Mezö Mihály

Itt vagyok                  

Itt vagyok, mint Máriában a malaszt

Szél hordta el táskámból a tavaszt

A szél elhordta, de nincs még összeszedve

Feszít ez az ősz, mint Jézust a keresztje

Itt vagyok, itt kell lennem s tennem

Mit megszabott a lét határa bennem

Hát teszem. Hogy jobb lesz, hiszem

Bár már hív a vég e végtelen vízen

Itt vagyok, és csak érzem néha

Hogy fertőzött vagyok, mint a véna

Mely önző génektől gyötörve

A halált viszi körbe-körbe

Míg kezemben csőre töltve

Szenvedésem dőre őre:

Önmagam

Mázsát László

A perc

Hirtelen a perc

lóverseny pályán megriadt paripaként

őrült vágtába kezd

vérszomjas nézők előtt

porfelhőt kavarva

múló élet csontvázát vonszolja

a tudat viszont erőre kap

kilép a mellkasból akár a sas

büszkén száll: ismeri a cirkuszt

sajnáljaés szereti az embert

átvállaljafájdalmát

furcsa kéj terjeng ahogy

iszonyúnhúsába vág

az élet csodája a fűben hempereg

rátaposnak bambán az emberek

fafüllelnem hallhatják

az univerzum szimfóniáját

közben eszeveszett évtizedek

hullanak egymásra

a véges lét

fénysebességre kapcsol

lassan elenyész

önmagába zárkózik

a földi téridő

Barabás Szilvia

Mosolyfakadás

A kiöregedett Combino a kanyarban
nagyot ránt rajtam mielőtt megáll 
a zölddé vált Mechwart ligetnél.
Milyen szép a neve is...
Szerettem régen ide járni, a szerelem
szapora szívdobogását hallgatni.
A park terebélyes fái alatt ültem,
elkábított a délután gyerekzsivaja, 
míg testetlen álmodozva néztem 
a sűrűsödő lombokon átszűrődő 
nyughatatlan fénycsillámokat.
A kora tavaszi madárcsicsergésben 
felébredtek jól alvó szeplőim és 
lepirult óvatlanul fedetlen hagyott 
két fehér vállam és csupasz nyakam. 
Szépszemű Derűsség! így neveztél engem,
s én hittem vagy csak vágytam akkor,
hogy neked egy cseppet fontos lettem.
Mosolyvadász! Mondd, gyűjtöd még 
az íves arcú lánykák huncut fintorait, 
a szájzugokba rejtett csók ígéreteket,
s a megnyílt női ajkakban bujkáló ízeket?
Lecsókolod-e még a szarkalábakat az
ábrándozva lehunyt asszony szemekről,
s elsimítod-e ujjaiddal az idő nyomait,
hűen dicsérve, mit meghagyott a kéjnek?
Ej, Szépszemű Derűsség! Hát te vagy? 
- hallom zavartan tűnődő hangodat,
s én szemeimbe derűt csempészek újra,
hogy szépnek lásd, mi a napszítta évek 
nyomán fiatalságomból megmaradt.

Szabó Zsófia

Igazat akarok hallani

Múzsa hiányában mondd, mit is írhatnék?

Hogyan szóljon a dal, ha a dalnokot lefejezték?

Egyetlen óda sem komponálódhat önmagától

Elfolyik az örömbánat gondja, ha a siket karmester csak tátog, de nem vezet

Léha irányítása mellett a muzsika elveszett, valami mássá fajult

A zabolátlan zenebona kiűzi a borzadó tömegeket az operaházból

Egymásnak énekel így kövér primadonna, s szenvelgő szplín szájhős is

Egy pillanat, a függöny meglibben, az író mögötte fekszik szelíden

Önön keze által beteljesült sorsát kacagja ki az üres nézőtér

A kihalt folyosókon szellem sertepertél

Alagsorban a gondnok, fogatlan vénség szűköl

Hályogos prizmáján keresztül a fakó lámpa fénye is megszürkül

Hogyan szülessen meg a nagy mű, ha az író kezeit lefogták?

S ő gúzsba kötve szüntelen, véresre karmolja saját markát

De nem menekülhet a csupasz liba sem

Kinek fehér tolla pennául szolgálhatna egy tiszta ügy érdekében

Azonban úgy rút kopaszon gágog csak

Csupasz lelkében csupasz lelke könyörgő imákat hadar

Mondd, hát hogyan jöhet létre itt bármi jó és nemes?

Mikor ez a kárhozott sárbolygó csak könyörületre érdemes

Ha az énekes száját befogták, hogyan dalolja ki a kottát?

Melyet a megvakított mester ákombákomjai tarkítanak…

S joggal mondhatnád most

Igazat akarok hallani, az igazat!

Mihaleczki Mária

 Vallomás A Hímnek

Egyetlen pillanat alatt szűk pupillád tüzében találtam magam,

Meghatott, elgyengített a pillanat, csak álltam hangtalan,

S elmémbe millió pajkos kép ágyazta meg későbbi szerelmemet,

Láttam magam előtt, ahogyan majd gombolod, leveted szürke ingedet,

S mellkasodon majd érzed izzó ujjbegyeimet.

Akkor, abban a szent percben megszerettelek.

S tudtam, minden sejtem érezte, hogy én is kellek Neked…

A szívnek parancsolni nehéz, talán nem is lehet,

A halántéklebenyem közvetíti minden érzékszervemet

Lényemnek, hogy Lényed győzedelmeskedett.

A szerelem nem csupa biológia,

Ide nem kell női logika,

Ide nem kell férfias észjárás,

Mert ha nem kapod meg, kit szeretsz,

Akkor jön a mindent elsöprő érvágás.

S minden sebből vérzel,

Leírhatatlan, amit akkor érzel.

Ám a csókok, gyengéd érintések sem könnyen megvallhatók,

Nincs is annál kéjesebb, inspirálóbb, meghatóbb,

Mint mikor édes ajkaid

Vérbő ajkaimon barangolnak,

Lelkem szerelmes csalogányai gyönyörűn dalolnak…

S látod? Én már akkor tudtam, éreztem, sejtettem,

Mikor ott álltál az ajtóban; szürke ingedben,

S a szemembe mélyen, hosszan belenéztél,

Már akkor, ott; örökre törékeny lelkembe, izzó retinámba égtél.

Nem kellett mondanod; egyetlen szó sem kellett,

Már akkor, ott, tudnom kellett,

Hogy megtaláltam Őt,

Megtaláltam a nekem szánt Hímet…

Szeretlek Téged!

S nem pazarlom tovább a rímet.

Sanyo Hajnal

Angyalarcú

Magányra vontad drága szívem.

A bordák közt lomhán sercegő idő,

álmokat sző.

Megtestesülésre váró örömök

lélekbe irdalt mélabúján:

reszkető nimfa, zárt zsaluk mögött.

Lopná magát e térből, mely unt

ajándékait görcsös kezéből,

mint parázna ontja szét.

Ó, angyalarcú! Tárd fel a kapukat,

s a szerelem utolsó hevét

tékozolva add!

Puha párnákba oltsad tiszta lángodat,

S tárt lelkünk: ikerláng,

tükröződjék az ég rőt alkonyán.

Buzgó Ágnes

Ott túl a virtuális falakon..

Y generáció

Lájkolt életek hevernek az utcán szerteszét,

Miközben folyik a harc egy kis cyber-szeretetért...

Körénk épülő falakra posztolt érzések,

offline fülekre találó kérdések

mire jó ez így kétségek

közt vergődő Y generáció vagyunk,

magunk mögött virtuális szemetet hagyunk,

az információ-áradattól kattog már az agyunk..

Néha eltűnődünk, nem volna jobb ezzel felhagynunk?

s megnézzük milyen a smiley az igazi arcokon,

van-e face to face vonzalom,

szorító ölelés, ha fáj nagyon,

Élet, ott túl a virtuális falakon..?

Baráth Dániel

Erő

Színültig takaróztam az este fényeivel,

ázott aszfalton fürdetett szavakkal,

ahófekete égbolttal, és valami nagyon

nagyon távoli duruzsolással. A szavak

a tiszta ereje akiben zúg, talán mindent

lát, és ért is mindent, de ma bennem

mindenfélefélbeösszetört mondatok vannak

csak. A szavak tisz-ta e-re-je nem tudom,

hogy több-e, mint egy kimondott "igen",

vagy "nem", mert van-e az egyszerűségnél

tisztább, és szebb erő? Színültig üres

egyszerűség, aszfalton szárított ázott szavak,

és korog az este hatalmas gyomra a körútba;

és ahogy így gondolkodok, ez az erő nem hiszem,

hogy mélyebb lehet, mint bármilyen hallgatás,

és nem hiszem, hogy tisztább lehet, mint bármely

csönd, ami végiglibeg két összezárult ember

szíve között. Azt hiszem, a szavak tiszta

ereje nem lehet más, mint egy "igen", vagy

egy "nem", és az utána robajló hallgatás.

Szamos Zsófia

Lélekharang

Kerék csikorog az elme országútján.

Kísért a fülledt lehetőség szaga,

didereg a bánat ballonkabátban,

Lehajtja matt fejét az éjszaka.

Csak huhogó álmok gubbasztanak ébren.

Tágra nyílt szemük fürkészi az utat,

karmukat vérré élezik rajtunk, hogy

zokogjanak a csillagsugarak.

Koszos újságot ütlegel a vad szél, míg

az alvó házak összefirkált falán

megkondul a sárgaréz lélekharang,

s szétfröccsen a mindent látó magány.

Rátonyi Katalin

Márványkoporsó

Mert fejében megszületett az égi szikra,

De a lelkében nem vált új valóra;

Hazugsággá magasodott minden körötte.

Lepecsételt boríték, lelakatolt ajtó,

A lét, mint magányos márványkoporsó.

Lelkünkben az élet mozdulatlanul reszket.

Vajdics Anikó

Új nap

várandós asszony közeledik felém

az úton aranysárga pulóverben

kezét a hasa alatt tartja a derekát

jellegzetesen hátrafeszíti ebből

gondolom hogy gyermeket vár

a hasát nézem a hasán imbolygó

sárga színt szívom magamba

a reggel első hangjaival illataival

együtt közelebb ér akkor látom

hogy néma pulóvere színe a hasán

imbolygó sárga a vállán átvetett

stóla alatt támasztja a gyermeke

fenekét és derekát nem a saját

hasát a kezét nézem eres és izmos

a karja most látom csakhogy nem

a kisded anyja hanem egy férfi vörös

szálakból álló madárfészek a haja

jó napot mondja mikor mellém ér

mintha nem is korán reggel hanem

fényes nappal volna az arcát nézem

nem ember arca és a hasa alatt

a keze nem egy gyermek derekát

fenekét tartja a napot hozza

az aranysárga napot cipeli felém

úgy mint egy újszülöttet vagy mint

egy újra felfedezett régi kincset

hogy találjam ki ő vajon ki lehet

Török Stenczer Enikő

Én Magyar vagyok...

A Kárpátok öléből jöttem,
nem zöldhatáron szöktem,
mert tisztelem a rendet, a törvényt,
nem indítok lavinát, sem örvényt.
A tisztességre adok.
Én MAGYAR vagyok!

A Kárpátok öléből jöttem,
kicsit el is kenődtem.
A történelem; a leírt nevem,
anyanyelvem, hitem is mutatja
(magyar volt atyja, anyja).
Csak itt Magyarországon,
áhított Őshazámon,
neveztek párszor románnak.
Én MAGYAR vagyok!

A Kárpátok öléből jöttem,
ezt emelt fővel tettem,
sorsomnak ezerszer megköszöntem,
hogy józan alázatra tanított!
Otthon én "bozgor" voltam,
majd Itthon román lettem,
s bár mindkét kenyérből ettem,
mind egyformán szerettem.
A feketét, mert Otthon,
a fehéret, mert itthon
szorgos női kéz dagasztott.

Erdély szülötte lévén,
Székely őseim révén
vitát ezen nem hagyok,
vállalom, mint a nagyok:
Én MAGYAR vagyok!

"bozgor" román szó, jelentése hazátlan

Varsás Frigyes

Főnix

Súgja meg valaki  így a vég kezdetén,

Mi voltam én,  fűszál  egy nagy a rét közepén,

Mely ha nőtt  egy kicsit, a csúcsát levágták,

Nehogy többen lássák, mint a többi társát?

Voltam tán  jegenye, kicsinek született,

Mely  hogyha nagyra nő,   kémleli az  eget?

Tépje bár a vihar, tördelje az ágát

Méltósággal állja, hiába tépázzák?

Voltam kis csermőke, eleinte serény,

Alig jut előre, mert hozama szerény,

Mely hiába szalad, nem ér el egy tavat,

Elnyeli egy mocsár, emléke sem marad?

Esetleg  egy  makacs, sebes hegyi patak,

Sodró lendülettel tenger felé halad,

Hajókat hord hátán, élvezi erejét,

Szeretettel áldják  szépen csengő nevét?

Szabad madár voltam!  Imádtam  a szelet,

Magasan szárnyalva karcoltam  az eget,

De a folyton növő  vihart le   nem győztem,

Meggyötört szárnyakkal  a porban vergődtem.

Elégtem, mint főnix, de újjászületve

Megújult erővel vágytam fellegekbe

Gyenge már a szárnyam, de mint az angyalok

Megújult erővel szabadon szárnyalok.

Fövényi Sándor

Kiskabátban

Ezerkilencszázhatvannyolc
december huszonnegyedikén,
hátratolva a széket
felállt és lopva szétnézett apám.
(láttam rajta, mindent megértett)
Majd poharát a falhoz vágta,
(szerteszóródott szilánkja)
úgy ahogy volt kiskabátban,
mintha csupán a boltba menne,
csendben kiosont a kertbe
és megmosakodott a hóban.
(talán zavarta az élet szennye) 
Aztán, hurkot lógatott az almafaágra,
s a szürke köd vásznára lépve,
nekivágott a messzeségnek.
Most itt állok kiskabátban,
a szeptemberi égbolt alatt,
és várom, hogy a fa megsúgja:
merre jár apám -

Igaz Attila

Félelem

Hallgatagban éjszakázó 
vérfagyasztó árnyalak, 
nyughatatlan félelemtől 
tajtékzom az ágy alatt;

agyam tokján megszorul a 
szűkre szabott glória, 
lelkem mélyén szárnyat bont a 
tébolyodott fóbia.

Szemem előtt penge villan, 
eltakarom arcomat,
aratni jött kaszájával, 
nem adom fel harcomat;

szembenézek csont fejével, 
hívogat a végtelen, 
halld meg, Uram, könyörgésem, 
korai a végzetem.

Lugosi Teleki Enikő

Lehet

Tavak csendje süvít,

Morajlik a kedvem,

Siklik a gondolat,

Átütemez,

Magány kerít be,

Csendet teremt bennem,

Mert magamnak vagyok

Csak úgy.

Gyermeki emlékek derengnek,

Hogy kagylószedő kedvem

Hullámzik a mába.

Zsibbadt szédület kap erembe,

Nem a szokványos. Kitárul lelkem kohójából

Valami:

Porból koszorú,

Lehet, hogy lehetetlen,

Kezembe vettem.

Várj, míg adom arcom is hozzá,

Tudom, mit akarsz,

Lehet, hogy lehetetlen, de felvehető.

Artai Zsuzsanna

Mozaikok

Mozaikok és képek, mint villámcsapás,
úgy villan agyunkba a felismerés,
hogy életünk pergő filmje
apró, piciny kockákból áll,
mit összerakunk mi agyunk mélyén
s szívünk rejtekén.
Képek jönnek elő, s mi látjuk őket,
mint egy rejtvényt, mi megfejtésre vár.
Mozaikból áll az életünk,
s mindig hiányzik egy-egy kocka,
és keressük, mit elfelejtettünk,
mert létezett! Vagy csak álmodtuk,
hogy létezett?
Agysejtjeink dolgoznak,
és idegszálaink megfeszülnek,
úgy kutatjuk a múltat.
S a múlt és az elképzelt jövő
kockái keverednek egymással,
s mire minden a helyére kerül,
a mozaik is elkészül.
A múlt marad, s mi a jövőbe rakjuk
elkészült mozaikunkat.

Artai Zsuzsanna

Sötét merengő

Kúszik lassan, feketébe vonva,
elmém rég elfeledett zugába,
az elmúlás, enyészet fekete lyuka.

Végigszánt, mint torkomon folyó szesz,
érdes, füstös, ördögi méze.
Negédesen körülölel izzó,
világító, sötét írisze.

Vonz, repít a sátán karja,
sose üres kristály poharam alja.
Zuhansz, alkudsz sötét pincébe bújva,
bukottként leszel bűnös élvezetek rabja.

Mi élő, eleven, eredendően tiszta,
plátói szerelem, gondolataid titkolt vágya.
Esdeklőn, kínzón vágyod érinteni,
mint rab érezni a napfényt kézfején játszani.

Kívánod egy napra a fény,
legyen társad szíved jegén!

Lukács Mária

Mentésben

Volt egy kis részlet, egy szép darab
egy elem, ki szembe jött velem
az utcán s rám nevetett, reá esett
tekintetem, megfordult a Világ:

ott bent fék csikordult, olajozott
az egyetem és a kis elem elhitte
tartós - mégis semmibe hull részeiben,
hogy több legyen, mint az igyekezet,

mi elfárad és lemerül, de a szív,
a lélek pazarol, tudja van tartalék -
fényindák a kapaszkodók, mint tenyered
vállaimon, olykor hajamba is túr.

Kis hasábokat teszek a tűzre
lélek-meleg kell, a világ olykor fagyos
és a szeretők nem válnak el
a vértől, a víz is borrá változik,

ha kezed a vállaimon megpihen
ó, szerelem, párái lecsapódtak
iszom szavaid, oázis vagy lelkemben -
elmehetsz, de ments el mindent magamnak. 

Szűcs Ivett

Érezd

Ember vagy, nem golyóálló

Fémből öntött vak robot.

Érezd, amint a fájdalom

Mindeneden átrobog!

Érezd, ahogy ereidbe

Mártja jeges vaskezét,

Mellkasodba kapaszkodva

Tűzzel rázza vad fejét!

Érezd, ahogy sűrű könnyek

Fátyolozzák két szemed,

Hidd azt, hogy már soha többé

Nem múlik e rettenet,

Rogyj le térdre, elátkozva

Istent, embert, s minden mást,

Ki mérget köpve, galádul

Rád hozta ezt a rontást!

És eső mossa arcodat,

Amint világod megreped,

Mert ettől, igen csakis ettől

Leszünk mi majd emberek.

Halász István

A szavak ereje

Álmomban négy fekete lovast láttam,

nyomukban özönvíz, tűz és pusztulás

Zakatoló szívvel riadtam fel, annyira

valóságosnak tűnt a szörnyű látomás

Az Armageddon félelmes víziója volt,

mely végromlásba dönti a földi életet

Jeladás, hogy ideje felébreszteni végre

a tétlen közönybe süppedő embereket

Ám egyetlen lant szólama kevés, mert

visszhang nélkül nyeli el a pusztaság

Próféták, érctorkú szónokok kellenek,

hogy az igazat meghallja a nagyvilág

E szent küldetés mindannyiunké, most

kell elindulni,  holnap már késő lehet

Hirdessük őrzők és látnokok intelmeit,

a szavak ereje talán még csodát tehet