Vereb-Dér Anna

Tükör

Bámultam a tükörbe magamra,

azt mondták, hogy szép a szemem,

de én egész életemben

ugyanezt a nézést láttam

nővéremben és az apámban.

Aztán lejjebb csúszott tekintetem,

mert pont a szám fölött

a bal szegleten

mély barázda szelte át

nevetésem helyének zugát,

szóval vicsorra húztam számat,

aztán visszaálltam komolyba.

A ránc élesebben virított,

mígnem eljutottam a gondolatra,

hogy ez az első, eztán már

tudományosan meredtem

arra a mély vonalra.

Ezen a ponton kéne

pánikba esnem, gondoltam,

de erre valahogy elvigyorodtam,

összevillant kacagva, kéken

szememmel a  másik énem.

Takó Ernő Attila

Falevélkeringő

Lehullottál a kerti fűzfámról...
lassan forogtál, mint keringőtáncos
az őszi hűvös szellővel, s megérkeztél
koldus-tenyerembe. Legyen végtelen álmod:
tavaszi ébredésről, nyári zöld-ragyogásról!
Megőrizlek téli estékre, betakarlak, ne félj...
könyvemben alszol, mindörökké!

Ladis - B.-Bizsók László

Gyöngy-víz

...ha szemeid gyöngy-vizein
át látod majd a világot:
dől minden jobbra-balra
ott ülsz egymagadban
az üres semmit gyűjtögetve
hitvány, lelakott holnapokra
én akkor is várlak
szertelen szívemmel
szavakra váltott új,
szent tavaszokkal
szép szemeid
gyöngy-vizein fuldokolva...

Bóna Attila

Örvények

Mint a víz a kádból -

Folyik le az élet;

Talán utoljára

Ma fürödtél még meg...

Kócos kisfiúként

Úszni tudtál benne,

Most, ha félig érne,

Boldoggá tehetne.

Örvényeket vet a víz,

Látszik már az alja,

Nézi csak az ember,

De hinni: nem akarja...

Kenyeres Lilla

Ihlet

A csend végül mégis megmarad,

ha megszenteli a pillanat,

nincs Hogy titkon ne dobogna

a lámpafény-itta sarokba,

ott a dallamos sorokban,

a szódával felöntött borokban

ott ahol a szavak véget érnek

és mielőtt újra jönnek

előbújik a kabát alól,

visszapattan a sárga falról.

Leplet dob rá a zaj,

a csend fű,

Ő avar.

Aztán meg beül a szívedbe

és ott marad,

mint a por a celluxban ragad.

És többé már szét nem szeded,

észre sem veszed,

csak pattan, csak csillan,

csak némán egyedül,

mikor a csend előkerül.

És az, ami volt, az marad,

nyugvó, alvó, mélabús áradat. 

Strohmayer Éva

Tiszta bűn

Folyik a víz, a bőröm reped,

Kiszáradt, mint aszályban a talaj.

Folyik a könny, sós csepp pereg,

Repedt szívemre újabb sebet kapar. 

Folyik a víz, mosom magam szüntelen,

Lassan a lelkemre is vízkő tapad,

És csak súrolom egykor bűntelen,

Mocskosnak érzett önmagam.

Tiszta testben besározott énem

Sikít, hogy vizet és szappant még,

Az ördögnek adtam el életem:

A tiszta lúg sem lenne elég.

Balogh Beáta

Az ősz ritmusán

Kobaltkék felleg ásít a vidék felett,
arany-szőtte ruhában búcsúzik a nyár,
nesztelen erdők regényes sűrűjében
melódiát búgó, lágy szellő muzsikál.

Anyátlan földekre szikrát igéz a Nap,
melege a reggel köd-nedves keblén simul,
emlékei közt él az izzó délibáb,
illanó varázsa éteri térbe csitul.

Tovatűnt napjain mereng a természet,
percei csarnokában hosszan elidőz,
réz-cicomás erdők lombját simogatva
vándorol ezer-szín csizmájában az ősz.

Pócsik Éva

Tér-idő

Csak a nagy tér van, jelen időben, benne te és én,

meddő viaskodásunk szalmaszálra felfűzött céltalan szavak,

lecsapódó párából kondenzált vízcsöppek,

végigsiklanak a kijelölt vonalon,

hogy aztán egy tócsában végezzék be életművüket.

Amíg futnak, gyorsulva szelnek át teret, jelent,

egymást utol nem érik. Aztán a méltóság a földre loccsan,

s a cseppek a tócsában boldogan egyesülnek.

Nem vetted észre, hogy minket már kilőttek a világűrbe?

A buborékok felszálltak, csak az elvetélt testvér nem képes repülni.

Lukács Mária

Szívkép

Amit tegnapok építettek
a várnak erős fala maradt
s életet mért egy szeretetkéz
tányérodon kenyered java

nem alhatunk el étlen-szomjan
lépjünk még együtt a fény elé
ne adjuk fel és csak lobbanjunk
jöjjön csendesen az öregség

kiszáradt kútban a buborék
lekaszált rétek felett illat
felhörpinteném az utolsót
két vágányról indult el vonat

lábunk alatt csak rohant az út
meggyőztük egymást hogy lehet szép
titokban számolni csillagot
mit ősz-aranyba márt egy szívkép.

Czakó Csaba

Szubszilvánia

Mérgező köd zümmög az odvas oszlopok

Mohos csarnokában és magában zokog

Időnként a törzsek közt észrevehető

Cél nélkül szaladgál szegény ágrólszakadt

Összeszabdalt testén rabruhák foszlanak

Éli életét az eldobott szerető

Kölcsönös bizalmuk kőtömb alatt alszik

Elszórt emlékektől terhes az avarszint

Szétgurult szemét, míg eltart a láthatár

Papír zsebkendők és gyógyszeres dobozok

Nincs, mi enyhítse az ex által okozott

Kárt, hisz kőr lapokból épült egy kártyavár

De összedőlt, helyén nő csalán és haraszt

Ne állj meg édesem, és talán megmaradsz

A mozgás odázza mennybemenetelét

Szakadt ruhában a szerelem megszökött

Sírása átszúrja a mérgező ködöt

Reményért kiáltó, gyenge remetelét

Baráth Dániel

Sóhajtozó

Ülök fent a dombtetőn,
és átvizsgálom a lelkem
sarkait, a pókhálós zugokat,
ahova csak néha térek be,
és akkor is csak sietve,
kapkodva, lihegve.

Azt hiszem mindenkivel van
néha, hogy messzire sodródik,
messzire magától, és hideg
kályhánál melegszik, és
hideg asztalnál vacsorázik,
hideg szobában ül naphosszat,
hideg gyomrában kavarog a
sűrűnek, és céltalan
lapozgat el egy újságot,
nem is könyvet, csak valami
lényegtelent a társalomról,
vagy a politikáról, vagy
ilyesfélékről.

Azt hiszem mindenkivel van
néha olyan, hogy elfelejti
milyen ha ropog bent a tűz,
ahogy a száraz ágakon félve
lépdelnek, milyen befelé
figyelni, fent egy dombtetőn
az eget kémlelni, majd
elgondolkodva dőlni a fűbe.

Ülnék én is halkan, szelíden,
rám hajolna az éjszaka, mint
fiára, és úgy takarna be,
mintha nélküle hideg lenne
ma minden. Néha elfelejtek
befelé is figyelni, de azt
hiszem ezzel nem vagyok
egyedül.

Horváth Katalin

Fáj…!

Mint kelés, mely megfakad

öntenek el a szavak…

Fájón, kegyetlenül tisztán,

mélyről bugyogva folyóvá duzzadva sodornak magukkal…

Hagyom magam, hadd vigyen az ár, üssön, verjen a sziklákhoz,

most  jó, ha fáj…

Akarom, hogy fájjon!

Fájjon, mint bőr alatt a tüske,

és kösse gúzsba elmém a kín, hogy lássam, mi az mit testem-lelkem kibír.

Mosson át a bánat végre, legyek tiszta! Hófehér!

Készen állva tudva, várva, a hitem újra visszatér.

Zajácz Edina

Látomás

Kimondhatatlan szavaim üldöznek,
feszülő tomporú, sötét agarak,
ha utolér egyszer, ugye nem öl meg
a féktelenné idomult akarat?

Mikor vállad csupasz gödrében zihál,
s csak Isten látja a holnapi utat,
milyen fény szitál rád, ezüst vagy opál,
hol hegyek érintik össze sarkukat.

Éhes öklébe gyűr a határtalan,
míg lépteidhez forrad a hallgatás,
nélküled illesztgetem, mi hátra van,
közelebb jöhetnél - meg ne lássa más;

ahogy sejtjeimre hullatja magát
tűnődő szemedből millió karát.

Banka László

Gőzölgő ébredés

Virrad odakint.
Lomhán eszmél az utca.
Te bent kávét főzöl.
Az ablaktábla gőzöl…
Tekintetedben még bóbiskol az éj.
A bögrét ölelik ujjaid
és bámulsz bele a Mindenségbe.
Én békén hagylak ott.
Pucold meg később az ablakot.

Vaskó Ági

Bőrömre égtél

Péntek volt.
Este.
Én hatéves voltam,
színes álmaimat
szivárványból fontam.
Apa, s Anya karja
házam volt, és váram,
féltőn ölelték,
bontakozó szárnyam…
Péntek volt.
Este.
A lángok égig értek,
őrjöngő sikolyban
égett a hámréteg.
Csontig hatolt a hő,
a füst torkomat marta,
közben Apám a láng,
bőrödet–bőrömre varrta.
Bőrömre égtél,
húsod szagát érzem,
bár a fájdalomtól
hiányos emlékem,
de arra emlékszem,
ahogy ölbe tartva,
mint lángoló főnix
szeretettől hajtva,
lobogva rohantál,
mentettél,
védtél,
közben Apám
már félig,
már félig elégtél…
Péntek volt.
Este.
Szívfalamra égtél,
hamuvá porladtál,
miközben megvédtél.
Hős lelked megfürdött,
megfürdött a napban,
míg én hitet, reményt,
pompás szíved kaptam.
Szikrád belém égett,
bíborfénye-éledt,
bátor főnix édesapám,
most én ringatlak téged…
Péntek volt.
Este.
Én hatéves voltam,
Édesapám tiszta fényed,
égi fénnyé fontam.

Szederfalu

Vers

Nekem a vers: minden,

Ebédem, álmom, ingem,

A feltételes módban leírt randi.

Nem tudok mást, csak adni, adni, adni.

Nekem a vers: semmi

A kisujjamból ki tudom venni.

Csípőből lököm a semmitmondó rizsát,

Nevetve sír rajtam a lüktető világ.

Nekem a vers: könny,

Bánat, fájdalmas közöny,

Csókolatlan ajkak örökös éhe,

Lezárt szerelmek váratlan vendége.

Nekem a vers: nevetés,

Édes fogak között megbújó remegés,

Pajkos téli este, és tavaszi láz,

Parkok padjai, hol éjjelente vársz.

Nekem a vers: minden.

Az is ami van,  s az is, ami nincsen.

Péter Éva Erika

{ egy pohárka reggelt }

egy pohárka reggelt töltök érted
és mindennap azt hiszem hogy iszlak
egy korty rezeg az első istenképben
s földre loccsan áldozati csillag

tán valahol így engem is kitöltesz
s mert félbemaradt rituálé nincsen
majd illeszkedünk egyszer az egészhez
az sem baj ha nem így van csak higgyem