mögül
ahogy szappanbuborékok márványgolyóként ábrándoznak
Mennyit kell egy embernek kibírni

Németh Anikó Ködmadár

Nyomorban

A város mocskos házai
Istennek falloszt mutatva
emelkednek fel a magasba,
mint, ha ő okozta volna
égbe kiáltó nyomorukat.
Rozzant lépcsősorok
kicsorbult, éles peremén,
szakadt kis zekében
gubbaszt a remény,
ábrándozva egy új utat,
hol nem a szegénység kiált
fénytelen ablakon át,
kér ökölbe görcsösült keze
elegendő vacsorát,
míg más vígan mulat.

Áfra Piroska

Péntek megint...

Nyár.

Aszfaltba olvadt test.

Elképzelem...

Villanyoszlop,

forró macskakő,

a betonház poros

ablaka mögött magány.

A hamburgeres előtt,

a barnító melegben

dagadt, vigyorgó fejek.

Papírgalacsint rugdosó

lábak...

Közlegő agyhalál,

szárnyaszegett álmok.

Rongyos kéregetők,

elmaradt ünnep.

Koszos váróterem.

Széken hagyott

reklámtáska.

Félbe szakadt gondolatok

kavarognak a légben.

Széttépett fotók

zsinóron lógnak.

Gyermeket cipelő anyák:

Agapé.

Hallgatag kisfiú az ölben.

Sorsok.

Bedőlt falakon kúszó

gyilkos indák.

Jégvirágot bújtató tekintetek.

Szálkás, festetlen padon

hagyott szerelem.

Ma még nem láttalak.

Hátba lő a közöny,

véres töltényem

ruhám alatt rejtegetem.

Jól vagyok.

Tolakodó,taposó

emberek lökdösnek.

Megjött a busz, felszállok.

Fileo!


 

Forgó Dávid

Ré diadala

A víz alatt barlang:

itt, testének bordái között

hallani a fel-fel dobbanó

szívveréseket.

Az óceán nyugtalan imbolyog

és köpdösi ki magából

a csillogó korallokat,

a némán hörgő halakat,bálnákat

a vért lehelő cápákat..

Mindent!

Csend!

élére feszített csend..

Csak a szív dobban mélyen és acélosan.

A mélység fekete vásznán

elmaszatolt morajok sejtetik

a serdülő apokalipszist,

míg a fent repedő égbolt tükreit

a felhők pille fürtjeit

Ré morzsolja Ozirisz kezébe

és hörpinti fel az Óceán hínáros levét

 a csillogó korallokat,

a némán hörgő halakat,bálnákat

a vért lehelő cápákat..

parttól paritg...