Andók Veronika

Őszül az erdő

Napsugár száll őszi szélben

Lenge ökörnyálon,

A nyár színes búcsúkönnye

Ring a pókfonálon.

Sárgult levél földre libben,

Búcsút int a tájnak,

Odafentről visszaintnek

Vidám fecskeszárnyak.

Piroslik a galagonya,

Kékül már a szőlő,

Színesebbé, csendesebbé

Válik az esztendő.

Virulnak még vadvirágok,

Eső nyomán fű nő,

Bús, gomolygó ködök között

Őszül már az erdő.

Ami kincset adni tud még

Őszanyó elszórja,

Színes lombon, darvak szárnyán

Libben lassan tova.

A hold könnye dérré válik,

Tócsán páncél csillan,

S november jön, békességről

Álmodozunk halkan.

Balláné Balatoni Piroska 

Évszakok

Gólyát hozott a tavasz, a hős,

Gyümölcshad dobálózik kacéran a nyárral,

Ágát zörgetve morog az ősz,

Fogcsikorgatva fázik a tél, a madárdal.

V. Hegedűs Zsuzsa

Rémálom a Déri téren

Tűzrózsái hervadnak a Napnak,

kinyílt az est szeme;

álmatag padokon nyújtózkodik a csend.

Szobrok állnak őrszemet a parkban;

Kleió a történelmet írja,

s a múzeum termeiben felborul a rend.

A rokkákon évezredek peregnek,

keresztes pók sző hálót egy sarokban,

fonalai messze, a múltba nyúlnak.

Szarkofágok nyílnak, s a félhomályban

régi méltóságok maszkjai földre hullnak.

Kimért léptekkel bírák közelednek,

a vád lesújt;- pallos lendül,

egy fő lehull, vagy botot mérnek

a bűnösre, deresre húzva.

Másoknak golyó, vagy kötél jár,

nincs kegyelem;-

hiába jajong a tömeg feldúlva.

Harcosok oldalán kardok csörögnek,

fegyverek ropognak; dalnokok ajkán

sirató, vagy győzedelmi ének.

Halálhörgés, vér folyik mindenütt…

Micsoda rettenet!- Nem nézem tovább,

a várak közt egy kis sétányra lépek.

Szerelmes pár ül a rózsalugasban,

az ifjú verset szaval;-

szíve hölgye áhítattal nézi.

Befejezésül az ifjú,

bókját egy csókkal is megtetézi.

Nem zavarom őket.

A sétányon egy bálterembe érek…

Palotás táncot lejtenek a párok,

majd bécsi keringőt játszanak

az udvari zenészek.

Egy lovag észrevesz,

felém indul;- karját nyújtja,

mintha táncra kérne…

Én a függöny mögé rejtezem,

mielőtt a közelembe érne.

Következő pillanatban már

egy színház karzatán állok;

Vergilius Cassandrája énekel,

majd düledező viskók között járok.

Most a pórnép pitvarába lépek.

Háborog a nyomor, bölcsőben gyermek sír;-

szegényke oly sovány!- Beteg, fázik és éhes.

Apja munkáért könyörög;- mindhiába!-

Elűzik, s lesújt rá egy hajdú korbácsa.

Fájdalma bennem is felsajog,

ettől felriadok, s gyorsan visszatérek a mába.

Másnap a Múzeumba jegyet váltok;-

rend és fegyelem mindenütt,

mindent a helyén találok.

De az a lovag ott áll! Felém nyújtja karját,

mintha még most is táncra kérne…

Rámosolygok, majd gyorsan odébb állok,

mielőtt még végleg megigézne.

Bátorligeti Zsuzsanna

Szüret

Az ér két partot mos

Kéklik, két kézben

Megérett a szőlő,

Mint a célba érés.

A vér üvegben borosodik

A létezésben porosodik

Repedéseken csörgedezik

Ki-felé.

A csepp, mint szőlőszem

A bor, mint vér

Érfolyóként egy a kézben

Hullámzik kéken,

Mint napsugár az égben,

Mit magába nyelve érlel

Szemenként a kékoportó

S bordó, vérben lázadó

Vért gyalázó

Véreres kéz.

Ég ráncai faágak.

Üres, nyitott a palack

Tátja száját s várja

A fényt, mi vár,

Mert. Ami vár, az a vár.

Támadást nem tűrve,

Lélekként buzogjon bele

A vér megérlelve.

Érez, ni, mit ér ez

Megérni mennyit ér,

Hát ér ez.

Mikor a szemek éreznek

A szavak elvéreznek,

Mint a lemészárolt szőlőszemek.

De minden kortyban

Minden felsőt betűr

A nagy betűs betű,

Mit várva vár a vár

A gomb s tű,

Mi oly sokat elvarrt,

Nem pattant, ha akart,

Mint egy tetű.

Molnár József

Várakozás

I.

Félelem-hátizsák, mit elhagyok.
Kidobom mint szemetet a vonatból,
felégetnivaló a múltkacajból,
már kinéztem egy bátor csillagot.

Múltunk velünk él, beborítja dac-kór,
a jövő ma még fekszik, tetszhalott,
álmában mosolyarca megfagyott,
az időbomba felébreszti hatkor?

Bús körbe álljuk, arcunk hófehér,
a sírás és a só könnyeit nyeljük,
lessük az ébredést, mint denevér.

A mozdulatlan sziklakövén fekszünk,
felettünk, alattunk mély feledés;
súlyos szómágiát kell elrebegnünk.
 

II.
 

Fejek felett sikolykérdés-szirénák.
Holnap mi lesz, ma még fehér botod,
szúrós sötét fekteti otthonod,
lesnek csapzott szőrű héják, hiénák?
 

Ha rettegés mélyéből inni kell,
ha éjfélcsendben csillag sem világít,
ha tűzön jársz, míg más nevetve ásít,
a hűtlen jövőnek is hinni kell.
 

A földbe mélyen gyökeret vert álom
egyszer valódi fényfákat terem,
s a napalmák mint kéjes sóhajok az ágon,
beragyogják a fájdalmas teret.

Mindegy merre megyünk, mindenki húz,
hiába néz az őrült lét-hiúz.

III.
 

Az őrület méhkasai elfutnak,
mint tébolyult évoroszlán-lovak,
a tehetetlen nézi, hogy tolat
az idő szikrázó sínén a holnap.
 

Visszanézünk, mögöttünk nincstelen
éjek, sötét vermek, füstköd-tapintók
kaparnak, az ég koromhintón
halad a végtelen üveghegyen.

Távolba nézve kiszáradt kutak,
viharba akasztott szélnevetések,
kínként parázsló álom-magvetések,
felnyílásra vágyó csapó rudak.
 

Benned szakadéküregeket mászom,
lángnyelved égetőn nyeli halálom.

Rajki Rita

Mind

Mind otthagytuk egyszer mink volt.

Kékeget, terített asztalt, s a bort.      

A csók ízét, mi szeretők katlanjában forrt,

e meleg bugyrú kéjvonathoz a retúrt.

Mindent, mit kimondani féltünk,

levedlett bőrt, mit hagyott előző létünk,

s mind-mind a rosszban foganót

Álnok szavakat, a halálos kórt,

csak azt visszük magunkkal, mi kell,

ami befér, mint utazó neszesszer,

 s így csupaszon talán,

várhat még ránk valami odaát..

Szegő Judit

Hópehely gondolatok

Mint szállingózó kis hópelyhek,

kik ősz hajamon, mint volt-percek

meg- megülnek egy pillanatra,

s fakadnak kurta szikra dalra.

Rőt tüzet pillant mindahány.

Majd elrepülnek, mint kis madár.

Zsarátnokfényük izzó létperc.

Jeges szélvihar ellen télnerc.

Emlékgyöngyeim majd bebújnak.

Felmelegednek, megújulnak.

Régi mozifilmként, szemembe

vetítnek múltat a jelenbe.

Életem dombról sikló szánkó.

Gyorsan célba ér, s közben bár jó,

mégis, fecskereptű illanás.

Rád kacsintó, derűs villanás.

Táll Zsófia

Emberek halászai

Simon, Jakab, János

Hálót szőnek a világnak,

Péter még nem ismeri,

 A terheket, mik rá várnak.

A Genezáreti-tó partján,

Hol egymást érik a ladikok,

A puha homokban jár a Bárány,

S oda lép Zebedeus fiaihoz.

„Vessétek ki a hálót!”

Mondta nekik Názáreti,

Ők kétely nélkül tették, amit kért,

S többek voltak, mint emberek halászai.

Már sem a hálót, sem a halászt,

Nem látom.

Csak a kősziklán síró Bárány,

Jajgatását hallom.

Végül egyetlen kérdés maradt.

A kulccsal kinyitjuk vagy bezárjuk,

A jó szándékkal kövezett utakat?

Maráczi Rea

Egyensúly

Szolgálj, de ne kiszolgálj!

Beszélj, de ne kibeszélj másokat!

Figyeld, de ne kifigyeld!

Nézd, de ne kinézd embertársadat!

Tervezz, de ne kitervelj!

Hallgasd, de ne kihallgasd titkukat!

Mozdítsd, de ne kimozdítsd!

Várj, de soha ne elvárj dolgokat!

Adj, de ne add ki magad!

Karmester és a zenész is Te vagy!

Egy tükör előtt játszol,

és önmagaddal táncolod a dalt!

Dudás Éva

Egy vasárnapi misére

Testem börtönébe be vagyok zárva,

Pompeji megkövült könnycseppek arcomon,

Agyam ezernyi villanó gondolat tárháza,

Barázda - gond-folyó medre - homlokomon.

Szám körül lassan tűnik a pajkos mosoly,

Már, mint citera, szól kezem remegése,

Szemem előtt pereg egy film, túl komoly,

Halk orgonaszó hív be egy misére.

Testem börtönéből majd kiszabadulok,

Szívem - rozsdás óramű - nem sok jót ígér,

Megnyugszom: ha egyszer végleg elindulok,

A szent orgonaszó oda is elkísér.

Simon Alena

Feketén fehéren

csak

lépünk

egyre

másra

fehérről

feketére

feketéről

a

fehérre

mind

pepitában

jobb

és

bal

sorsunk

ez

a tábla

mert

mit is

mutat

az ábra

nézd

ellenséged(?)

barátod(?)

előtted

hátra

kérdések

válaszok

minden

irányba

nagy

társasjáték

ez

a világ

tragédiája

s benne

fehéren

feketén

összes

komédiája

Csetneki Juhász  Balázs

Egy pap börtönemlékei  Magyarországon a II. világháború után

A magányos holdvilág egy felhőtlen nyári éjszakán

A börtön celláinak ablak rácsai között

 Mint milliónyi ezüst cérnaszál, lassan kúszik át.

A nedves, málló vakolatú falra démonok árnyékát

A múló idő tíz körömmel belevájta,

Körmei alatt a vérmaszat, mint mikor

Jött a vallató, verő legény fogaimat kiverte durván,

És majdnem letépte fülem s a földön fekve

Fejemet rúgta, káromkodott és üvöltött,

S mindezt azért, mert nem voltam hajlandó hazudni,

Kohol vádakat igazolni, hogy szeretett

Hercegprímásomat tudják börtönbe csukni,

Meghurcolni, megalázni, a világ felé

Felmutatni mily hamis, áruló, mily galád.

Sok szenvedés után mégis csak élek,

És látom a szabadon szárnyaló madarakat

A börtöncellám ablak rácsain túl

A kéklő ég alatt. És rám köszönt a nap.

Én szegény paraszt szülők gyermeke

Pap lettem, hogy holtomig szolgáljam Istenem,

Szegény proli szülők gyermekei

Akik engem agyba–főbe vertek,

Ők a vallató legény és a börtönőr.

Mi vagyunk e szocializmus uralkodó munkás,

Paraszt osztályának dicső leszármazottai,

verőlegények, börtönőrök, papok

És a többség a börtönfalon kívül: a „boldogok”.

Ez lenne e rendszer célja: az igaz embereket

Elnémítani, kiirtani?

Mily nehéz az élete a börtönőrnek,

Mily nehéz az élete a vallató, verőlegénynek,

Hogy ő és családja megéljen.

Mily nehéz a sorsom, hogy túléljem.

Nekik ártatlanokat kell verni, gyötörni, megalázni,

Hogy állásuk megmaradjon, el kell felejteni,

Hogy emberek, hogy őket is szeretik

És ők is szeretnek másokat.

Az esti szellő megpihen,

Az utcák fáin fenn a lombtengeren,

Majd szánakozva betér fülledt, odvas

Szagú celláinkba s hoz friss szabadság illatot,

Templomok harang kondulását,

Szentmiséző pap halk szavát,        

A hívők boldog énekét, a tömjén illatát,

A város moraját, a mindenséget magát.

De fáj! De fáj! Hogy nem tarthatom kezemben a kelyhet,

S nem adhatom a híveimnek az ostyát,

Amit Istentől itt nap mint nap megkapok

Magányosan, elfelejtve az imáim      

És gyónásom után képzeletben..

Aztán feltűnik a régi szép tanyánk,

Álmodom, hogy még él anyám,

Álmodom, hogy terített asztallal vár reám,

A kemencében ég, ropog a száraz kukoricaszár,

Álmodom, hogy él apám is és az ajtóban áll,

Szemében könny, tekintetében büszkeség,

Oly régóta csak vár, csak vár reám!

Dolgos, kérges kezében borral telt pohár,

Megáld, arcomra csókot ad, majd megkínál.

Anyám - míg apámmal beszélgetek-

Félrehúzódva a szövőszék mellett

Sző csendesen, csendesen,

Egyenletesen, mint az idő, mely végtelen.

Aztán ismét rám szakadt a magányos börtön éjszaka,

És elröppent az emlékek fájó, kedves madara.

A börtöncellám ablakának rácsai között a holdsugár

Mint milliónyi ezüst cérnaszál, lassan kúszik át,

Van közöttük két aranyszál,

Az én drága jó anyám, és az én drága jó apám.

Erdei Csilla

(cím nélkül)

minden összeomlik

nekimegyek a falnak

roppanó csontjaim halk

morajával örökre

betakarlak

Hommer Tibor

Karácsony tanyán

Itt már nincsenek tétek. Sem cink, csak zsír a kártyán.

Fűtött konyhában testszagú árnyak,

s ráncos szemhéjak a száraz kötőhártyán.

Itt már nincsenek szavak. Homlokig ér a szemöldökfa.

Tarkóra hajlik a mennyezet, roskad a kártyásokra,

de kivár még: tököt a tromfra?

Mi csodát meg nem él még ez az odú: indultak innen vetni,

vagy frontra, ha éppen parasztot áldozott a háború,

de – a néma forradalomban – tetemet is mostak itt a rongyos ágyon.

Itt már nincs emberi hang. A lapok csattannak csak

az asztalon és venyige sír a kályhalángban.

Az esti harang ugyan ideér, de a dobhártyákon meg sem rezdül:

mert itt a filkó a Krisztus, s az adu az Örömhír;

hogy a Szent Nő fiat szül – nem érdem a pogány kápolnában.

Itt már nincsenek szavak. Sem cink, csak zsír a kártyán.

Oltáruk a durva deszkaasztal, ráhajolnak ők, az enyészet néma papjai.

Mindent megbeszéltek már, amit meg akartak.

Lylamanesha Sherana Neraida Angelos

Édenkert tündérvirága

Édeni tündérkert színpompás virága,

aranylón ragyogó bársonyos rózsája,

bimbóját fakasztja Solara napfénye,

gyönyörű koronás égi tüneménye!

A tavaszi zápor üdén harmatozza,

királynői kelyhét lágyan illatozza,

mézarany bibéjét cseppfátyolba vonja,

kék kristályos szirmát gyöngycsillagként óvja!

Tündérrózsa  egyetlen fényöröksége,

örökéletű fénymágus bölcsessége,

Zöld Tündérek titokzatos fényfaunja,

kristálytiszta lelkük tündéri mosolya!

Elf Tündérkék csodás türkizjogarukkal,

tűzlángként parázsló fénycsillámporukkal,

ragyogtatják tündérszívük fényvirágát,

sziromfátylas angyali szép rózsaszálát!

Este a nyugati álomkapu nyílik,

tündérrózsikája boltívén virágzik,

kelyhén csillagok fáklyaként sziporkáznak,

az éj gyémántjaként fényesen szikráznak!

ÉgAtya szaténos palástján ragyognak,

kozmikus fénylángként tündöklőn csillognak,

Szelené borostyánként fénylik szemében,

holdkorongja izzik fényszívű lelkében!

RózsaTündér szirma illatát áhítja,

Isteni Vénuszként virágba borítja,

napkelet meseszép kékarany bűbája,

keblére öleli FöldAnya lánykája!

Szivárvány napszirmos fényfodros uszálya,

napkristályos igazgyöngyös tiarája,

tündérloknis  gesztenyés hajkoronája,

topáz íriszes éjpillás szeme párja!

Holdcsillagos álomszép hamvas homloka,

tűzopálos bájos fényangyalos ajka,

rózsaszirmos karcsú derekú csípője,

égi kerti éden tündérkirálynője!

VirágKirályfi fényglóriás Úrnője,

napkoszorús gyöngyszemű FényIstennője,

halhatatlan fényszerelmes főpapnője,

rózsatrónus szívjóságos császárnője!

Pillangószárnyú fénypixik dédelgetik,

csillámuk tündércsókjával kényeztetik,

napporuk fényhatalmával elbájolják,

virágok hercegnőjévé varázsolják!

Édenkert tündérvirága szivárványos,

fehérarany angyalfénytől fátyolszirmos,

tüzesen lángol csodálatos szívnapja,

tündérek mágikus Esthajnalcsillagja!

Angyalkéknapholdas rózsás uradalma,

fátyoltitkos öröklétű birodalma,

varázslatos fénysíkon ringó országa,

fényáldotta egyetlen tündérvilága!